Valaha volt, hol nem volt, a tenger mélyén, ahol a korallok szivárványszínekben pompáztak, és a halak ezüstös pikkelyekkel csillogtak, élt egy kis sellőlány, akit Ariának hívtak. Aria pikkelyei olyanok voltak, mint a hajnali ég alja, és a haja, akár a tengeri hínár, hosszú, sötét, és a hullámokkal ringatózott. Ő volt a Tengerkirály legkisebb lánya, és bár szerette a tenger mesés birodalmát, a szíve mégis gyakran húzta a felszín felé. Kíváncsian figyelte, ahogy a nap sugarai táncolnak a vízen, és hallgatta a távoli, különös hangokat, amelyek a szárazföldről szűrődtek le.
Aria tudta, hogy a Tengerkirály szigorúan megtiltotta a sellőknek, hogy túl közel ússzanak a parthoz, és pláne, hogy kapcsolatba lépjenek az emberekkel. „Az ő világuk veszélyes” – mondta mindig a király mély, zengő hangján. „Az ő szívük kiszámíthatatlan, és a tetteik gyakran rombolóak.” De Aria szíve tele volt kalandvággyal és nyitottsággal, és nem hitt abban, hogy minden ember rossz. Ezért gyakran elúszott a tengeri mezőkön keresztül, egészen odáig, ahol a víz már olyan sekély volt, hogy látni lehetett a homokos feneket, és ahol a hullámok már a szárazföldet nyaldosták.
Egy ilyen napon, amikor a nap melegen sütött, és a tenger sima volt, mint egy tükör, Aria a part közelében úszkált. Elrejtőzött egy nagy szikla mögött, és onnan figyelte a parti világot. Ekkor pillantott meg egy kisfiút. A fiú egyedül játszott a homokban, gondosan épített egy várat kagylókból és uszadékfából. Haja kócos volt a szélben, és szemei csillogtak a napfényben, ahogy a tengerre nézett. Dani volt a neve, és ő is imádta a tengert. Órákat tudott eltölteni a parton, kagylókat gyűjtve, vagy csak a hullámokat figyelve, arról álmodozva, mi rejtőzhet a mélységben.
Aria egyre közelebb merészkedett, elrejtve magát a hullámok mögött. Dani egyszer csak megállt a játékban. Érezte, hogy valaki figyeli. Lassan a víz felé fordult, és ekkor megpillantotta. Először csak egy kékeszöld farok villanását látta, aztán egy szempár nézett rá a hullámok közül. Nem félelem, inkább csodálat tükröződött Dani arcán. Aria, látva, hogy a fiú nem ijedt meg, lassan kiemelkedett a vízből, éppen annyira, hogy Dani láthassa az arcát. Egy apró, félénk mosoly jelent meg a sellőlány ajkán.
„Szia!” – suttogta Dani, szinte alig hallhatóan. „Ki vagy te?”
Aria nem tudott emberi nyelven beszélni, de a szíve megértette a szavak mögötti kedvességet. Buborékokat fújt, és mutatóujjával a mellkasára bökött, majd a tenger felé intett. Dani megértette: ő a tengerből jött. „Én Dani vagyok” – mondta a fiú, és a saját mellkasára mutatott. Aria megismételte a saját nevét buborékokkal és egy dallamos hanggal: „A-ri-a!”
Így kezdődött a két világ közötti barátság. Dani és Aria nap mint nap találkoztak a titkos helyükön, a nagy szikla mögött. Dani mesélt neki a madarakról, a fákról és a felhőkről, Aria pedig a korallkertekről, a játékos delfinekről és a csillogó halrajokról. Bár nem beszéltek egy nyelven, a szívük értette egymást, és a barátságuk egyre mélyebb lett.
Egyik délután azonban, amikor találkozójukra készültek, Aria szomorú látványra bukkant. A dagály éppen apadt, és egy nagy, barátságos polip, Nagé, aki szeretett a sekélyebb vizekben kagylászni, beszorult egy sziklák alkotta mélyedésbe. A víz gyorsan visszahúzódott, és Nagé, nyolc karjával vergődve, képtelen volt kiszabadulni. Szemei tele voltak félelemmel, és testét már szárította a nap. Tudta, hogy ha nem jut vissza a mélyebb vízbe, elpusztul.
Aria azonnal odasietett. Próbálta tolni Nagét, de a polip túl nagy és nehéz volt. A sellőlány minden erejét bevetette, de Nagé mozdulatlan maradt. A kétségbeesés elöntötte Ariát. Mit tehetne? Ekkor eszébe jutott Dani. Ő a szárazföldön élt, ő talán tud segíteni!
