Matyi és a libák
Képzelj el egy napsütéses reggelt, ahol Matyi, egy mosolygós parasztlegény, éppen a libáit terelgeti az erdő szélén. A libák vidáman gágognak, Matyi pedig fütyörészve lépked mellettük.
„Gyertek, lusta libák!” nevet Matyi. „Ma még a vásárba is el kell érnünk!”
De hirtelen nagy robajjal lovasok törtek elő az erdőből. Döbrögi uraság hajdúi voltak, akik vadászni indultak.
„Hé, te legény!” kiáltott az egyik hajdú. „Azok fehér vadlibák? Az uraság birtokán tilos vadászni!”
Matyi megrázta a fejét. „Ezek nem vadlibák, hanem az én házi libáim!”
De a hajdúk nem hittek neki. Elfogták Matyit és a libáit, és a kastélyba vitték őket.
Döbrögi uraság dühösen nézett Matyira. „Hogy merészelsz az én erdőmben vadászni?!”
Matyi próbált védekezni, de Döbrögi nem hallgatott rá. Parancsot adott, hogy a libákat vigyék az udvarába, Matyit pedig huszonöt botütéssel büntessék meg.
Matyi fájdalmasan felkiáltott minden egyes ütésnél, de a szívében düh és elszántság égett.
„Ezt soha nem felejtem el, Döbrögi!” suttogta magában. „Háromszor visszafizetem neked!”
Teltek az évek, és Matyi felcseperedett. Egy nap hírét vette, hogy Döbrögi új kastélyt építtet. Matyi szeme felcsillant. Itt volt az alkalom az első visszavágásra!
Ügyesen ácsmesternek álcázta magát, és felkereste Döbrögit.
„Jó napot, uraságom!” köszönt Matyi olasz akcentussal. „A legjobb ácsmester vagyok a vidéken. Segíthetek az új kastély építésében!”
Döbrögi gyanakodva nézett rá, de Matyi olyan meggyőző volt, hogy végül beleegyezett.
„Rendben, ácsmester” mondta Döbrögi. „Gyere velem az erdőbe, és válasszunk ki néhány jó erős fát!”
Matyi titokban mosolygott. A terve kezdett összeállni.
Az erdőben Matyi ügyesen rávette Döbrögit, hogy egy vastag tölgyfához kösse magát. Aztán elővette az eszközeit, és… nos, nem éppen a fát kezdte el megmunkálni!
Döbrögi jajveszékelve próbált kiszabadulni, de Matyi erősen tartotta. Amikor végzett, Döbrögi csupa seb és horzsolás volt.
„Ez az első!” súgta Matyi a fülébe, majd eltűnt az erdőben.
Döbrögi dühösen és megalázottan tért vissza a kastélyba. Matyi pedig elégedetten folytatta útját, tudva, hogy az első visszavágás sikeres volt.
Döbrögi még mindig szenvedett az ácsmester okozta sérülésektől, amikor Matyi ismét feltűnt, ezúttal nagy orrú, szemüveges német doktornak öltözve. A hajdúk azonnal bejelentették érkezését a beteg uruknak.
„Doktor úr, segítsen rajtam!” nyöszörgött Döbrögi. „Mindenem fáj!”
Matyi fontoskodva vizsgálgatta Döbrögit, majd így szólt:
„Uraságom, súlyos a helyzet! De van egy különleges gyógyszer, ami segíthet. Küldje el a hajdúit a tiltott erdőbe, hogy szedjenek össze néhány ritka gyógynövényt!”
Döbrögi kapva kapott az alkalmon, és azonnal útnak indította a hajdúkat. Amint egyedül maradtak, Matyi ledobta az álruháját, és elővette a jól bevált botot.
„Emlékszel még rám, Döbrögi?” kérdezte Matyi vigyorogva.
Döbrögi szeme elkerekedett a félelemtől. „Lúdas Matyi!” dadogta.
