A kis házban, ahol a nap mindig vidáman sütött az ablakon át, és a kertben virágok illatoztak, nem messze egy csörgedező pataktól és egy sűrű erdőszéltől, élt egy kedves kis társaság. Minden reggel együtt reggeliztek a diófa árnyékában, és minden délután közös játékba fogtak, a bújócskától a kincsvadászatig. Pocok mackó volt az egyik főszereplő, bár aprócska volt, egy igazi plüssmedve, tele volt bátorsággal és meleg szívvel, ami nagyobb volt, mint gondolnánk. Mellette lakott Cirmi cica, a legfinomabb, bársonyos bundájú macska a környéken, aki imádta, ha csinos lehetett, és büszkén viselte a legszebb szalagokat. Ott volt még Bodri kutya, a hűséges, bozontos barát, akinek mindig volt egy farokcsóválása és egy kedves vakkantása mindenki számára, és aki a leggyorsabban tudott futni a mezőn. És persze Cini egér, aki olyan picurka volt, hogy szinte észrevehetetlenül surrant ide-oda, de az esze vágott, mint a borotva, és a legkisebb résekbe is be tudott kukkantani.
Egy szép tavaszi reggelen, amikor a madarak vidáman csicseregtek, és a méhek a virágok között zümmögtek, nagy szomorúság telepedett Cirmi cica szívére. Cirmi, akinek a bundája általában olyan fényes volt, mint a frissen hullott hó, most fakónak tűnt a bánattól. A kis macska a kedvenc helyén ült, a napfényes ablakpárkányon, ahol órákig el tudott játszadozni egy gombolyag fonállal, és keservesen nyávogott, mintha az egész világ összeomlott volna. A könnyei potyogtak a puha párnájára, és szemei vörösek voltak a sírástól.
– Jaj, jaj, jaj! – szipogta Cirmi, és a mancsával az üres nyakára mutatott. – Elveszett! Elveszett a legszebb szalagom! Az a piros, csillogó, amivel olyan csinos voltam! Tegnap még rajtam volt, amikor a kertben kergettem a pillangókat, és most… most sehol sincs! Keresgéltem már a kanapé alatt, a virágágyásban, még a konyhában is, de mintha a föld nyelte volna el!
Pocok mackó, aki épp a mézescsuprát nézegette, azonnal odasietett. – Mi történt, Cirmi? Miért vagy ilyen szomorú?
Pocok mackó ráncolta a homlokát. Igaz, ő csak egy plüssmedve volt, nem egy igazi erdei medve, és nem volt valami óriási, de a szíve akkora volt, mint egy dinnye, és a barátai iránti szeretet sosem hagyta cserben. Elhatározása sziklaszilárd volt. – Ne búsulj, Cirmi! – mondta határozottan, a hangjában olyan erővel, ami meglepte még őt magát is. – Megtaláljuk a szalagodat! Én megkeresem, ha a világ végére is el kell mennem érte!
Cirmi hitetlenkedve nézett rá, a szeme még mindig könnyes volt. – Te? De Pocok, annyira picike vagy! És a kert olyan nagy, tele van bokrokkal és magas fákkal! Még én is alig találom meg a dolgaimat benne néha!
– Nem számít, hogy picike vagyok! – vágta rá Pocok, és a kis mancsát a mellére tette, mintha ezzel akarná hangsúlyozni elhatározását. – Ami számít, az a bátorság és a barátság! És én nem hagyom, hogy a barátom szomorú legyen, egyedül a bánatával! A barátok azért vannak, hogy segítsenek egymásnak! Ezzel a lendülettel leugrott az ablakpárkányról, és egyenesen az ajtó felé vette az irányt, eltökélten, mint egy igazi felfedező.
Alig lépett ki a kis ház ajtaján, máris egy bozontos farokcsóválás fogadta. Bodri kutya volt az, aki éppen egy elásott csontról álmodozott a napon, de azonnal felébredt, amint meglátta Pocok határozott lépteit. – Vau! Pocok! Merre ilyen sietősen? Valami izgalmas kaland kezdődik? – kérdezte Bodri, és kíváncsian megbökte a kis mackót az orrával.
Pocok elmesélte Cirmi bánatát és a szalag elvesztését. Bodri szeme elkerekedett. – Jaj, szegény Cirmi! Azt a piros szalagot nagyon szerette! Hát persze, hogy segítek! Az orrom kiválóan működik, talán kiszagolom, merre vette az irányt a szél! – Bodri azonnal csatlakozott, és izgatottan, nagyokat szimatolva kezdte járni a földet. Először a ház körül, aztán a virágágyások szélénél, ahol Cirmi gyakran játszott.
Ahogy Bodri szimatolt, és Pocok figyelt, egy apró, szürke árnyék suhant el mellettük. Cini egér volt az, aki épp egy elpotyogott morzsát keresett a bokrok alatt. – Jaj, bocsánat! – csipogta Cini, és megállt. – Mi ez a nagy sürgés-forgás? Valami baj van, barátaim?
