A tenger mélyén, ahol a nap sugarai csak táncoló ezüstfátyolként értek le a hullámok alá, élt egy csodálatos sellőlány, Neri. Hosszú, algazöld haja lágyan ringatózott a vízáramban, uszonya pedig a szivárvány minden színében pompázott, amikor a fény átsütött rajta. De Neri legkülönlegesebb kincse a hangja volt. Olyan tiszta és lágy volt, mint a legfinomabb selyem, mely simogatja a hullámokat, és olyan erőteljes, mint a tenger mélyének sóhaja. Amikor Neri énekelt, a háborgó vizek elcsendesedtek, a halak táncot jártak, és még a legvadabb cápák is békésen hallgatták dallamát.
Neri legjobb barátja egy hűséges delfin volt, akit Delfinnek hívtak. Delfin okos volt és játékos, és mindig vele tartott, ha Neri a tenger fenekén barangolt, vagy ha a felszín közelébe úszott, hogy a holdfényben gyönyörködjön. Delfin mesélt Nerinak a szárazföldi világról, az emberekről, a fákról és a madarakról, amiket ő maga látott. Neri imádta ezeket a történeteket, és titkon arról álmodozott, bárcsak egyszer ő is láthatná mindezt közelebbről.
A tengerparton, egy magányos, sziklára épült világítótorony árnyékában élt Áron, a világítótorony-őr fia. Áronék nemrég költöztek ide, egy távoli városból, és a fiú még kereste a helyét ebben az új, sós illatú, szeles világban. Apja, a morcos, de jó szívű világítótorony-őr, éjjel-nappal a fényre vigyázott, hogy a hajósok biztonságban célba érjenek. Áron imádta a tengert, órákig ült a sziklákon, és figyelte a hullámok játékát. Különösen szerette a viharokat, amikor a természet ereje megmutatkozott, de olyankor a szíve mindig összeszorult a hajók miatt, amelyek a tengeren hánykolódtak.
Egy napon azonban olyan vihar kerekedett, amilyet még a legidősebb halászok sem láttak. Sötét, ólomszínű fellegek gyülekeztek az égen, a szél üvöltött, mintha ezer farkas vonyítana, és a hullámok hatalmas hegyekként tornyosultak, majd dörömbölve csapódtak a szikláknak. Neri, a tenger mélyén, érezte a vihar dübörgését. Próbálta énekével csillapítani a haragos hullámokat, de ez a vihar túl hatalmas volt. A tenger egész lelke háborgott, és Neri hangja csak pillanatokra hozott enyhülést a közvetlen közelében.
Áron a világítótorony ablakából figyelte a tomboló tengert. Apja izgatottan járkált fel és alá, ellenőrizte a lámpát, a gépezetet. „Ilyen vihart rég láttam, fiam!” – mormogta. „Két halászhajó is kint van még, imádkozzunk, hogy megtalálják az utat.” Áron szíve hevesen dobogott. Látott már hajókat, amiket a vihar a szikláknak vetett, és a látvány sosem hagyta nyugodni. A világítótorony fénye volt az egyetlen reményük.
És ekkor megtörtént a legrosszabb. Egy hatalmas villám csapott az égbe, majd egy dörgés rázta meg a tornyot, mintha maga a világ akarna kettéhasadni. A világítótorony fénye pislákolt, majd kialudt. A sötétség olyan hirtelen és teljes volt, hogy Áronnak egy pillanatra elállt a lélegzete. Apja kétségbeesetten rohant a gépházba, de a vihar megrongálta a berendezést, a fény nem akart újra felgyúlni. A tengeren pedig, a sötétben, a hajók elveszítették egyetlen támpontjukat.
Neri is észrevette. A tenger felszíne felől hirtelen eltűnt a sugár, ami eddig beragyogta a vizet. A tengeri élőlények is nyugtalankodtak. Delfin aggódva nézett Nerihez. „Baj van, Neri! A fény kialudt! A hajók eltévednek!”
Neri szíve összeszorult. Tudta, hogy a hajósok életveszélyben vannak. A hangja el tudná csitítani a hullámokat, de a sötétben nem vezetné haza a hajókat. Szükség volt a fényre, vagy valami másra, ami megmutatja az utat. „Fel kell mennem!” – mondta elszántan. „Talán tudok segíteni!”
Delfin a felszínre vezette. A hullámok vadul táncoltak, de Neri óvatosan úszott. A világítótorony most csak egy sötét árnyék volt az éjszakában. Áron, látva apja tehetetlenségét, felrohant a torony tetejére. A szél majdnem lefújta, de ő makacsul kapaszkodott. A sötét, tajtékzó tengerre nézett, és a szíve majd’ megszakadt. „Valamit tenni kell!” – suttogta. „Valamit!”
Ekkor, a hullámok között, egy különös, ezüstös csillogást látott. Egy pillanatra azt hitte, csak a tengeri hab trükkje, de aztán tisztábban látta: egy lány volt, hosszú, zöldes hajjal, uszonyos farokkal. Neri volt az. Áron a szemének sem hitt. Egy sellő!