„Pontosan!” mondta Matyi, és nekilátott a második verésnek. Döbrögi jajveszékelése betöltötte a kastélyt, de senki sem sietett a segítségére.
Döbrögi rettegésben élt. Tudta, hogy Matyi még egyszer vissza fog térni, hogy teljesítse a fogadalmát. Ezért erős őrséggel vette körül magát, és alig mert kimozdulni a kastélyból.
Egy nap azonban hírét vette, hogy a szomszéd faluban nagy vásárt rendeznek. Döbrögi, aki szerette a jó üzleteket, úgy döntött, hogy mégis elmegy, de előtte néhány hajdút küldött előre, hogy figyeljenek az álruhás emberekre.
Matyi persze erről is tudomást szerzett. Ezúttal nem öltött álruhát, hanem egyszerű parasztlegénynek öltözött. A vásárban találkozott egy barátjával, akinek odaadta a libáit.
„Vigyázz rájuk, barátom!” mondta Matyi. „És ha valaki kérdezné, te vagy Lúdas Matyi!”
A barátja nevetve bólintott, és Matyi eltűnt a tömegben. A hajdúk hamarosan észrevették a libákat, és üldözőbe vették Matyi barátját.
„Állj meg, Lúdas Matyi!” kiabálták. „Döbrögi uraság beszélni akar veled!”
A barátja persze futott, ahogy csak bírt, a hajdúk pedig a nyomában loholtak. Eközben az igazi Matyi észrevétlenül megközelítette Döbrögit.
Döbrögi a vásárban büszkén feszített, körülötte a hajdúi. Hirtelen egy hang szólította meg:
„Uraságom, engedje meg, hogy bemutatkozzam! Lúdas Matyi vagyok!”
Döbrögi szeme elkerekedett, és a szíve majd kiugrott a helyéről. Gyorsan körülnézett, de nem látta a hajdúkat sehol.
„Hát, itt vagy végre!” kiáltotta dühösen. „Most aztán meglakolsz!”
De ahogy közelebb lépett, Matyi félreugrott, és előtte termett egy másik parasztlegény, aki a libákat terelgette.
„Én vagyok Lúdas Matyi!” mondta a fiú büszkén.
Döbrögi összezavarodott. „De… de hát az előbb…”
Ekkor az igazi Matyi kilépett a tömegből, és hangosan felnevetett.
„Megint túljártam az eszeden, Döbrögi!” kiáltotta. „Ez a harmadik verés!”
És mielőtt Döbrögi bármit tehetett volna, Matyi megragadta, és a tömeg szeme láttára alaposan elverte. Az emberek örömujjongásban törtek ki, és éltették Matyit.
Döbrögi megszégyenülten menekült a vásárból, a hajdúi pedig a nyomában kullogtak. Matyi pedig visszatért a falujába, ahol hősként fogadták.
„Lúdas Matyi, te vagy a mi hősünk!” kiáltották az emberek.
Matyi mosolyogva nézett körül. Büszke volt arra, amit tett, és boldog volt, hogy igazságot szolgáltatott.
„Soha többé nem fogom hagyni, hogy Döbrögi bántsa a szegényeket!” mondta Matyi határozottan.
És így is lett. Döbrögi, aki alaposan megleckéztetve érezte magát, megfogadta, hogy többé nem sanyargatja az embereket. Matyi pedig, aki bebizonyította, hogy az ész és a bátorság legyőzheti a hatalmat és a gonoszságot, igazi példaképpé vált a falu lakói számára.
Lúdas Matyi mesefilm története
“Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” – hangzik a legendássá vált mondat Matyi szájából, akit éppen a kapzsi földesúr, Döbrögi katonái fenekeltek el, miután Matyi nem akarta neki odaadni 10 szépre hízott lúdját. A többi pedig már klasszikus, a magyar meseirodalom kihagyhatatlan története. Lúdas Matyi egy valamire való legényhez illőn be is tartja a földesúrnak tett ígéretét, és csalafinta módon háromszor is csapdába csalja a pökhendi Döbrögit.
