Messze, messze, ahol a nap sugarai táncot lejtenek a smaragdzöld leveleken, és a folyók vize csillogva ölel át minden sziklát, ott élt egy különleges majmocska. Ő volt Paca, a szivárványszínű majmocska. De Paca nem csak a bundája miatt volt különleges, melyen minden szín megtalálható volt a ragyogó pirostól a mélyliláig, hanem a lelke is olyan sokszínű volt, mint a külseje. Tele volt vidámsággal, bölcsességgel és játékos furfanggal.
Paca otthona a dzsungel szívében volt, ahol barátai is éltek. Ott volt Csiri, a papagáj, akinek tollazata a legszebb égszínkékben pompázott, és hangja messze zengett az erdőben. Csiri mindig tele volt energiával, és mindenről volt véleménye, amit hangosan ki is mondott. Aztán ott volt Bubu, a lajhár, aki lassú mozgásával és álmos tekintetével éles ellentétben állt Csiri nyüzsgésével. Bubu ritkán sietett, de amikor megszólalt, szavai mindig megfontoltak voltak, és tele voltak kedvességgel.
Paca nagyon szerette barátait, és gyakran gyűjtötte őket maga köré, hogy valami újat tanítson nekik a játékon keresztül. A kedvenc módszere a találós kérdések voltak. Egyik napsütéses délelőtt, amikor a dzsungel épp a legélénkebben zsongott, Paca felmászott egy hatalmas mangófa legmagasabb ágára, ahonnan jól belátta a tisztást. „Figyelem, figyeljék!” – kiáltotta szivárványszínű bundája megvillanva a napfényben. „Ma egy új játékot játszunk! A szivárványszín-vadászatot!”
Csiri azonnal ott termett, izgatottan csapkodva szárnyaival. „Szivárvány-vadászat? Az nagyszerűen hangzik! Mit kell csinálni, Paca?”
Bubu is lassan megmozdult, egy ágról lógva, szemeit csak félig nyitotta ki. „Remélem, nem kell sokat futni” – dünnyögte álmosan.
„Dehogyis, Bubu! Ez egy gondolkodós játék!” – nevetett Paca. „Én leírok valamit, ti pedig kitaláljátok, mi az, és milyen színű! Készen álltok?”
Csiri türelmetlenül bólintott, Bubu pedig egy halk „hmm”-mel jelezte, hogy figyel. Paca elmosolyodott, és belekezdett:
„Mi az, ami édes, mint a méz, de mégis egy fa tetején terem?
Minden majom kedvence, és sárga a színe!”
Csiri azonnal felkiáltott: „A banán! Az a banán, Paca!”
„Pontosan, Csiri! Nagyszerű!” – dícsérte Paca. „Látjátok, milyen egyszerű? Jöhet a következő!”
„Mi az, ami ugrik, brekeg, és a tavak partján él?
A dzsungel zöldjében rejtőzik, és a szeme is zölden figyel!”
Bubu most megszólalt, lassú hangján: „Egy béka. A béka az.”
„Ügyes vagy, Bubu!” – mondta Paca. „Látjátok, milyen sokféle zöld van a dzsungelben? Van a levelek zöldje, a béka zöldje, a moha zöldje…”
A játék folytatódott. Kitalálták a piros szedret, a kék tollú madarat, a barna földet, a narancssárga naplementét. Paca segítségével a barátok egyre jobban megismerték a körülöttük lévő világ színeit, és közben rengeteget nevettek. Paca mindig megmagyarázta, miért fontos a színek felismerése: „Minden színnek megvan a maga története, a maga szépsége!”
Néhány nap múlva azonban a dzsungel békéjét egy kis vita zavarta meg. Csiri és Bubu egy érett mangófa alatt vitatkoztak. A fa hatalmas volt, és rengeteg édes, lédús mangó lógott az ágain. Csiri gyorsan repült, és már ki is nézte magának a legszebb, legérettebb darabot a fa tetején. Ám Bubu, aki már órák óta mászott lassacskán felfelé, épp akkor ért oda, és kinyújtotta a karját ugyanazért a mangóért.
