Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Kerek Erdőn is innen, volt egy aprócska falu, Völgyzugoly. A falu házai úgy bújtak meg a dombok ölelésében, mint anyjuk szoknyájába a megszeppent kisgyerekek. Ám ebben az esztendőben a megszeppenés inkább a falu lakóinak arcára ült ki. Hetek óta egyetlen csepp eső sem esett. A Nap tüzes szemmel nézett le a földre, a porban fuldokló utakra, a szomjasan kókadozó virágokra és a repedezett, kérges földekre. Fent, az égen, a felhők sértődötten duzzogtak, mint a cukrot nem kapó kisgyerekek, és eszük ágában sem volt, hogy akár egyetlen könnycseppet is ejtsenek a szikkadt tájra.
Ebben a faluban élt egy Dani nevű kisfiú. Dani nem volt átlagos fiúcska. Míg a többi gyerek a patak utolsó pocsolyáiban pancsolt, vagy az árnyékban bújócskázott, ő a nagypapája műhelyében szorgoskodott. A feje tele volt ötletekkel, a keze pedig mindig járt: hol egy furcsa szerkezetet faragott, hol egy madáretetőt ácsolt, ami dallamot játszott, ha rászállt egy cinke.
A nagypapája, akit mindenki csak Időjós Mesternek hívott, igazi bölcs öregember volt. Nem könyvekből tanulta az időjárást, hanem a fák susogásából, a felhők vonulásából és a hangyák szorgalmából olvasta ki a jövőt. Órákig el tudott ücsörögni a tornácon, a pipájából felszálló füstöt kémlelve, és mormogott valamit a légnyomásról meg a frontokról. De mostanában ő is csak a fejét csóválta.
– Nagypapa – kérdezte Dani egyik délután, miközben egy darab cseresznyefát csiszolgatott –, miért haragszik ránk az ég? Miért veszekszik a Nap a felhőkkel?
Nagypapa lassan a fiúra nézett, és a szemében huncut fény csillant. – Jól látod, unokám. Összeszólalkoztak. A Nap azt mondja, ő a király, és addig süt, ameddig csak kedve tartja. A felhők meg azt mondják, márpedig ők nem adnak vizet egy ilyen pökhendi uralkodónak. A baj az, hogy a hírnökük, Szél anyó, aki békét teremthetne közöttük, mostanában nagyon morcos. Csak a port kavarja, és ahelyett, hogy simogató szavakat suttogna, inkább csapkod és fütyül.
Daninak ettől felcsillant a szeme. Ha Szél anyó a hírnök, akkor vele kell szót érteni! Ha a szél morcos, akkor fel kell vidítani! Azonnal nekilátott a tervezésnek. Napokig rajzolt, számolt, mért és vágott a nagypapa óvó tekintete mellett.
– Mit mesterkedsz, te kis ezermester? – kérdezte a nagypapa mosolyogva.
– Építek valamit, ami Szél anyó nyelvén beszél. Valamit, ami elénekli neki a föld bánatát, és ráveszi, hogy vigyen békét az égre – magyarázta Dani lelkesen.
Így született meg a két csodálatos szerkezet. Az első egy szélkakas volt, de nem akármilyen. Dani vékony rézlemezekből formálta meg, és nem egy szokványos kakas alakját adta neki, hanem egy dalos pacsirtáét, amint éppen kitátja a csőrét. A farktollai apró, csillogó tükördarabokból készültek, hogy a Nap fényét szelíden visszavethessék a felhőkre. Ez volt a béke hírnöke, ami mutatja az utat.
A második, és egyben legfontosabb alkotás egy különleges szélhárfa volt. Nagypapa a legszebben szóló, évekig szárított cseresznyefáját adta hozzá. A hárfa kerete egy finoman ívelt, csepp alakú formát kapott. A húrokat pedig nem közönséges drótból készítették. Nagypapa elővett egy poros ládikát, amiben vékony, ezüstösen csillogó szálakat tartott. Azt mondta, ezeket még a dédanyja szőtte holdfénynél, és a legszebb dallamokat csalogatják elő a levegőből. Hét húrt feszítettek ki: mindegyik más-más vastagságú volt, hogy a legmélyebb dörmögéstől a legvékonyabb ciripelésig minden hangot kiadjanak.