Neri, mikor meglátta a fiút a torony tetején, meglepődött, de érzékelte a fiú kétségbeesését is. „A fény! Kialudt!” – kiáltotta Neri, hangja alig hallatszott a szélben.
„Tudom!” – válaszolta Áron, és most már nem félt, inkább csodálkozott, és egyre inkább reménykedett. „Apám nem tudja megjavítani. A hajósok elvesznek!”
„A hangommal el tudom csitítani a tengert, de a sötétben nem látnak engem!” – mondta Neri. „Ha hallanák az énekemet, talán megtalálnák az utat!”
Áronnak hirtelen támadt egy ötlete. A sellőlány hangja! Ha valahogy fel tudná juttatni a torony tetejére, onnan messzire elhallatszana! De Neri nem tudott kijönni a vízből. Áron körülnézett. A toronyban volt egy régi, elromlott megafon, amit apja néha használt, ha a ködben kellett figyelmeztetni a hajókat. Talán nem működött, de a tölcsére még megvolt!
„Várj!” – kiáltotta Áron, és lefutott a toronyba. Pár perc múlva visszatért, kezében egy rozsdás, de még egyben lévő fém tölcsérrel. „Neri! Ha ebbe énekelsz, talán messzebbre jut a hangod! Én megpróbálom valahogy a torony tetejére erősíteni!”
Neri értette. Elszántság és remény csillogott a szemében. Áron, a vihar ellenére, felmászott a torony legmagasabb pontjára, a tölcsért a korláthoz erősítette egy régi kötéllel. Aztán visszament Nerihez, aki a sziklák között úszott. „Most, Neri! Énekelj!”
Neri mély levegőt vett, és énekelni kezdett. Nem a tengernek énekelt most, hanem a sötétben tévelygő hajóknak. A hangja átszelte a vihar üvöltését, átküzdötte magát a szél süvítésén, és a tölcsér segítségével, mintha egy varázslatos fénysugár lenne, messzire szállt a tenger fölött. A dallam egyszerre volt megnyugtató és irányt mutató. Olyan volt, mint egy titkos jel, egy ígéret a sötétben, hogy van kiút.
A távoli hajókon a matrózok kétségbeesetten kapaszkodtak a kormánykerékbe. A világítótorony fénye eltűnt, a vihar mindent elnyelt. „Veszve vagyunk!” – kiáltotta az egyik. De akkor, a szélvihar zúgásán keresztül, egy különös, gyönyörű dallam ütötte meg a fülüket. Először azt hitték, csak képzelődés, de aztán egyre tisztábban hallották. Egy hang, amely a sötétségből érkezett, és reményt sugárzott. „Halljátok?!” – kiáltotta a kapitány. „Egy hang! Onnan jön, a part felől! Egyenesen arra!”
A hajósok, mintha varázsütésre, új erőre kaptak. A dallam vezette őket. Neri énekelt, Áron pedig, a torony tetején, minden erejével kapaszkodva, a tölcsért tartotta, és közben egy régi, elemlámpával próbált ritmusra villogtatni, mintha ő maga is a fény lenne, ami visszatér. Delfin a víz alatt úszkált, és a halakat terelte, hogy Neri hangja még tisztábban hallatszódjon.
Órákig tartott a küzdelem. Neri torka már fájt az énekléstől, Áron karja zsibbadt a hidegtől és a szélvihar erejétől, de egyikük sem adta fel. Végül, a hajnali szürkületben, amikor a vihar lassan csitulni kezdett, a két halászhajó sziluettje feltűnt a kikötő bejáratánál. A hajósok biztonságban voltak.
Amikor az utolsó hajó is kikötött, Neri hangja elhalkult. Kimerülten merült a víz alá. Áron is leereszkedett a toronyból, apja aggódva rohant elé. „Áron, fiam! Mi történt? Hogyhogy bejutottak a hajók? Valami csoda történt!”
Áron mosolygott. „Igen, apa. Egy csoda, és egy sellőlány, meg a hangja.” Apja hitetlenkedve nézett rá, de Áron tudta, amit tudott. A tölcsért elrejtette, titokban tartotta Neri létezését, de sosem felejtette el azt az éjszakát.
Neri és Áron azután még sokszor találkoztak. Neri időnként a felszínre úszott, Áron pedig a sziklákon ült. Beszélgettek, meséltek egymásnak a saját világukról. Barátságuk olyan erős lett, mint a tenger maga. Megtanulták, hogy a legnagyobb sötétségben is van remény, ha van valaki, aki mer segíteni, és valaki, aki mer hinni. Megtudták, hogy a bátorság nem csak azt jelenti, hogy nem félsz, hanem azt is, hogy cselekszel, még akkor is, ha félsz. És hogy a barátság ereje áthidalhatja a legmélyebb szakadékokat is, még a tenger és a szárazföld között is.
A világítótorony fénye másnap reggel újra felgyulladt, de a hajósok sosem felejtették el azt a csodálatos dallamot, ami a sötét éjszakában hazavezette őket. Neri éneke és Áron bátorsága örökre beíródott a tenger és a part történetébe, mint a remény és a barátság meséje.