Pocok és Bodri elmesélték neki is a történetet. Cini, aki általában félénk volt, és a legkisebb zajra is elszaladt, most meglepően bátornak érezte magát. – A szalag? A piros? Én láttam tegnap! Cirmi a hintán ült vele, és a szél fújta! – mondta Cini. – Talán leesett, amikor leugrott róla? Én be tudok menni a legkisebb résekbe is, hátha ott van valahol, ahova ti nem fértek be!
– Nagyszerű! – kiáltott fel Pocok. – Minél többen vagyunk, annál könnyebb lesz! Mindenki ereje és tehetsége számít!
Így indult útjára a három jó barát: Pocok mackó elől, a bátorságával, Bodri kutya mögötte, a megbízható orrával, és Cini egér, aki mindenhova befért, és a legapróbb részleteket is észrevette.
Először a hintához mentek, ami a kert közepén állt, és ahol Cirmi annyiszor repült a felhők felé. Cini bemászott a hinta alá, a sűrű fűszálak közé, ahol a bogarak éltek, és minden apró kavicsot, elszáradt falevelet átvizsgált, de csak egy régi, rozsdás gombot talált, amit valószínűleg egy ember vesztett el régen. – Nincs itt – csipogta szomorúan, visszatérve a napfényre.
Aztán a rózsabokorhoz mentek, ahol Cirmi gyakran játszott a pillangókkal, és ahol a legillatosabb virágok nyíltak. Bodri óvatosan benyomta a fejét a tüskés ágak közé, vigyázva, hogy ne karcolja meg az orrát, és nagyokat szimatolt a virágok között, de csak egy apró madártollat talált, ami valószínűleg egy elszállt rigótól származott. – Itt sincs – morgolódott Bodri, és csalódottan megrázta a fejét.
Pocok nem adta fel. A kis plüssmedve a homlokát ráncolta, és megpróbálta felidézni Cirmi szokásait. – Gondolkodjunk! Hol szeret Cirmi még lenni, ahol elhagyhatta volna a szalagját? Esetleg valami magasan lévő helyen, ahova a szél felvihette?
Cini felcsipogta, mintha hirtelen villany gyulladt volna a fejében: – A padláson! Ahol a régi holmik vannak, és ahol a szél is befúj néha a kis ablakon! Ott van egy puha kosár, amiben néha szundikál, ha esik az eső! Lehet, hogy ott aludt tegnap, és akkor esett le róla a szalag!
A padlás! Az egy sötét, poros hely volt, tele rejtélyekkel és elfeledett emlékekkel. De a barátok nem ijedtek meg. Pocok mackó vezetésével, aki bátran lépkedett előre, felmásztak a recsegő létrán, a lépcsőfokok nyikorogtak alattuk. A padláson mindenféle régi kincs hevert: dobozok, takarók, elfeledett játékok, melyek mind egy-egy történetet rejtettek. Cini egér egy pillanat alatt eltűnt a dobozok között, a legkisebb résekbe is befurakodott, Bodri kutya pedig nagyokat szimatolt a porban, a régi szőnyegek és bútorok között. Pocok mackó felmászott egy kupac régi párnára, és onnan próbálta átlátni a rendetlenséget, mintha egy parancsnoki hídra került volna.
– Semmi! – morogta Bodri, miután körbeszaglászta a nagy padlást, és még a pókhálókat is megvizsgálta. – Csak por és pókháló. A szalag illata sincs sehol. – Én sem találtam semmit – csipogta Cini, aki épp egy lyukas kalapot vizsgált át alaposan, hátha abban bújt meg a szalag.
Pocok mackó kezdett elcsüggedni. Már órák óta keresték, a nap is egyre magasabbra hágott, de a szalagnak nyoma sem volt. A remény kezdett elszállni a kis mackó szívéből. Ekkor Cini egér hirtelen felkiáltott, és a bajuszát rezegtette: – Várjunk csak! Emlékszem valamire! Tegnap, amikor Cirmi a hintán ült, egy kismadár szállt el mellette, és a szalagja épp akkor lobogott a szélben! Lehet, hogy a madár elvitte? Madarak néha gyűjtögetnek fényes dolgokat a fészkükhöz!
Ez egy új nyom volt! A barátok visszamentek a kertbe, és felnéztek a fákra. Bodri kutya nagyokat ugatott az ég felé, mire a madarak elrepültek. – Ne ijeszd el őket, Bodri! – mondta Pocok. – Cininél van a pont! Lehet, hogy a fészkükben van! De melyik fészekben? A kertben rengeteg fa volt, és mindegyiken volt legalább egy fészek, tele apró ágacskákkal és levelekkel. Cini egér volt a leggyorsabb és a legügyesebb. Felmászott a legkisebb fára, majd onnan átugrott a következőre, mint egy kis mókus. Pocok mackó és Bodri kutya izgatottan figyelték lent, ahogy Cini egyre feljebb merészkedett. Cini bepillantott az egyik fészekbe, de csak tojásokat talált. A másikba is, de ott csak apró fiókák csipogtak, éhesen tátogva. Végül, a legmagasabb fa tetején lévő, gondosan rejtett fészekhez ért. Óvatosan benézett, és mit látott? Egy darab piros, csillogó anyagot! – Megvan! Megvan! – csipogta Cini izgatottan, és alig bírta visszatartani az örömtől, hogy lekiáltson. – Itt van a fészekben! De hogyan vegyék ki? A fészek túl magasan volt Pocoknak és Bodrinak, Cini pedig nem akarta megzavarni a madár mamát és a fiókákat.
