Anna, a kislány, akinek a szeme mindig tele volt kérdésekkel, és a szíve kalandvágytól dobogott, már az ágyában feküdt. Kint az éjszaka bársonyos takarója lassan ereszkedett a kis házra, és a csillagok apró gyémántként szóródtak szét az égen. Manci, a cicája, egy puha, fekete gombolyag, épp a küszöbön dorombolt, félig hunyt szemmel figyelve Anna utolsó pillantásait a szoba ablakán át.
– Jó éjt, Manci – suttogta Anna, és megfordult, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a puha paplanok között. – Remélem, ma éjjel álmodom valami nagyon-nagyon izgalmasat!
Manci csak egy halk nyávogással válaszolt, ami Anna számára annyit jelentett, hogy „Én is remélem, de azért ne feledd, az otthon a legbiztonságosabb hely, még az álmokban is.”
Anna elmosolyodott. A cicája mindig is egy kicsit bölcsebb volt a koránál, és néha úgy tűnt, mintha pontosan értené, mire gondol. Becsukta a szemét, és lassan elmerült az álmok birodalmának határán. De még mielőtt teljesen elszenderedett volna, egy apró, csiklandozó érzés támadt az orrában. Először csak egy apró piszokszemcse lehetett, vagy talán egy eltévedt pihe a párnáról. De a csiklandozás egyre erősödött, egyre makacsabbá vált.
– Hacsiii! – tüsszentett Anna, de ez nem egy átlagos tüsszentés volt. Oh, dehogy! Ez egy olyan tüsszentés volt, amilyet még soha senki nem hallott, és pláne nem látott! Ahogy a kis orra összehúzódott, majd hirtelen kifújta a levegőt, nemcsak apró vízcseppek, hanem ezernyi, milliárdnyi apró, fénylő csillámpor-szemcse repült ki belőle. Ezek a csillámporok, ahelyett, hogy szétoszoltak volna a szobában, egyenesen az ablakon át, mint egy fényes, csillogó szivárvány, az éjszakai ég felé indultak. Egy vastag, pulzáló, ragyogó ösvényt képeztek a sötétségben, mintha az éjszaka maga öntött volna magából egy fénylő hidat.
Anna tágra nyílt szemmel ült fel az ágyban. Soha életében nem látott még ilyet! A csillámpor-ösvény, mint egy hívogató, csillogó kar, nyújtózott az ég felé. Még Manci is felemelte a fejét, és a zöld szemei csillogtak a furcsa fényben.
– Micsoda ez, Manci? – suttogta Anna, és szívében egyszerre dobogott a félelem és a határtalan kíváncsiság. A kíváncsiság persze, mint mindig, győzött.
És ekkor, az ösvény végéről, egy apró, de annál fényesebb alak bukkant elő. Egy üstökös volt! De nem akármilyen üstökös. Ez egy kis üstökös volt, csillogó farokkal és huncut szemekkel. A farka, mint egy hosszú, áttetsző fátyol, hullámzott utána, és apró, fénylő csillámokat szórt szét maga körül. A hangja, mikor megszólalt, olyan volt, mint a szélcsengő és a nevetés keveréke.
– Hahó, Anna! Idefenn! Gyere játszani! – kiáltotta az üstökös, és egy pajkos kacsintással meglendítette a farkát.
– Ki vagy te? – kérdezte Anna bátortalanul.
– Én vagyok Csiri! A pajkos üstökös! Láttam a csillámpor-ösvényedet, és tudtam, hogy te vagy az, akivel játszanom kell! Gyere, gyere! A csillagok már várnak!
Anna habozott egy pillanatig. A szülei mindig azt mondták, hogy ne menjen el idegenekkel. De Csiri nem is volt igazán idegen, hiszen ő hívta őt, és a csillámpor-ösvény is az ő tüsszentéséből született. És különben is, hol van az a „fenn”? Csak az éjszakai ég. Ráadásul, ő maga is vágyott egy kis kalandra.
Egy pillanat alatt felpattant az ágyból, és mielőtt Manci tiltakozhatott volna egy hangos nyávogással, már rálépett a csillámporos ösvényre. Az ösvény puha volt és ruganyos, mintha felhőkből szőtték volna, és minden lépésnél apró csillámokat szórt. Anna úgy érezte, mintha lebegne. Néhány lépés után már Csiri mellett állt, a lába alatt a semmi, felette és körülötte pedig a végtelen, csillagokkal teli égbolt.
– Húúúú! Ez fantasztikus! – kiáltotta Anna.
– Ugye? Gyere, mutatok neked valamit! – mondta Csiri, és megragadta Anna kezét. A bőre hűvös volt, mint a holdfény, de mégis meleg érzést árasztott. – Készen állsz a csillagfényes csúszdákra?
