Viola, a virágtündér, a rét szívében élt, egy harmatos harangvirág belsejében, ahol a hajnali fény először festette aranyra a szirmokat. Minden reggel, mielőtt a nap teljesen felébredt volna, Viola apró, áttetsző szárnyaival suhant végig a réten. Gyengéden megcirógatta a még csukott bimbókat, suttogott nekik bátorító szavakat, hogy merjenek kinyílni, megmutatni a világnak színpompás öltözéküket. Keze érintésétől, szavai varázsától a pipacsok kipattantak, a százszorszépek kinyújtóztak, és a boglárkák csillogó kelyheikkel köszöntötték a felkelő napot. Viola munkája nem csupán feladat volt, hanem szívből jövő szeretet, hiszen tudta, a rét élete minden egyes nyíló virágban dobog.
Barátai, Bimbó, a fürge kismókus és Pille, a kecses pillangó, gyakran elkísérték őt reggeli körútján. Bimbó mókás ugrásaival, farka vidám csóválásával hozott derűt, Pille pedig szivárványos szárnyaival táncolt a virágok felett, mintha maga a reggeli szellő vitte volna. Viola, Bimbó és Pille a rét igazi őrzői voltak, akik ismerték minden szirmot, minden fűszálat, minden apró lény titkát.
Egy nap azonban valami más volt. A reggel ugyanolyan szépnek ígérkezett, mint mindig, de Viola érezte a levegőben, hogy valami hiányzik. Bár megcirógatta a bimbókat, azok mintha vonakodnának kinyílni. A pipacsok lustán nyújtóztak, a százszorszépek félve kukkantottak ki a szirmok mögül, és a boglárkák színei sápadtabbnak tűntek. A megszokott vidám zümmögés, a méhek dorombolása is halkabb volt.
„Mi lehet a baj?” – gondolta Viola, miközben aggódva nézte a rétet. – „Mintha a napsugár kacaja hiányozna!”
Délutánra a rét elcsendesedett. Nem az a kellemes, délutáni szendergés volt ez, amikor a meleg napsütésben mindenki pihenni tér, hanem egy furcsa, szomorú csend. A virágok lehajtották fejüket, a levelek megfakultak, és még a madarak sem énekeltek olyan vidáman, mint máskor.
„Valami nagy baj van!” – mondta Bimbó, aki a legközelebbi tölgyfa ágán ült, és szomorúan rágcsált egy makkot. – „Nincs kedvem játszani, még a makk is keserűbb a számban.”
Pille, aki egy szomorúan bólogató harangvirág szirmán pihent, egyetértően bólintott. „A színek is fakóbbak lettek. Mintha a világ elvesztette volna a fényét.”
Viola mélyet sóhajtott. „Tudom, mi az! A napsugár kacaja veszett el. Azt a csillogó, életvidám nevetést, ami felébreszti a színeket, ami táncra perdíti a szirmokat. El kell mennünk megkeresni!”
Bimbó azonnal felélénkült. „Keressük meg! Én majd felmászok a legmagasabb fára, onnan biztosan látom, hol rejtőzik!”
Pille kecsesen felrepült. „Én pedig átrepülöm a rétet, és minden virágkelyhet megvizsgálok!”
Viola elmosolyodott. „Rendben, barátaim! Akkor induljunk! De emlékezzetek, a napsugár kacaja nem egy tárgy, amit megtalálhatunk, hanem egy érzés, egy ragyogás, ami a szívekből fakad.”
Elindultak hát. Bimbó fürgén szaladt a fűszálak között, apró orrával szimatolva a földet, hátha valami nyomra bukkan. Pille ide-oda libbent, szárnyaival finoman megérintve minden virágot, hátha érez valami különleges rezgést. Viola pedig lassan, figyelmesen haladt, érezte a rét szomorúságát, és próbálta megfejteni, mi okozhatja.
Ahogy a rét szélén lévő kis tisztásra értek, Samu, a kisfiú, ült a régi, kidőlt fatörzsön. Összekuporodva, lehajtott fejjel, egy követ sem dobált a patakba, nem kergetett pillangókat, ahogy szokta. Viola azonnal érezte, hogy Samu szomorúsága valahogyan összefügg a rét szomorúságával.
„Nézzétek!” – suttogta Pille. – „Samu nem játszik.”
„Soha nem láttam még ilyen szomorúnak” – tette hozzá Bimbó.
Viola óvatosan odarepült Samuhoz. Apró, tündéri hangján megszólalt. „Samu, mi bánt téged? Miért vagy ilyen szomorú?”
