Az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a Zöldellő-hegy szoknyája a völgybe omlik, megbújik egy apró falu. Házainak tetejét moha borítja, a kerítések pedig fűzfavesszőből fonódtak. Ebben a falucskában élt egy kislány, Sári, akinek haja olyan színű volt, mint a napon érett búza, szeme pedig, mint a tiszta vizű erdei tó. Sári mindenkinél jobban ismerte a hegyet. Tudta, hol nő a legédesebb szamóca, melyik fa odvában lakik a füleskuvik, és merre kanyarognak a rejtett ösvények, amelyeket csak a vadak lába taposott ki.
Legtöbbször Nagymamájával járta az erdőt. Az ősz hajú, bölcs asszony tanította meg mindenre: a gyógynövények titkaira, az állatok nyomainak olvasására és a természet tiszteletére. „Figyelj, Sárika” – mondogatta ráncos kezével a kislány vállára telepedve. – „Az erdő egy nagy, élő könyv. Aki türelemmel olvassa, annak csodákat mesél.”
Egy meleg nyári délutánon Sári éppen kamillát gyűjtött Nagymama teájába, amikor a sűrűből halk, panaszos nyöszörgést hallott. Óvatosan, nesztelen léptekkel indult a hang irányába, ahogy a Nagymamától tanulta. Egy mohos szikla tövében, egy sűrű páfránybokor alatt pillantotta meg. Egy fiatal őzike feküdt a földön, bundáján még ott ragyogtak a gyermekkori fehér pöttyök. Egyik hátsó lába természetellenesen állt, a bokor tövisei csúnyán felsértették. A kis állat reszketett a félelemtől és a fájdalomtól.
Sári szíve összeszorult. Lassan leguggolt, és halk, nyugtató szavakat suttogott. „Ne félj, kicsi Pöttyös. Nem bántalak. Csak segíteni szeretnék.” Az őzike hatalmas, barna szemeivel bizalmatlanul méregette, de nem mozdult. Sári tudta, hogy a sebét ki kellene tisztítani, és inni is kellene adnia neki. De a patak messze volt.
Ekkor eszébe jutott egy ösvény, amit még sosem járt be teljesen. Egy keskeny csapás, ami feljebb kanyargott a hegyoldalban, sűrű galagonyabokrok között. Valami azt súgta neki, induljon el arra. A sérült őzikét óvatosan betakarta a puha gyűjtőkendőjével, és elindult. Nem telt bele sok idő, és csodálatos helyre bukkant. Egy sziklafalból, vastag, bársonypuha mohapárnák közül csordogált elő a víz. Nem zubogott, nem csobogott hangosan, csak csendesen, szinte nesztelenül bukkant elő a hegy szívéből, és egy apró, kövekkel körbevett medencében gyűlt össze. A víz olyan tiszta volt, hogy minden kavicsot látni lehetett a fenekén, és a napfény, ahogy átszűrődött a lombok között, ezernyi apró gyémántként szikrázott a felszínén. Sári még sohasem látott ilyen hívogató forrást.
Tenyerét megmerítette a hűs vízben és az őzikéhez sietett. Pöttyös mohón lefetyelte a vizet a kislány tenyeréből, majd Sári a kendője tiszta sarkát is belemártotta a forrásba, és óvatosan letörölgette vele a sebet. Ahogy a víz a sérült bőrhöz ért, mintha csoda történt volna. A vérzés elállt, és a seb szélei szemmel láthatóan összehúzódtak. Az őzike mélyet sóhajtott, és fejét a kislány ölébe hajtotta.
Sári egész délután Pöttyös mellett maradt, újra és újra megnedvesítve a sebét a forrás vizével. Estére az őzike már megpróbált lábra állni. Sántított még, de már nem feküdt tehetetlenül. Sári tudta, hogy ez nem akármilyen víz. Ez egy gyógyító forrás.
