Valahol messze, a zöldellő dombok között, egy apró házikóban élt Ábel, a festő. Ábel ecsetjei varázslatos dolgokra voltak képesek: vásznain megelevenedtek a naplementék izzó színei, a patakok csillogó vize és az erdő suttogó fái. Mégis, Ábel maga félénk volt, visszahúzódó, mint egy kismadár, amelyik fél kirepülni a fészekből. A legszívesebben egyedül festett, távol a kíváncsi tekintetektől, mert attól félt, hogy nem elég jó, hogy a képei nem elég szépek. A világot érezte, látta, de a hangját ritkán hallatta, még az ecsetvonásaiban is volt valami csendes tisztelet.
Egy napon Ábel egy különleges festménybe kezdett. Egy szivárványt szeretett volna megörökíteni, olyat, amilyet még sosem látott a világ: áttetszőt, ragyogót, mintha maga a fény szőné a színeit. Napokig dolgozott rajta, minden ecsetvonásba beletette a lelkét, a vágyát egy tökéletes szépség után. Ahogy az utolsó lila árnyalat is felkerült a vászonra, valami különös dolog történt. A kép vibrálni kezdett, a színek lüktetni, és a vászon közepén egy apró, csillogó kapu jelent meg, amelyen keresztül mintha egy másik világ sejlett volna. Ábel szíve hevesen dobogott, félelemmel vegyes kíváncsisággal nézte a jelenséget. Először megrettent, de aztán valami ellenállhatatlan erő húzta magához a képet. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és mire észbe kapott, már nem a műtermében állt.
Egy olyan helyen találta magát, amilyet álmaiban sem mert volna elképzelni. Mindenütt virágok nyíltak, melyek színei eddig ismeretlenek voltak a földön. A fák levelei ezüstösen csillogtak, és a levegőben édes illatok táncoltak. Tündérpor lebegett a levegőben, és apró, fénylő lények suhantak el mellette. Csak egy dolog hiányzott: a színek harmóniája. Mintha a világ egy része csendes lett volna, fakó és elnémult. Ekkor egy tündöklő alak lebegett elé. Hosszú, aranyhaja volt, szemei úgy ragyogtak, mint a hajnali harmatcseppek, és ruhája ezer színben pompázott, bár most mintha az is picit halványabb lett volna. Ő volt Lyris, a Tündérkirálynő.
„Üdvözöllek, Ábel, a tehetséges festő,” mondta a Királynő hangja, amely lágy volt, mint a szél suttogása, de mégis tele volt méltósággal. „Tudjuk, hogy félénk a szíved, de a te kezedre van szükségünk. Nézz csak fel!”
Ábel felnézett, és akkor látta meg a szomorú igazságot. Az égen egy szivárvány ívelt, de nem olyan, amilyet ismert. Halovány volt, szinte átlátszó, a színei elmosódtak, mintha valaki elvette volna belőlük az életet. „Ez a mi Szivárványhidunk,” folytatta Lyris. „Ez köti össze birodalmunkat az álmainkkal, a reményeinkkel, a képzeletünk erejével. Ha eltűnik, a tündérpor elhalványul, a virágok lehajtják fejüket, és az álmok kihunynak a gyermekek szívéből is. Valaki elnémította a színeit, és csak egy tiszta szívű, igaz művész képes visszaadni a fényét. Ezért hívtunk téged.”
Ábel elszörnyedt. „Én? De én… én csak egy egyszerű festő vagyok! Hogyan festhetnék én újra egy egész szivárványt, ráadásul egy varázslatosat? Hiszen én még egy pillangót is nehezen festek le, ha valaki néz!” Lyris Királynő szelíden elmosolyodott. „A te ecsetedben rejlik a tisztaság, a te szívedben a képzelet. Csak bátorságra van szükséged, hogy előhívd azokat a színeket, amiket a lelked már ismer, és amik a te világodból érkeztek.”
Ekkor egy gyönyörű, csillogó unikornis lépett elő a fák közül. Szőre olyan volt, mint a frissen hullott hó, sörénye és farka pedig a hajnali égbolt színeiben pompázott, bár most ő is picit fakóbbnak tűnt. Homlokán egy spirálisan csavart, ragyogó szarv ült. „Én vagyok Hajnalsziporka,” mondta az unikornis, hangja lágyan csengett, mint az apró harangok. „Én leszek a segítőd, Ábel. Megmutatom az utat, de a színeket neked kell megtalálnod. A Szivárványhíd nemcsak színekből áll, hanem érzésekből is. A te feladatod, hogy ezeket az érzéseket újra felébreszd.”
Ábel még mindig remegett. Egy szivárványt festeni? Egy varázslatos birodalomban? Ez túl sok volt neki. Hajnalsziporka meglátta a félelmet Ábel szemében. Óvatosan odasúrolta a fejét Ábel karjához, szarva finoman megvilágította az utat. „Ne félj, Ábel! A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz. Azt jelenti, hogy félelem ellenére is megteszed azt, amit kell. Az első ecsetvonás a legnehezebb, utána már könnyebb lesz, meglátod! Gondolj arra, hogy a te képeid is milyen sok örömet okoztak már, még ha te nem is láttad.”
Hajnalsziporka elvezette Ábelt egy dombtetőre, ahol egy tiszta, ezüstös paletta és egy különleges ecset várta. A palettán azonban nem voltak színek, csak üres mélyedések. „A színeket neked kell előhívnod,” mondta Hajnalsziporka. „Gondolj a legélénkebb pirosra, amit valaha láttál. A naplementére, egy vörös rózsára, a szerelemre. Érezd a lángoló erejét!”
