Volt egyszer, hol nem volt, egy kedves, nyüzsgő városka szívében élt egy leleményes kislány, akit Pankának hívtak. Panka szeme mindig csillogott a kíváncsiságtól, és a fejében ezer meg ezer ötlet cikázott, mint a tűzijáték szikrái. Két elválaszthatatlan barátja volt: Marci, a hűséges fiú, aki mindig mellette állt, ha kellett egy váll, vagy egy erős kar, és Bogi, a rejtvényfejtő zseni, akinek agya úgy működött, mint egy szupergyors számítógép, és aki a legbonyolultabb fejtörőknek is könnyedén a végére járt.
Egy borongós, esős délutánon, amikor a kinti játék szóba sem jöhetett, Panka a nagypapa padlásán kotorászott. A poros ládák és elfeledett kincsek között rábukkant egy régi, feltekert pergamenre. Kibontotta, és elállt a lélegzete. Egy térkép volt! De nem akármilyen. A papír sárgult volt az időtől, a vonalai halványak, a színei fakók, mintha valami ellopta volna belőle az életet. Mintha a térkép maga is szomorúan sóhajtott volna.
„Nézzétek, mit találtam!” – kiáltotta Panka izgatottan, mire Marci és Bogi azonnal odasietett. Marci megvakarta a fejét. „Ez egy térkép? De olyan… üres.” Bogi azonban már a pergamen fölé hajolt, éles szeme azonnal kiszúrt egy apró, alig látható feliratot a sarkában. „Várjatok! Itt van valami! »Ahol a fény elvész, ott a rejtvény vezet. Csak a tiszta szív és az éles ész hozza vissza a fényt.«”
Alig fejezte be Bogi a mondatot, amikor egy apró, pihés felhő jelent meg a szoba közepén. A felhőből egy tenyérnyi, bozontos kis lény bukkant elő, akinek a szemei úgy csillogtak, mint két apró gyöngyszem. A fején vidáman billegő szöszökkel, mint egy bolondos korona. „Sziasztok, gyerekek! Én vagyok Szöszmanó, a tréfás útmutató! Látom, rátaláltatok a Fénytérképre. Elvesztette a ragyogását, mert az emberek elfelejtették, milyen csodás helyen élnek. De ti visszahozhatjátok a fényt, ha ügyesek vagytok!”
Szöszmanó kuncogott, majd egy apró, csillogó tekercset pottyantott Panka tenyerébe. „Ez az első rejtvény! Ha megoldjátok, egy kis darabka fény visszatér a térképre. De siessetek, a város várja a ragyogását!”
Bogi kibontotta a tekercset, és hangosan olvasta a verset:
„Ahol a zöld szőnyeg terül, és a faóriás mesél,
madárdal szárnyal felül, s titkokat rejt a réti szél.
Hol a kőből faragott hős áll, s a gyerekek kacaja száll,
ott vár rád az első jel, mely a térképen helyet lel.”
„Ez egyszerű!” – kiáltott fel Bogi. „A városi park, a Hősök tere környékén! Ott van a nagy platánfa, és a szobor, amire mindig fel akarunk mászni!”
Panka, Marci és Bogi azonnal felkapták a kabátjukat, Szöszmanó pedig vidáman, szinte észrevétlenül lebegett utánuk. A parkba érve a gyerekek azonnal a hatalmas platánfa felé vették az irányt. A fa törzsén, egy apró üregben, egy kis, fából faragott madárka ült. Amikor Panka óvatosan megérintette, a madárka szeme felvillant, és egy vékony fénysugár lőtt ki belőle, egyenesen a térképre, amit Panka tartott. A térkép egy kis része azonnal élénk zöld színt kapott, és apró kis fák jelentek meg rajta.
„Sikerült!” – ujjongott Marci. Szöszmanó tapsikolt. „Nagyszerű munka! Itt a következő rejtvény!” – és már adta is át a következő tekercset.
Bogi fürkészte a sorokat:
„Hol a csend az úr, de ezer hang mesél,
betűk táncolnak szüntelen, s a tudás útja ott felkél.
Könyvek tornya égig ér, s bölcsességre hív a vér,
ott vár a következő lépés, ha a titkokat megérted.”
„Ez a régi könyvtár!” – mondta Bogi gondolkodva. „Emlékszem, a nagymamám mesélte, hogy ott van egy titkos olvasóterem, amit csak a leglelkesebb olvasók találnak meg.”
A könyvtárba érve a gyerekek óvatosan, lábujjhegyen jártak, hogy ne zavarják a csendet. Marci alig bírta megállni, hogy ne suttogjon, de Panka intett neki, hogy maradjon csendben. Szöszmanó körbe-körbe repkedett a polcok között, és egy pillanatra megállt egy régi, vastag könyv fölött. Panka azonnal odament, és kivette a könyvet. A borítója alatt egy kis, réz kulcs lapult, rajta egy apró napocska vésettel. A kulcs tökéletesen illett egy kis ajtóhoz a könyvtár legeldugottabb sarkában. Amikor kinyitották, egy apró, hangulatos olvasóterem tárult eléjük, tele régi térképekkel és földgömbökkel. Az egyik földgömb tetején apró fény villant, és ismét egy fénysugár indult a térkép felé. A térkép egy újabb része, a város régi épületei és utcái is színesek lettek.
