A Kék-hegy, ahol a mesék szerint az ég a földet súrolja, réges-régi idők óta állt ott, sűrű erdővel, csipkés sziklákkal és titokzatos ösvényekkel. Lábánál apró falucska húzódott meg, házai úgy tapadtak a hegyoldalra, mint a gyöngyök egy füzéren. Itt élt Tihamér, egy fiúcska, akinek a szívét nem a falusi játékok vagy a mindennapi munka kötötte le igazán. Őt a Kék-hegy vonzotta, annak ősrégi titka, melyről a nagymamája mesélt neki esténként, a ropogó tűz mellett.
A legenda szerint a hegy legmagasabb pontján, egy rejtett zugban, ott fakad a Forrás, melynek vize nemcsak szomjat olt, hanem időnként ajándékot is ad. De nem akármilyen ajándékot, és nem akármilyen embernek. Csak annak, aki tiszta szívvel, önzetlen szándékkal érkezik, s akinek lelke fénylik, mint a forrásvíz a napsütésben. Tihamér nem aranyat vagy drágakövet keresett. Ő a bölcsességre vágyott, a megértésre, melyről a Forrás Szelleme suttogott a mesékben. Egy napon, amikor a nap már magasan járt, és a hegy hívogatóan kéken derengett, Tihamér feltette a kis hátizsákját, s elindult.
Az út meredek volt és köves, a fák ágai összekapaszkodtak a feje felett, árnyékot vetve a szűk ösvényre. Tihamér szeme fürkészte a tájat, a füle pedig minden neszre figyelt. Ahogy haladt egyre feljebb, a fák ritkulni kezdtek, s a szél susogása egyre hangosabbá vált. Egyszer csak halk, aggódó bégetést hallott a távolból. Követte a hangot, s egy tisztáson találta magát, ahol Pásztor bácsi, a falu legidősebb juhásza, járkált fel s alá, ráncos arcán mélységes aggodalommal.
„Jó napot, Pásztor bácsi!” – köszönt Tihamér. „Mi bántja a lelkét?”
Az öreg juhász felsóhajtott. „Jó napot, fiam! Bajban vagyok. Az én kis Bodri bárányom, a legkedvesebb, elkóborolt. Már órák óta keresem, de sehol sem találom. Attól félek, valami ragadozó elvitte, vagy leesett a szikláról.”
Pásztor bácsi hangjában annyi fájdalom volt, hogy Tihamérnak meg sem fordult a fejében, hogy továbbálljon. „Ne aggódjon, Pásztor bácsi! Segítek megkeresni. Két szem többet lát, mint egy.”
A fiú letette hátizsákját, s máris elindult a sűrű bozót felé, ahonnan a bégetés jött. Nem félt a karcos ágaktól, sem a csúszós kövektől. Szívében csak az a vágy élt, hogy segíthessen. Hosszasan kereste, míg végül egy szakadék szélénél, egy összegabalyodott bokorban, megpillantotta a kis Bodrit, aki ijedten, de sértetlenül próbált kiszabadulni. Tihamér óvatosan, lassan közelített, beszélt hozzá nyugtató hangon, majd ügyesen kiszabadította a bundájába akadt ágak közül. A bárányka boldogan szaladt Pásztor bácsihoz, aki könnyes szemmel ölelte át az elveszettnek hitt állatát.
„Hála Istennek! Hál’ Istennek, Tihamér! Megmentetted a kis Bodrit! Hogy hálálhatnám meg? Van itt egy kis sajt, friss tej, vigyél belőle!” – mondta Pásztor bácsi, és már nyújtotta is a tarisznyáját.
„Köszönöm szépen, Pásztor bácsi, de nem kérek semmit” – válaszolta Tihamér mosolyogva. „Az ön öröme a legnagyobb jutalom. Látni, hogy Bodri ismét biztonságban van, ez elég nekem.”
Pásztor bácsi elgondolkodva nézett a fiúra, majd bólintott. „Tiszta szív lakozik benned, fiam. Ez a legnagyobb kincs.”
Tihamér tovább folytatta útját, könnyű szívvel. Nem sokkal később, egy meredek sziklafal mellett, furcsa zajra lett figyelmes. Egy nagy, fekete Hegyi varjú körözött a feje felett, hangosan károgva, szárnyaival csapkodva. Olyan izgatottan viselkedett, mintha valami nagy baj történt volna. Tihamér felemelte a tekintetét, s látta, hogy a varjú egy letört ágra mutat, mely a földön hevert. Odasietett, s megdöbbenve látta, hogy az ágon egy apró madárfészek van, benne három, csupasz, tehetetlen fiókával. Valószínűleg a tegnapi vihar törte le az ágat.
A fiókák dideregtek, s éhesen csipogtak. Tihamér szíve összeszorult. Tudta, hogy ha otthagyja őket, elpusztulnak. Óvatosan, a legnagyobb gyengédséggel felemelte a fészket, körbenézett, s egy közeli, erős fa ágán talált egy biztonságos kis bemélyedést. Oda helyezte be a fészket, úgy, hogy az stabilan álljon, s a fiókák ne essenek ki. A Hegyi varjú, mely eddig folyamatosan károgott, most elhallgatott. Egy pillanatig mozdulatlanul figyelte Tihamért, majd egy halk, mintha hálás suttogás lenne, hangot hallatott, s elrepült a fészek felé. Tihamér mosolyogva nézte, ahogy a varjú gondoskodóan kuporodik a fiókákra. Egy kellemes melegség áradt szét a mellkasában, mintha valami láthatatlan kéz megsimogatta volna a lelkét.