Ábel mélyen magába nézett. Eszébe jutott a nagymamája piros kendője, a kerti pipacsok, a tűz melege, a gyerekkori mesék bátorságot adó piros köpenye. Elvette az ecsetet, és reszkető kézzel belemerítette az első mélyedésbe. Semmi. Aztán eszébe jutott Hajnalsziporka szava: „Az első ecsetvonás a legnehezebb.” Becsukta a szemét, mélyet lélegzett, és elhatározta, hogy megteszi. Nem gondolt a félelemre, csak a pirosra, a lángoló, élettel teli pirosra. Először csak egy apró csepp, aztán egy szikra, majd egy élénk, lángoló piros szín jelent meg a palettán! Ábel elképedve nézte. Ez nem egy közönséges festék volt, hanem maga a piros lényege, fénylő és élő.
A piros ecsettel a kezében Ábel odalépett a halvány szivárványhoz. A szíve még mindig dobogott, de már nem félelemtől, hanem izgalomtól, és egy kicsi, újfajta bátorságtól. Felemelte az ecsetet, és az égre festett egy vörös sávot. Abban a pillanatban a Szivárványhíd egy része életre kelt, és egy lágy, meleg dallam csendült fel, mint egy szív első dobbanása. A fák levelei is piros árnyalatot kaptak, és apró, piros szikrák táncoltak a levegőben.
„Látod?” suttogta Hajnalsziporka. „Már el is kezdődött! A bátorság már benned van!”
Ábel elhatározta, hogy folytatja. A bátorság az első ecsetvonásnál kezdődött, és most már könnyebb volt. Gondolt a narancsra: a napfelkeltére, a friss narancs ízére, a játékos vidámságra. Egy újabb ecsetvonás, és a narancs is megjelent a palettán, majd a Szivárványon. Egy édes, citrusos illat töltötte meg a levegőt, és a tündérek táncolni kezdtek.
Aztán jött a sárga: a napfény, a nevetés, a bölcsesség színe. Ábel már bátrabban nyúlt az ecsethez, és a sárga is felragyogott, mint ezer apró csillag. A tündérgyerekek kacagása visszhangzott a völgyekben.
A zöld: az erdő, a remény, az újjászületés színe. Ábel már alig várta, hogy festhessen. A zölddel együtt a lágyszívűség és a béke költözött a levegőbe.
A kék: az ég, a tenger, a nyugalom színe. Ábel most már magabiztosan dolgozott, és a kékkel együtt a tiszta gondolatok és az igazság ereje áramlott a Szivárványba.
Az indigó: a mélység, a titok, az éjszakai égbolt színe. Ábel elmerült a festésben, és az indigóval együtt a képzelet és az intuíció varázsa is visszatért.
Végül a lila: a mágia, az álmodozás, a titokzatos éjszaka színe. Ábel utolsó ecsetvonása maga volt a beteljesülés. A lila színnel együtt a Szivárványhíd teljes pompájában ragyogott, élénkebb volt, mint valaha, és a színek úgy táncoltak rajta, mint a tündérek a fényben. Hajnalsziporka sörénye és farka is visszanyerte élénk színeit. A varázslatos dallamok visszatértek, és az egész Tündérbirodalom megtelt élettel, nevetéssel és reménnyel.
Lyris Királynő előlépett, szemei telve hálával. „Ábel, te nemcsak a Szivárványt festetted újra, hanem a mi lelkünket is. A bátorságod megmutatta, hogy a legnagyobb erő a szívben rejlik, és a tehetségeddel csodákat műveltél. Soha ne feledd, hogy a legnagyobb alkotások a legapróbb, de legbátrabb lépésekkel kezdődnek.”
Hajnalsziporka odasúrolta orrát Ábel kezéhez. „Látod, Ábel? Már nem vagy félénk. A színekkel együtt a bátorságot is megtaláltad magadban, és ez a legszebb ajándék, amit adhattál nekünk és magadnak.”
Ábel ránézett a gyönyörű szivárványra, majd a kezére, amely tartotta az ecsetet. Érezte, hogy valami megváltozott benne. A félelem eltűnt, helyette egy meleg, magabiztos érzés költözött a szívébe. Nemcsak a szivárványt festette újra, hanem önmagát is. Rájött, hogy a bátorság valóban az első ecsetvonásnál kezdődik, az első lépésnél, az első elhatározásnál, hogy megtegyük azt, amitől félünk, és hogy a tehetségünk csak akkor ragyog igazán, ha merjük megmutatni.
Ahogy a Nap lassan lement a Tündérbirodalomban, a Szivárványhíd újra kapuvá változott, és Ábel visszalépett saját világába. A műtermében találta magát, az asztalán a félig megszáradt vászonnal. De valami mégis más volt. Az ecset, amit a kezében tartott, finoman csillogott, és a palettáján ott volt hét apró, fénylő csepp, a Tündérbirodalom színeiből. Ábel többé nem volt félénk festő. Festményei még élénkebbé, még telibbé váltak, mert most már nemcsak a színeket látta, hanem a bátorságot is, ami minden ecsetvonás mögött rejlett. És tudta, hogy a legszebb képeket az ember mindig a szívével festi, még akkor is, ha az első vonás a legnehezebb.
