Egyszer volt, hol nem volt, élt a világon egy Zita nevű kislány. Zita érzékeny teremtés volt, akinek a szíve olyan volt, mint egy finom csipke: könnyen elszakadt egy-egy szomorú gondolattól, és olyankor az arcáról is eltűnt a mosoly. Pedig a mosolya! Az gyönyörű volt, mint a legédesebb méz. De valahogy az utóbbi időben egyre ritkábban látszott. Zita sokszor ült az ablakpárkányon, bámulta az esőcseppeket, és érezte, hogy valami hiányzik. Nem tudta pontosan, mi az, de a szíve mélyén sejtette, hogy valahol elveszítette a saját, ragyogó, tiszta örömét.
Egy borongós délutánon, amikor a nagymamája padlásán kutatott elfeledett kincsek után, Zita rátalált egy régi, díszes keretű tükörre. A tükör tele volt porral és pókhálóval, de ahogy Zita óvatosan letörölte róla a piszkot, valami különös fény villant meg benne. Nem az a megszokott, hideg csillogás, hanem valami meleg, hívogató ragyogás. Zita belenézett, és amit látott, az meglepte, de egyben el is bűvölte.
A tükörben nem a megszokott, kissé szomorkás arcát látta. Ott állt egy kislány, aki pont úgy nézett ki, mint ő, de mégis egészen más volt. A haja úgy táncolt, mintha épp egy virágos mezőn szaladgált volna, a szemei csillogtak, és ami a legfontosabb: az arcán ott ült a legszélesebb, legőszintébb, legvidámabb mosoly, amit Zita valaha látott. Ez a tükörkép sugárzott a bátorságtól és a jókedvtől.
– Szia! – mondta a tükörkép, és a hangja olyan volt, mint a csilingelő harangjáték. – Én vagyok a te Tükör-Éned! Látom, megint elhagytad a mosolyodat. Tudod, az enyém itt van, nálam. Gyere, gyere, nézz be hozzám, ha szeretnéd visszakapni!
Zita szeme elkerekedett. Soha nem gondolta volna, hogy egy tükör beszélni tud. Félve nyújtotta ki a kezét, és megérintette a hideg üvegfelületet. Ám a tükör nem volt hideg. Puha, meleg tapintásúvá vált, és mielőtt Zita bármit is tehetett volna, egy láthatatlan erő áthúzta őt a kereten. Egy pillanatra a világ elmosódott, színek kavarogtak körülötte, majd minden a helyére billent.
Zita egy csodálatos, napfényes réten állt. A fű puha volt a talpa alatt, a virágok ezer színben pompáztak, és a levegő friss volt, mint egy nyári zápor után. Előtte állt a Tükör-Én, mosolyogva, kezét nyújtva.
– Üdv a tükörvilágban! – mondta a Tükör-Én. – Itt minden a tiéd, ami a szívedben van, és minden, amivé válhatsz. De a mosolyodat, azt csak akkor kaphatod vissza, ha megtanulsz magadba nézni, és elfogadni, ki is vagy valójában.
Ahogy a Tükör-Én ezt kimondta, a rét szélső fái közül előbújt egy öregember. Hosszú, ősz szakálla volt, szemei pedig olyan bölcsen csillogtak, mint a régi csillagok. Kezében egy apró, csiszolt üveglencsét tartott.
– Én vagyok a Tükörmester – mondta mély, de barátságos hangon. – Én őrzöm az átjárót a valóság és a tükörvilág között. Zita, a mosolyod nem veszett el, csak elrejtőzött. Elrejtőzött a félelmeid, a bizonytalanságod és a kételyeid mögé. A Tükör-Éned megmutatja neked, milyen lehetsz, ha elő mered hívni a benned rejlő bátorságot és örömöt.
Zita szomorúan nézett a Tükörmesterre. – De hogyan? Nem tudom, hogyan legyek bátor. Én csak Zita vagyok, aki könnyen megijed, és akinek a mosolya sokszor elszáll.
– A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az a döntés, hogy a félelem ellenére cselekszel – mondta a Tükörmester. – A mosolyod pedig nem egy külső dolog, amit visszaszerezhetsz, hanem egy belső fény, amit újra meg kell gyújtanod. A Tükör-Éned segít neked. Ő a te belső erőd, a te vidámságod, a te határozottságod. Nézz rá, és lásd meg magadat!
A Tükör-Én megfogta Zita kezét. – Gyere! Először is, emlékezz! Mikor voltál utoljára igazán büszke magadra? Mikor segítettél valakinek? Mikor voltál merész, még ha csak egy pillanatra is?