A nap már a zeniten járt, sugarai tűztek a sziklákra. Tihamér egyre szomjasabb lett. A hátizsákjában lévő vizeskulacs tartalma is fogyatkozott. Egy kis patakhoz érve megpihent, ivott a hűs vízből, s elgondolkodott az eddigi útján. Mennyi minden történt már! Ahogy ott ült, egy öreg, szakállas vándor közeledett az ösvényen. Léptei nehezek voltak, arca sápadt, ajka kicserepesedett a szomjúságtól. Szemeiben a fáradtság és a kétségbeesés tükröződött.
„Jó napot, fiam” – mondta a vándor rekedtes hangon. „Nincs nálad egy korty víz? Már órák óta nem találtam forrást, s úgy érzem, elájulok a szomjúságtól.”
Tihamérnak alig maradt már víz a kulacsában. Tudta, hogy még hosszú az út a hegy tetejéig, s ő is szomjas lesz. De ahogy ránézett a vándor gyötört arcára, egy pillanatig sem habozott. Gondolkodás nélkül nyújtotta át a kulacsát. „Parancsoljon! Igyon belőle nyugodtan. Nekem még van, kibírom a Forrásig.”
A vándor mohón ivott, s ahogy a víz lecsúszott a torkán, élete visszatért a szemébe. „Hála és áldás kísérjen utadon, fiam! Soha ne apadjon el a forrás a szívedben, melyből a jóság fakad. A te nagylelkűséged megmentette az életemet.”
Tihamér elmosolyodott. A vándor szavai melegebben simogatták, mint a nap. A kulacs, melyből szinte minden vizet kiadott, most mégis tele érezte magát, nem vízzel, hanem valami sokkal értékesebbel.
Végre, a nap már lenyugodni készült, amikor Tihamér elérte a hegycsúcsot. Lélegzete elakadt a látványtól. Egy mélyedésben, ősrégi sziklák és mohás fák ölelésében, ott csillogott a legendás Forrás. Vize olyan tiszta volt, mintha maga az ég tükröződne benne. Tihamér áhítattal közelített. Szíve hevesen dobogott a várakozástól. Vajon milyen ajándék vár rá? Egy fényesen csillogó drágakő? Egy ősi tekercs, tele titkokkal? Vagy valami, amit el sem tud képzelni?
Letérdelt a Forrás mellé, s belenézett a mély, tiszta vízbe. Vágyakozva várta a csodát. Várta, hogy valami felbukkanjon, megérintse, megmutatkozzon. De semmi sem történt. A víz csak csendesen fodrozódott, a nap utolsó sugarai játszottak rajta. Tihamérban egy pillanatra felmerült a csalódás. Talán nem volt elég tiszta a szíve? Talán nem érdemelte meg az ajándékot?
Ekkor azonban, mintha a szél suttogása hozná, vagy mintha a szívében szólalna meg egy hang, egy lágy, dallamos szózat töltötte el a lelkét. Nem füllel hallható hang volt, hanem egy tiszta gondolat, mely a Forrás Szellemétől érkezett:
„Tihamér, Tihamér! A hegy ajándéka nem tárgy, amit zsebre tehetsz, nem kincs, amit elrejthetsz. Az ajándék a szívedben van, melyet már hoztál is magaddal. Láttam, ahogy segítettél a pásztornak, ahogy megmentetted az elveszett bárányt. Láttam, ahogy megóvtad a kis fiókákat a Hegyi varjú aggódó tekintete előtt. És láttam, ahogy megosztottad az utolsó korty vizedet a szomjas vándorral. Minden cselekedeted a nagylelkűség tükre volt. Ez a bölcsesség, amit megkaptál: a valódi gazdagság nem abban rejlik, amid van, hanem abban, amit adni tudsz. A tiszta szív önmagában a legnagyobb kincs, és a nagylelkűség a legfényesebb ragyogása.”
Tihamér mélyen belélegzett. A szavak úgy hatoltak át rajta, mint a tiszta forrásvíz. Hirtelen mindent megértett. Nem volt szüksége sem aranyra, sem drágakőre. A szívében érzett béke, a tettek öröme, melyeket önzetlenül hajtott végre, sokkal értékesebb volt mindennél. Ez volt a hegy igazi ajándéka: a bölcsesség, hogy a jóság és a nagylelkűség a legfényesebb kincs az életben.
Könnyű léptekkel indult lefelé a hegyről, bár a nap már teljesen lement, és a csillagok milliárdjai ragyogtak az égen. Szíve nem volt többé csalódott, hanem tele volt tiszta örömmel. Nem hozott magával semmilyen tárgyat, de egy olyan kincset talált, ami sosem merül ki, és ami gazdagabbá tette, mint a világ összes aranya. Tihamér hazatért, és élete példájával mutatta meg a falusiaknak, hogy a hegy titka nem a csillogó kőben rejlik, hanem abban a tiszta szívben, amely képes adni, és amelynek nagylelkűsége beragyogja a világot.