Mielőtt Anna válaszolhatott volna, Csiri már húzta is magával. Egy hatalmas, fényes csillagra ugrottak, ami egy hosszú, íves pályán száguldott. Ez volt az első csúszda! Anna sikított a gyönyörűségtől, ahogy a csillagfényes csúszdákon száguldottak, amik valójában a Tejút csillagfolyosói voltak. Elsuhantak apró bolygók mellett, amik úgy gurultak, mint az üveggolyók, és ködök között, amik puha, lila vattacukornak tűntek. Néha megálltak egy-egy felhőn, ami olyan volt, mint egy óriási, puha ugrálóvár, és onnan figyeltek meg távoli galaxisokat, amik spirál alakban forogtak, mint hatalmas, tüzes szélforgók.
Csiri megmutatta neki a Kis Medve csillagképet, és elmagyarázta, hogy a Sarkcsillag mindig ugyanott van. Anna sosem gondolta volna, hogy a csillagok ennyire közel lehetnek, és hogy ennyire sokfélék. Voltak lassan mozgó, öreg csillagok, és voltak fiatal, forró, kék fényben izzó csillagok. Volt olyan, amelyik úgy villogott, mint egy diszkófény, és volt olyan, ami csak halkan pislákolt, mintha épp álmodna.
– Csiri, ez a legjobb játék a világon! – nevetett Anna, és elfeledkezett mindenről, a szobájáról, Manciról, sőt még az időről is.
Csiri persze, mint egy igazi pajkos üstökös, szintén nem törődött az idővel. Csak száguldottak, nevettek, és felfedezték az univerzum csodáit. Anna még egy apró csillagot is megsimogathatott, ami olyan volt, mint egy selymes, meleg kavics.
De ahogy teltek a percek, és a csillagok lassan elkezdték a reggeli táncukat, Anna szívében apró, szorító érzés ébredt. Valami hiányzott. Valami nagyon fontos. Emlékezett a szülei utolsó szavaira, a jóéjt-puszira, ami nélkül nem feküdhetett le. És eszébe jutott Manci is, aki biztosan aggódik.
– Csiri – mondta Anna, és a hangja kicsit szomorúbb lett. – Nekem haza kell mennem. Anyuék várnak, és a jóéjt-puszi nélkül nem alhatok el.
Csiri arca, ami addig csak játékos volt, elkomolyodott. – Már? De még annyi mindent megmutathatnék! A Szaturnusz gyűrűit, a Mars vörös sivatagait, a Jupiter hatalmas viharait!
– Tudom, és nagyon szívesen megnézném, de nem maradhatok. A szüleim biztosan aggódnak. Azt ígértem, hogy jó kislány leszek, és időben lefekszem.
Csiri bólintott, és hirtelen nem is tűnt olyan pajkosnak, inkább egy kicsit szomorúnak. – Értem. Az ígéretek fontosak. És a szülők is.
A kis üstökös odahúzott Annához egy másik, még fényesebb csillagfényes csúszdát. Ez nem a Tejúton vezetett, hanem egyenesen Anna háza felé. A csillámpor-ösvény, amit Anna tüsszentése nyitott, még mindig ott vibrált a távolban, hívogatóan.
– Ez az expressz csúszda! – mondta Csiri, és egy utolsó, bátorító kacsintással meglökte Annát. – Emlékezz rám, Anna! És a csillagokra is! Talán egyszer még találkozunk!
Anna lecsúszott a csillagfényes csúszdán, gyorsabban, mint bármikor. A szél fütyült a füle mellett, a csillagok elmosódtak körülötte, és a házuk, ami az imént még apró pontnak tűnt, hirtelen hatalmassá nőtt. Egy szempillantás alatt már a szobája ablakában állt, pont azon a csillámporos ösvényen, amit ő maga teremtett.
Aznap este, ahogy Anna visszaugrott az ágyába, a csillámpor-ösvény lassan elhalványult, majd teljesen eltűnt, mintha sosem létezett volna. Manci, aki eddig a küszöbön ült, felugrott az ágyra, és egy halk dorombolással Anna mellé kucorodott, mintha ő is tudná, mi történt.
Alig telt el egy perc, mikor Anna szobájának ajtaja kinyílt, és belépett anyukája. – Alszol már, Annácska? – kérdezte lágyan.
– Nem, anyu! – mondta Anna, és egy hatalmas mosoly terült el az arcán. – De már nagyon álmos vagyok!
Anyukája leült az ágy szélére, és adott Annának egy puha, meleg jóéjt-ölelést, majd egy puszit a homlokára. – Aludj jól, édesem! Álmodj szépeket!
Anna becsukta a szemét, és érezte, ahogy a melegség szétárad benne. A csillámporos kaland emléke még élénken élt benne, Csiri nevetése még ott visszhangzott a fülében, és a csillagok fénye még ott ragyogott a lelkében. De tudta, hogy a legfényesebb csillámporos kaland sem ér annyit, mint egy puha, meleg, anyai ölelés. Mert a legfontosabb, hogy mindig időben hazaérjünk azokhoz, akiket szeretünk.
És Manci, a macska, aki mindent látott és mindent tudott, csak halkan dorombolt, és elégedetten csukta be a szemét. Tudta, hogy Anna ma éjjel a legédesebb álmokat fogja álmodni, tele csillámporral és csillagfénnyel, de mégis biztonságban, otthon.