„Két fény már megvan!” – mondta Panka büszkén. „Ez sokkal izgalmasabb, mint a társasjáték!”
Szöszmanó vidáman pörgött egyet. „És itt a következő próba!”
„Hol a színek kavalkádja, s illatok édes tánca vár,
hol a kofák hangja száll, s a friss áru polcon áll.
Alma, körte, méz és sajt, ez mind a piac titka, hajt,
ott rejtőzik a harmadik fény, mely a térképnek új erőt kényt.”
„A főtéri piac!” – kiáltott fel Marci, akinek már a hasa is korgott a sok kalandtól. „Remélem, ott találunk valami finomat is!”
A piacra érve a gyerekeket elvarázsolta a forgatag. Friss zöldségek és gyümölcsök illata keveredett a sült kolbász és a mézeskalács illatával. Szöszmanó ezúttal egy kedves néni mézeskalács standja felé lebegett. A néni mosolyogva nézett rájuk. „Látom, ti is a fény után kutattok. Azt mondták nekem, hogy aki igazán figyelmes, az megtalálja a titkot a legédesebb falatok között.”
Panka észrevette, hogy az egyik mézeskalács szív alakú volt, és a közepén egy apró, cukorból készült kulcs volt. Amikor Panka óvatosan kiemelte a kulcsot, a mézeskalács néni kacsintott. „A piac szívében rejlik a város szíve. A kulcs a régi óra tornyához vezet.”
A gyerekek a torony felé siettek. A kulcs tökéletesen illett a torony ajtajába. Felszaladtak a csigalépcsőn, és a legtetején, az óramű mellett egy apró, csillogó kristályt találtak. A kristály felvillant, és egy újabb fénysugár indult a térkép felé. A piac és a környező utcák is életre keltek a térképen, tele apró emberkékkel és színes árusokkal.
„Már csak egy hiányzik!” – sóhajtott Panka. „De hol lehet az utolsó fény?”
Szöszmanó, aki a vállán ücsörgött, halkan súgta a fülébe: „Ahol a város szíve dobog, s a víz örök dalt dúdol.”
Bogi szeme felcsillant. „A főtéri szökőkút! Oda vezet az utolsó rejtvény!”
A főtérre érve a szökőkút gyönyörűen csobogott. A galambok békésen sétálgattak a kövezeten. A gyerekek körbejárták a kutat, de semmilyen nyomot nem találtak. Marci már kezdte feladni. „Lehet, hogy ez a legnehezebb. Talán nincs is itt semmi.”
Panka azonban nem adta fel. Nézte a vizet, ahogy táncolt a levegőben, és eszébe jutott Szöszmanó utolsó mondata: „Ahol a város szíve dobog, s a víz örök dalt dúdol.” Hirtelen ötlete támadt. „Mi lenne, ha mindhárman egyszerre, együtt kívánnánk valamit? Azt, hogy a térkép újra teljes legyen!”
Marci és Bogi egymásra néztek, majd bólintottak. Mindhárman a szökőkút széléhez léptek, becsukták a szemüket, és együtt kívánták: „Legyen a térkép újra teljes, és ragyogjon a város fénye!”
Abban a pillanatban a szökőkút vize felcsapott, mint egy hatalmas gejzír, és a levegő megtelt apró, csillogó fénypontokkal. A fénypontok mind a térkép felé indultak, és az utolsó, halvány rész is azonnal életre kelt. A térkép most már teljes pompájában ragyogott, élénk színekkel, részletgazdag rajzokkal, mintha maga a város mosolygott volna róluk. És nem egy rejtett kincsre mutatott, nem aranyra vagy drágakövekre, hanem magára a városra, a parkra, a könyvtárra, a piacra, a szökőkútra, mindarra, amit ők éppen most fedeztek fel újra.
Szöszmanó elégedetten bólogatott. „Látjátok, gyerekek? A fény nem valami elrejtett dolog, amit meg kell találni. A fény bennetek van, a barátságotokban, a kíváncsiságotokban, abban, hogy együtt vagytok, és abban, hogy újra felfedezitek a világot magatok körül. A város fénye a ti örömötökben és összefogásotokban rejlik.”
Panka, Marci és Bogi összenéztek. Elmosolyodtak. Megértették. Nem csak egy térképet hoztak vissza az életbe, hanem a saját szívükben is felgyújtottak egy kis lángot. A kaland nem ért véget, csak most kezdődött igazán, hiszen a város tele van még felfedezésre váró csodákkal, és ők hárman, a hűséges barátok, a leleményes Panka, a rejtvényfejtő Bogi és a mindig segítőkész Marci, készen álltak minden újabb furfangos küldetésre. Tudták, hogy a legfényesebb kincs a közös élmény és a barátság.