Zita elgondolkozott. Nehezen jutottak eszébe ilyen pillanatok. A Tükör-Én azonban nem adta fel. Elvitte Zitát egy csendes tó partjára, amelynek a vize olyan tiszta volt, mint a kristály. – Nézz bele! – mondta. – Mit látsz?
Zita belenézett a tóba, és meglepve látta, hogy a víztükörben apró, villódzó képek jelennek meg. Látott egy pillanatot, amikor megosztotta a kedvenc játékát egy kisebb gyerekkel a parkban, pedig nagyon félt, hogy az eltörik. Látott egy másik képet, amikor kiállt egy osztálytársa mellett, akit csúfoltak, pedig a szíve majd kiugrott a helyéről. Látta azt is, amikor egyedül ment fel a magas csúszdára, pedig a térde remegett. Apró, elfeledett pillanatok voltak ezek, amiket Zita addig jelentéktelennek tartott.
– Ezek te vagy! – mondta a Tükör-Én. – Ezek a te apró győzelmeid, a te bátorságod szikrái. Nem kell óriási hősnek lenned ahhoz, hogy bátor legyél. Elég, ha a saját kis életedben mered felvállalni önmagadat.
A Tükörmester is megjelent a tó partján. – Zita, a mosolyod nem egy elveszett kulcs, amit meg kell találnod. A mosolyod egy kert, amit öntözni kell. Öntözd a bátorságoddal, a kedvességeddel, az önelfogadásoddal. Minél többet nézel magadba, annál szebben virágzik majd.
Zita lassan kezdte érteni. Nem kellett másnak lennie, csak önmagának, de a legjobb önmagának. A Tükör-Én nem egy idegen volt, hanem ő maga, csak az a része, amelyet elrejtett, elfelejtett. A bátor, vidám, mosolygós Zita mindig is ott volt benne, csak épp elbújt a félelmek takarója alá.
Elhatározta, hogy mostantól másképp lesz. Először is, megköszönte a Tükör-Énnek a segítséget. Aztán, amikor a Tükör-Én elvezetett őt egy erdőbe, ahol a fák ágai félelmetesen sötéten fonódtak össze, Zita nem ijedt meg. Ehelyett mély lélegzetet vett, és azt mondta:
– Tudom, hogy egy kicsit félelmetes, de tudom, hogy túl fogok jutni rajta. Mert én erős vagyok. És mert te is velem vagy, Tükör-Én, és te is én vagyok.
Ahogy ezt kimondta, a Tükör-Én ragyogni kezdett. A mosolya még szélesebbé vált, és egy láthatatlan fényhíd jött létre közöttük. Zita érezte, ahogy valami melegség áramlik belé, valami, ami eddig hiányzott. A Tükör-Én lépett egyet felé, majd még egyet, és lassan, fokozatosan egybeolvadt Zitával. Nem tűnt el, hanem beépült belé, erőt adva neki, kiteljesítve őt.
A mosoly, ami eddig a Tükör-Én arcán volt, most Zita arcán jelent meg. Még ragyogóbb volt, mint valaha, mert most már belülről fakadt, egy megújult önismeretből és önelfogadásból táplálkozott.
A Tükörmester elégedetten bólintott. – Látod, Zita? A mosolyod sosem volt elveszve. Csak arra várt, hogy felismerd, hogy a valódi erő és öröm benned lakozik. Most már tudod, hogy a bátorság és a vidámság nem valami, amit keresni kell, hanem valami, amit ápolni kell magadban.
Zita ismét a régi padláson találta magát, a díszes tükör előtt. A tükör most már csak a saját, tiszta, ragyogó arcát mutatta, de most már rajta ült az a széles, őszinte mosoly, amit annyira keresett. A szíve könnyű volt, mint egy tollpihe, és érezte, hogy most már bármilyen kihívással szembe tud nézni, mert tudta, hogy a bátor Tükör-Én mindig vele van, benne van.
Attól a naptól kezdve Zita élete megváltozott. Nem félt többé apró dolgoktól, bátrabban szólt hozzá másokhoz, és mosolya mindennap ott ült az arcán. Amikor egy-egy nehezebb pillanatban elbizonytalanodott, elég volt belenéznie a régi tükörbe, vagy csak becsuknia a szemét, és máris érezte a Tükör-Én erejét, emlékeztetve őt arra, hogy a legfontosabb kincs, a saját ereje és boldogsága, mindig is benne lakozott. És ez volt a legszebb tanulság a titokzatos tükör meséjéből.