Amikor elkészültek, felvitték a két szerkezetet a falu melletti domb tetejére, ahol egy magányos, öreg tölgyfa állt. A szélkakast a fa legmagasabb ágára erősítették, a szélhárfát pedig úgy helyezték el két ág között, hogy a szél szabadon átjárhassa.
És vártak. Először semmi sem történt. A levegő mozdulatlanul állt, a forróság szinte remegett a táj felett.
Aztán, ahogy az alkonyat közeledett, feltámadt egy fuvallat. Először csak egy huncut, port kavaró forgószél volt. Ez volt Szél anyó, aki éppen rosszkedvűen söpört végig a vidéken. Ahogy elérte a dombot, megakadt a szeme a csillogó pacsirtán. A szélkakas a legkisebb fuvallatra is engedelmesen fordult, és a tükrös farktollaival egy fénysugarat küldött a duzzogó felhők szélére, mintha csak kedvesen integetne nekik.
Szél anyó kíváncsi lett. Közelebb óvakodott, és ekkor belekapott a hárfa ezüstös húrjaiba. Felcsendült a zene. Nem volt hangos, harsány dallam. Inkább egy halk, esdeklő suttogás. Az első húr a repedezett föld sóhaját énekelte el. A második a kókadt virágok szomjúságáról mesélt. A harmadik a kiszáradt patakmeder csendjét panaszolta. A többi húr a fák, az állatok és az emberek vágyakozását zengte a hűsítő eső után. A dallam tele volt szomorúsággal, de nem volt benne vádaskodás, csak csendes kérés.
Szél anyó megállt. A fütyülése és süvítése elcsendesedett. Hallgatta a zenét. A hárfa énekelt neki a harmóniáról, arról, hogy a Nap melege és a felhők esője miként tartozik össze, mint a nappal és az éjszaka. A zene elmesélte, hogy az erejük együtt teremt életet, de külön-külön csak pusztulást hoznak.
A szél meglágyult. A porfelhőt kavaró, csapkodó szörnyetegből szelíd, cirógató fuvallat lett. Szél anyó felkapta a hárfa dallamát, és felvitte magával az égbe. Odasúgta a morcos felhőknek, akik a zene hallatán szégyenkezni kezdtek. A kemény, szürke páncéljuk meglágyult, és lassan gyülekezni kezdtek, mintha csak tanácskoznának.
Majd Szél anyó a Naphoz is elvitte a dallamot. A Nap, aki eddig büszkén sütött, meghallotta a föld szomorú énekét, és a fényes pacsirta tükre megmutatta neki a felhők megbánó arcát. Lassan ő is megenyhült. Perzselő sugarai szelíd, aranyló fénnyé váltak, és engedte, hogy a felhők eltakarják egy pillanatra.
És akkor, Völgyzugoly felett megtörtént a csoda. Egyetlen, kövér esőcsepp hullott a szélkakas rézfejére. Koppant egyet, mint egy apró harang. Aztán jött a második, a harmadik, majd sűrű, halk, kellemes zápor áztatta a szomjas földet. Nem volt viharos dörgés, sem villámlás, csak a békés, életet adó eső esett. Az emberek kiszaladtak a házaikból, és az ég felé fordított arccal, boldogan nevettek.
Dani és a nagypapa a műhely fedett tornácáról nézték az esőt. A levegőt betöltötte a föld és a friss víz illata.
– Látod, fiam? – szólt a nagypapa, és átölelte a fiú vállát. – Nem parancsoltunk a természetnek. Nem kényszerítettük semmire. Csak meghallgattuk, és a saját nyelvén, egy dallammal válaszoltunk neki. Emlékeztettük a saját harmóniájára. Nagy hatalom ez, Dani, de sose feledd: a legnagyobb erő nem az irányításban, hanem a megértésben és a tiszteletben rejlik.
Dani a távolban, az esőfüggönyön át is hallani vélte a szélhárfa halk, most már vidám dallamát. Megértette, hogy a világ egy hatalmas, csodálatos szerkezet, amibe csak óvatosan, szeretettel és felelősséggel szabad belenyúlni. És ahogy nézte a boldogan zöldellő tájat, tudta, hogy ezt a leckét soha nem fogja elfelejteni.