Ekkor Pocok mackónak támadt egy ötlete, ahogy felnézett a fák koronájára. – Bodri, te erős vagy! Cini, te ügyes vagy! – mondta, és egy pillanatra elhallgatott, hogy a gondolatait összeszedje. – Bodri, állj fel a hátsó lábadra, és támaszkodj a fához, mintha egy létra lennél! Cini, mássz fel Bodri hátára, és onnan nyúlj be a fészekbe! De nagyon óvatosan, nehogy megijeszd a madár mamát vagy a fiókákat!
Bodri habozás nélkül felállt, erős mancsait a fa törzsére támasztotta, és Cini, aki nem gondolkodott sokat, felkapaszkodott a bozontos hátára. A kis egér óvatosan benyúlt a fészekbe, kikerülve a csipogó fiókákat, és ujjbegyeivel óvatosan tapogatózott a puha fészekanyag között. Egy pillanatig semmi, aztán… megérezte! Egy selymes, csillogó anyagot! Óvatosan, lassan, hogy ne zavarja meg a madárcsaládot, kihúzta a piros szalagot.
Sikerült! A szalag ott volt, egy kicsit gyűrötten, tele apró ágacskákkal, de ép és felismerhető! Cini diadalmasan csipogta le a fáról, Bodri pedig boldogan vakkantott. Pocok mackó a földön ugrándozott örömében. A három barát, fáradtan, de boldogan, diadalmasan indult vissza a házba, a kincsükkel a mancsukban.
Cirmi még mindig az ablakpárkányon ült, de már nem sírt, csak szomorúan nézelődött, a napfényben fürdőzve. Amikor meglátta a közeledő barátait, és Pocok mancsában a piros szalagot, felkiáltott örömében! – A szalagom! Megtaláltátok! – Pocok büszkén nyújtotta át a kincsét. Cirmi azonnal a nyakára kötötte, és boldogan pörögni kezdett, a farkát is vidáman csóválta. – Ó, köszönöm! Köszönöm, barátaim! Olyan hálás vagyok! – Pocok mackó, Bodri kutya és Cini egér boldogan néztek egymásra. Fáradtak voltak, de a szívük tele volt örömmel, mert a barátjuk újra boldog volt.
Aznap este, amikor a nap már lemenőben volt, és a barátok együtt ültek a kertben, a diófa árnyékában, Pocok mackó megszólalt, miközben a kezében tartotta a piros szalagot. – Tudjátok, Cirmi, a szalagod nagyon szép, és örülünk, hogy megtaláltuk. De a legfontosabb kincs nem maga a szalag volt, bármennyire is szeretted.
Cirmi meglepetten nézett rá, a szalagja már szépen a nyakán díszelgett. – Akkor mi volt az, Pocok?
Bodri kutya bólintott, és megnyalta a száját. – Az, hogy együtt kerestük. Az, hogy nem hagytunk téged egyedül a bánatoddal, és mindenhol körülnéztünk, még a madárfészekben is.
Cini egér halkan hozzátette, és a bajuszát simogatta: – Az, hogy segítettünk egymásnak. Én láttam, hol van, Bodri felállt, hogy elérjük, te pedig, Pocok, kitaláltad, hogyan. Mindannyian hozzátettünk valamit.
Pocok mackó elmosolyodott, és a szívében melegség terjengett. – Pontosan! A legnagyobb kincs, amit találtunk, az a mi barátságunk. Az, hogy számíthatunk egymásra, hogy együtt erősebbek és boldogabbak vagyunk, mint egyedül. A szalag csak egy tárgy, ami elszakadhat vagy elveszhet, de a barátság az, ami igazán értékes, és az sosem veszik el, ha vigyázunk rá.
Cirmi cica elgondolkodott. Igazuk volt a barátainak. A szalagja visszakerült, és attól nagyon boldog volt, hiszen újra csinos lehetett. De még boldogabbá tette az a tudat, hogy ilyen csodálatos barátai vannak, akik mindent megtesznek érte, és akikre mindig számíthat.
A nap végén, ahogy az első csillagok felragyogtak az éjszakai égen, a négy jó barát összebújt a diófa alatt. Pocok mackó, Cirmi cica, Bodri kutya és Cini egér tudták, hogy bármilyen nehézség is jöhet, együtt mindent megoldanak, mert a szívükben hordozzák a legnagyobb kincset: az igaz barátságot. És ez a kincs fényesebben ragyogott, mint bármelyik csillogó szalag, és tartósabb volt, mint bármilyen arany vagy ékszer.