„Hé, az az enyém! Én láttam meg előbb!” – csiripelte Csiri, miközben próbálta eltolni Bubutól a gyümölcsöt.
„De én már majdnem elértem” – mondta Bubu, egy halk sóhajjal. „Én már régóta erre mászok.”
A vita egyre hangosabb lett, és a két barát már-már mérgesen nézett egymásra. Paca, aki épp a közelben gyűjtögette a lehullott virágszirmokat, meghallotta a civakodást. Szomorúan látta, hogy barátai összevesztek egy mangón. Ekkor eszébe jutott, hogy a találós kérdések nemcsak a színekről szólhatnak.
Felugrott egy közeli ágra, és a két civakodó baráthoz fordult. „Mi a baj, barátaim? Miért vagytok ilyen mogorvák?”
Csiri és Bubu egyszerre kezdtek el magyarázkodni, mindketten a saját igazukat hajtogatták. Paca türelmesen meghallgatta őket, majd felcsillant a szeme. „Látom, látom. Egy mangó miatt. Nos, van egy találós kérdésem, ami talán segít nektek.”
Mindketten elhallgattak, és kíváncsian néztek Pacára. „Jó, hallgassátok meg figyelmesen” – mondta Paca, és egy pillanatra elgondolkodott. „Mi az, ami akkor a legnehezebb, ha egyedül akarjuk felemelni, de könnyebbé válik, ha összefogunk?”
Csiri azonnal rávágta: „Egy nagy kő! Vagy egy vastag fatörzs!”
„Igen, lehet az is” – bólintott Paca. „De mi van azzal a dologgal, ami akkor a legnehezebb, ha a szívünkben hordozzuk, de könnyebb lesz, ha megosztjuk valakivel?”
Bubu elgondolkodott. „A szomorúság? Vagy a harag?”
„Nagyon közel jársz, Bubu” – mosolygott Paca. „És mi az, ami akkor a legszebben ragyog, ha két szív osztja meg, és nem lehet elveszíteni, ha odaadjuk valakinek?”
Csiri és Bubu összenézett. A düh lassanként elpárolgott róluk. Először Csiri szólalt meg halkan: „A kedvesség?”
Paca mosolya még szélesebbé vált. „Pontosan, Csiri! A kedvesség, a barátság, az összefogás! Ha egyedül vitatkoztok egy mangóért, mindketten mérgesek lesztek, és a mangó sem ízlik majd annyira. De ha megosztjátok, vagy megegyeztek, hogy másnap másik mangót szedtek, akkor a barátságotok is megmarad, és a szívetek is könnyebb lesz. A kedvesség az, amit ha odaadsz, sosem veszíted el, sőt, megsokszorozódik.”
Csiri lehajtotta a fejét. „Igazad van, Paca. Én voltam túl gyors és türelmetlen.”
Bubu is bólintott. „És én is túl makacs voltam. Elnézést, Csiri.”
„Én is elnézést kérek, Bubu” – mondta Csiri. A két barát egymásra mosolygott. A mangó, amiért veszekedtek, még mindig ott lógott az ágon. „Tudod mit, Bubu?” – mondta Csiri. „Szedjük le együtt, és osszuk meg!”
Bubu lassan, de örömmel bólintott. Együtt nyújtották ki a kezüket a mangóért. Csiri odarepült, Bubu pedig finoman elkapta a gyümölcsöt, mielőtt leesett volna. Kettétörték a mangót, és megosztották egymás között. Az íze sokkal édesebbnek tűnt, mint valaha, mert a barátság ízével vegyült.
Paca, a szivárványszínű majmocska elégedetten nézte barátait. Tudta, hogy a találós kérdések nemcsak a színekről taníthatnak, hanem arról is, hogy a legszebb dolgok az életben a kedvesség, a megértés és az összefogás. És ahogy a nap lassan lebukott a horizonton, a dzsungel ismét békésen zsongott, és Paca, a szivárványszínű majmocska színei még élénkebben ragyogtak a lemenő nap aranyló fényében.