Gyorsan felúszott a partra, ahol Dani éppen a kagylógyűjtő kosarával indult haza. „Dani!” – kiáltotta Aria, ahogy csak tudott, a hangja szinte emberi szónak tűnt a kétségbeeséstől. Buborékokat fújt, és Nagé felé intett, majd a sziklákhoz mutogatott, és a polip vergődését utánozta. Dani azonnal megértette. A sellőlány bajban van, és valaki más is a tengerből.
„Ki van bajban, Aria?” – kérdezte Dani, és aggódva nézett a sellőre. Aria a sziklák felé mutatott, és egyre sürgetőbben intett. Dani habozás nélkül követte őt. Amikor meglátta Nagét, a szívébe mart a fájdalom. A polip valóban nagy bajban volt. A nap már égette a bőrét, és a karjai erőtlenül lógtak.
„Segítenünk kell neki!” – mondta Dani határozottan. A fiú körülnézett. Egy erős, vastag uszadékfát pillantott meg a parton. Elrohant érte, és visszatért vele. „Ezzel talán fel tudjuk feszíteni a sziklát, vagy aláférünk!”
Aria a vízből, Dani a szárazföldről kezdett dolgozni. Aria próbálta Nagét óvatosan lökdösni, a karjai alá nyúlni, hogy mozdítsa. Dani az uszadékfával próbálta a szikla és a polip közé feszíteni, hogy némi teret nyisson. Nehéz munka volt. A szikla hatalmas, a polip súlyos. A nap tűzött, az izzadság patakokban folyt Daniról, Aria pedig minden erejét megfeszítette a vízben. De nem adták fel. A barátság és a segítő szándék erőt adott nekik.
„Együtt!” – kiáltotta Dani. „Lökd te is, Aria!”
Aria bólintott, és még egyszer utoljára, minden erejét összeszedve, tolta Nagét. Dani pedig az uszadékfával megfeszítette a sziklát. Egy halk reccsenés hallatszott, és a polip teste egy kicsit elmozdult. Még egy lökés, még egy feszítés! Végül, a két gyerek elszánt munkájának köszönhetően, Nagé teste kiszabadult a szorult helyzetből, és lassan lecsúszott a mélyebb vízbe.
A polip, amint érezte a hűs vizet maga körül, hálásan fordult a két megmentőjéhez. Nyolc karjával óvatosan megérintette Aria és Dani kezét, mintha megölelné őket. Aztán egy utolsó, hálás pillantás után, elúszott a tenger mélye felé.
Aria és Dani kimerülten, de boldogan néztek egymásra. Sikerült! Aztán hirtelen egy mély, zengő hang hallatszott a tenger felől, és a hullámok hevesebben csapkodtak a partot. A Tengerkirály jelent meg, hatalmas, méltóságteljes alakjával, arany koronájával és hosszú, fehér szakállával. Szemei szigorúan néztek Ariára.
„Aria! Hányszor mondtam már, hogy maradj távol a parttól és az emberektől?!” – dörgött a hangja, mire a tengeri madarak is elhallgattak.
Aria először megrémült, de aztán bátorságot gyűjtött. „Apám, segítenünk kellett! Nagé bajban volt!” – mondta, és elmesélte, mi történt, és hogyan segített Dani, a földi fiú.
Dani, bár félt a hatalmas Tengerkirálytól, előrelépett. „Őfelsége,” – mondta tiszteletteljesen, de határozottan – „Aria bátor volt. Én is segítettem, mert nem nézhettem tétlenül, ahogy egy élőlény szenved. A barátságunk segített megmenteni a polipot.”
A Tengerkirály figyelmesen hallgatta a két gyereket. Látott már sok mindent élete során, de a jóság és a bátorság ilyen tiszta megnyilvánulása mélyen megérintette. Először szigorú tekintete megenyhült, majd egy halvány mosoly jelent meg az ajkán. „Látom,” – mondta végül, hangja most már lágyabb volt – „hogy a jóság és a bátorság nem ismer határokat, és hidat építhet a világok között. Ti ketten, egy sellő és egy emberfiú, hidat építettetek a víz és a szárazföld között, a szívetek erejével.”
A Tengerkirály megengedte Ariának és Daninak, hogy folytassák barátságukat, de mindig óvatosan és titokban. Tudta, hogy a világok közötti híd, amit ők építettek, erős és igaz volt. Aria és Dani megtanulták, hogy a legfontosabb dolog a világon a kedvesség, a bátorság és az összefogás. És attól a naptól fogva, amikor a tenger és a szárazföld találkozott egy bajba jutott polip megmentése érdekében, tudták, hogy a barátságuk örökké tart, és hogy a szívükben épített híd sosem dől le.