Hazafelé szaladva a szíve hevesen vert az izgalomtól és a titok súlyától. Azonnal a Nagymamához rohant, és lihegve elmesélt mindent. A Nagymama figyelmesen hallgatta, és a végén elgondolkodva bólintott. „A hegy szíve nem tárul fel akárkinek, kislányom. A te jóságod mutatta meg neked az utat. Apáink meséltek egy ilyen forrásról, de már senki sem tudta, hol keresse. Azt mondták, a víz ereje a hegy szeretetéből fakad, és csak azoknak segít, akiknek tiszta a szívük.”
Másnap Sári visszament Pöttyöshöz. Az őzike már szinte nyomát sem viselte a sérülésnek. Hálásan odadörgölőzött a kislányhoz, és megnyalta a kezét. Ettől a naptól kezdve elválaszthatatlan barátok lettek. Pöttyös gyakran elkísérte Sárit a falu széléig, és ott várta meg, amíg a kislány visszatért.
A forrás titkát Sári és a Nagymama egy ideig megőrizték. De a faluban, mint mindenhol, akadtak gondok. A szomszéd bácsi idős vizslájának begyulladt a szeme, egy kisfiú pedig csúnyán lehorzsolta a térdét. Sári a Nagymama engedélyével egy kis korsóban hozott a vízből. A vizsla szeme másnapra kitisztult, a kisfiú horzsolása pedig heg nélkül begyógyult.
Hamarosan az egész falu tudomást szerzett a csodás forrásról. Voltak, akik mohón maguknak akarták a vizet, hogy eladják a városban, mások pedig egész nap ott akartak ülni és inni belőle, hogy sose legyenek betegek. Sári megijedt. Félt, hogy az emberek kapzsisága elpusztítja a forrás varázsát. Ekkor, egyik este, amikor egyedül ült a forrás mellett, a víz fodrozódni kezdett, és a közepéből egy fénylő, sejtelmes alak emelkedett ki. Nem volt arca, sem teste, csak tiszta fény és a víz csobogásának hangja.
– Ne félj, Sári! – szólt a hang, ami egyszerre volt a szél suttogása és a föld mélyének dobbanása. – Én vagyok a Forrás Szelleme. A hegy éltető ereje. Azért mutattam meg magam neked, mert a szívedben jóság lakik. De a víz ereje nem egyetlen emberé. Olyan, mint a szeretet: minél többen osztoznak rajta, annál erősebb lesz. De ha kapzsiság éri, elapadok, és visszahúzódom a hegy szívébe.
Sári megértette. Összehívta a falu lakóit, és elmesélte nekik a Szellem szavait. A Nagymama bölcsessége segített rendet teremteni. Megbeszélték, hogy a forrás az egész közösség kincse. Létrehoztak egy szabályt: minden családból csak az mehetett a forráshoz, akinek valóban szüksége volt rá, és mindenki csak egy kis csuprot meríthetett. Nem a betegség megelőzésére, hanem a gyógyításra használták. Cserébe a falu népe gondozta a forrás környékét. Kigyomlálták a gazt, virágokat ültettek, és mindig hálát adtak a hegynek az ajándékáért.
A falu felvirágzott. Az emberek és az állatok egészségesebbek lettek, de nem csak a víztől. A közös titok, a közös felelősség összekovácsolta őket. Megtanultak egymásra figyelni, segíteni a rászorulókon, és osztozni abban a kevésben is, amijük volt.
Sári gyakran ült a forrás mellett Pöttyössel, aki immár egy daliás őzbak volt. Nézte a falusiakat, ahogy csendben, tisztelettel jönnek a vízért, és megértette a legfontosabb leckét. Egyetlen csepp jóság is sokat ér, mint ahogy ő segített egy sérült őzikén. De amikor sok-sok ember jósága összeadódik, mint a forrásba csordogáló ezernyi vízcsepp, akkor abból olyan erő születik, ami egy egész közösséget képes meggyógyítani és felemelni.