Samu felemelte a fejét. Szemei könnyesek voltak, és egy apró, sima, festett követ szorongatott a kezében. „Elvesztettem a kedvenc kavicsomat” – mondta halkan. – „Azt a pirosat, amire a nagymamám festett egy kis napot. Azt mondta, az hozza el nekem a napsugár kacaját, még a legborúsabb napokon is. De ma reggel elmentem a patakhoz, és valahol kigurult a zsebemből. Órák óta keresem, de nem találom.”
Viola megértően bólintott. Most már tudta, miért hiányzik a napsugár kacaja a rétről. Samu szomorúsága, a kedvenc tárgya elvesztése miatti bánata, elvette a rét örömét is. Hiszen a gyerekek tiszta, őszinte érzelmei sokszor erősebben hatnak a természetre, mint gondolnánk.
„Segítünk neked, Samu!” – mondta Viola határozottan. „Ugye, barátaim?”
Bimbó azonnal leugrott a fatörzsről. „Persze! Két szem többet lát, mint egy, és három még többet!” – és már szaladt is a patakpartra, szimatolva a fűszálak között.
Pille kecsesen szállt Samu vállára. „Ne aggódj, Samu! A pillangók szeme éles, mi felülről látjuk a legapróbb részleteket is!”
Viola pedig Samu kezét fogta, és elindultak a patak mentén. Bimbó a sűrű fűben kutatott, apró mancsával félretolta a leveleket, benézett a gyökerek alá. Pille a magasból pásztázta a terepet, figyelte a földön lévő árnyékokat, a fénylő pontokat. Viola pedig a legapróbb részletekre is figyelt, ahol egy kő elgurulhatott: a mohás köveket, a patakmeder szélét.
Hosszú percek teltek el. Samu már-már feladta a reményt, amikor Bimbó izgatottan felkiáltott: „Megvan! Megvan! Itt van, egy nagy, lapos kő alatt!”
Mindannyian odaszaladtak. Valóban, egy nagy, lapos kő alatt, a patak partján, félig homokba temetve ott feküdt Samu piros, festett kavicsa, rajta a nagymama által festett kis napocskával.
Samu felkapta a követ, és a szíve megtelt örömmel. Szeme felcsillant, szája mosolyra húzódott, és egy hatalmas, felszabadult kacaj tört elő belőle. Ez a kacaj nemcsak a patak vize felett visszhangzott, hanem végigsöpört az egész réten.
És ekkor valami csodálatos történt! Samu nevetésének hangjára a rét mintha felébredt volna mély álmából. A virágok hirtelen kinyitották szirmaikat, élénkebb színekben pompáztak, mint valaha. A levelek zöldje ragyogóbb lett, a madarak dalra fakadtak, és a méhek újra vidáman zümmögtek a virágok között. A levegő megtelt meleg fénnyel és élettel. A napsugár kacaja visszatért a rétre, fényesebb és boldogabb, mint valaha.
Viola elmosolyodott. „Látod, Samu?” – mondta. – „A te örömöd, a te kacajod volt az, ami hiányzott a rétnek. Az emberi szív tisztasága, a gyerekek őszinte boldogsága a legnagyobb napfény a természet számára.”
Samu csodálkozva nézett körül. „Tehát az én szomorúságom miatt volt szomorú a rét?”
„Pontosan” – bólintott Viola. „Minden élőlény, minden fűszál és virág összeköttetésben áll egymással. Amikor te boldog vagy, az egész világ veled együtt nevet. Amikor szomorú vagy, a világ is elszürkül.”
Samu megölelte a tündért, a mókust és a pillangót. „Köszönöm nektek! Most már tudom, hogy nemcsak a nagymamám kavicsa hozza el a napsugár kacaját, hanem az is, ha én magam is vidám vagyok, és ha segítek másoknak. És ha legközelebb szomorú leszek, eszembe jut, hogy a rét is velem együtt érez, és megpróbálok hamarabb újra nevetni.”
Attól a naptól kezdve Samu sokkal figyelmesebben járt a réten. Mindig mosolygott, és ha meglátott egy-egy szomorú virágot, tudta, hogy talán egy apró kedves szó, egy kis játék, vagy egy segítő kéz is elég ahhoz, hogy a napsugár kacaja újra felhangozzon, és a rét ismét tele legyen élettel és vidámsággal. Viola, Bimbó és Pille pedig boldogan figyelték, ahogy Samu nevetése és a rét virágzása együtt szépíti a világot. Mert a legszebb tündérmesékben a legnagyobb varázslat a szív jóságából fakad.
