Valamikor réges-régen, egy aprócska faluban élt egy fiú, akit Babszem Jankónak hívtak. Nem azért, mert olyan kicsi lett volna, mint egy babszem, épp ellenkezőleg: fürge volt és talpraesett, és a szeme is olyan kíváncsian csillogott, mint a hajnali harmatcsepp a zsenge bablevélen. Jankó minden napját telepakolta kalandokkal, még ha azok csak a képzeletében éltek is: hol sárkányokkal viaskodott a konyhaasztal alatt, hol pedig tengerjáró kapitányként szelte a hullámokat a fürdőkád vizén.
Egy szép, napsütéses reggelen, amikor Jankó épp a nagymamája kertjében segített kigereblyézni az őszi leveleket, valami különösre bukkant. A földben, a többi megszokott magocska között, egy olyan babszem feküdt, amilyet még sosem látott. Nem volt se zöld, se barna, se foltos, hanem apró, éteri kékben játszott, mintha az ég egy darabkája pottyant volna le. A felülete pedig úgy csillogott, mint a csillagpor. Jankó óvatosan felvette, és azonnal érezte, hogy ez nem akármilyen babszem. Olyan meleg volt, mint a nyári napsugár, és mintha apró szívdobbanásokat érzett volna benne.
„Mi lehet ez?” – gondolta, és a kíváncsiság máris elkapta. Elhatározta, hogy elülteti, hátha valami csoda sarjad belőle. Kikapott egy kis helyet a nagymama virágágyásának szélén, óvatosan a földbe tette a különleges babszemet, és meglocsolta egy kis vízzel. Aztán leült mellé, és türelmetlenül várta, mi fog történni. Nem kellett sokáig várnia. Pár perc múlva a föld megmozdult, majd egy apró, zöld hajtás tört elő. És nőtt, és nőtt, mintha egy láthatatlan kéz húzná felfelé. Nem percek, hanem másodpercek alatt vastag szárrá terebélyesedett, levelei tenyérnyi méretűre nőttek, és kúszott egyre feljebb, feljebb, míg el nem érte a falu legmagasabb fáját, majd a templomtornyot is. Jankó tátott szájjal figyelte, ahogy a babszár egyenesen az ég felé tör, át a felhőkön, mintha egy hatalmas zöld lépcső lenne a végtelenbe.
„Ez az! Ez az én kalandom!” – kiáltotta Jankó, és szíve izgatottan dobogott. Elköszönt a nagymamától, aki csak mosolygott a konyhaablakból, mert tudta, hogy Jankó képzelete mindig messzire repíti. Jankó meg sem állt, míg el nem érte a babszár alsó részét. Megkapaszkodott, és elindult felfelé. Mászott és mászott, egyre feljebb, a felhők közé. A levegő egyre hűvösebb lett, de a babszár erős és szilárd volt, és mintha apró, puha szőnyeggel lenne borítva, olyan kellemes volt a tapintása. Végül, a felhők felett, egy csodálatos látvány tárult elé.
Ott, ahol a felhők a legpuhábbak és legfehérebbek voltak, egy kastély lebegett. Nem kőből vagy téglából épült, hanem magukból a felhőkből szőtték, áttetszően és könnyedén. Színesen csillogott a napfényben, mintha a szivárvány minden árnyalatát magába zárná. Jankó felmászott az utolsó levélre, és egy hatalmas, puha felhőpárkányra lépett. Ahogy belépett a kastély kapuján, ami maga is egy gomolygó felhő volt, egy barátságos, de kissé álmos arcú bárányfelhő fogadta. Ez volt Pamacsfelhő, a kastély szunyókáló bárányfelhője, aki a bejárati csarnokban sziesztázott épp.
„Üdvözlégy, Babszem Jankó!” – szólt Pamacsfelhő puha, selymes hangon, és egy nagyot ásított. „Épp időben jöttél, pont most ébredeztem egy hosszú álomból. Az Álomőrző már vár rád.”
Pamacsfelhő lassan, méltóságteljesen lebegett előtte, és intett, hogy kövesse. A kastély belseje még csodálatosabb volt, mint a külseje. A termek a gyerekek álmaiból születtek. Volt itt egy szoba, ahol cukorkafák nőttek, és folyékony csokoládé folyt a csapokból. Egy másik teremben repülő lovak vágtáztak a csillagos égbolton. A harmadikban hatalmas játékváros terült el, ahol mindent meg lehetett építeni és lebontani, amit csak a képzelet diktált. Jankó csodálattal járt-kelt, miközben Pamacsfelhő halkan szuszogva lebegett mellette.
Végül elértek egy hatalmas, fényes terembe, ahol egy magas, méltóságteljes alak állt. Hosszú, ezüstös haja volt, szeme pedig olyan mély és bölcs volt, mint az éjszakai égbolt. Ez volt Álomőrző, a kastély uralkodója, aki a gyerekek álmait vigyázta és óvta.
„Üdvözöllek, Babszem Jankó” – mondta Álomőrző mély, de barátságos hangon. „Tudtam, hogy el fogsz jönni. A különleges babszem arra hívta az arra érdemeseket, aki elég bátor és tiszta szívű ahhoz, hogy segítsen nekünk.”
„Segíteni? Miben, Álomőrző?” – kérdezte Jankó, aki azonnal érezte, hogy valami fontos dologról van szó.
Álomőrző egy hatalmas, színes ablakhoz vezette Jankót. Az ablak, mint maga a kastély, felhőből volt szőve, és rajta keresztül látszottak a lenti világban alvó gyerekek álmai. Apró, fénylő buborékokként szálltak fel, és mindegyik buborékban egy-egy gyönyörű álom lebegett: egy kislány, aki táncol a tündérekkel, egy fiú, aki felfedezi a dinoszauruszok világát, egy másik, aki a világűrben repül. De az ablakon átfutott egy vékony, de éles repedés, ami mintha az álmokat is megosztotta volna.
„Ez az Álomablak” – magyarázta Álomőrző. „Ezen keresztül érkeznek hozzánk a gyerekek álmai, és ezen keresztül küldjük vissza őket, édesen és békésen. De ahogy látod, megrepedt. Egy apró kétely, egy elfeledett képzeletfoszlány okozta a repedést. Ha nem javítjuk ki, az álmok elszökhetnek, összetörhetnek, vagy ami még rosszabb, az álmok közé szomorúság vagy félelem is vegyülhet. A gyerekek éjszakái nyugtalanokká válnak, reggel fáradtan ébrednek, és a képzeletük is elhalványul. A kastélyunk ereje is meggyengül.”
Jankó elszomorodott. El sem tudta képzelni, milyen lenne egy világ álmok nélkül. „De hogyan javíthatnám meg én?” – kérdezte. „Én csak egy kisfiú vagyok.”
„Több vagy te, mint egy kisfiú, Babszem Jankó” – mondta Álomőrző. „Te tele vagy képzelettel, és a szívedben ott él a felelősség. Csak a tiszta képzelet és a gondos figyelem képes helyreállítani az Álomablakot. Pamacsfelhő elvezet téged a Képzelet Fonalaihoz és az Álomfestékekhez. Neked kell majd a saját képzeletedet felhasználva összefonni a szálakat, és befesteni a repedést, hogy az ablak újra egésszé váljon.”
Pamacsfelhő, aki eddig csak bólintgatott, most felébredt rendesen. „Gyere, Jankó! Megmutatom neked az utat!” – mondta, és egy rejtett ajtó felé lebegett. Az ajtó mögött egy alagút nyílt, melynek falai csillogó, puha anyagból voltak, és apró fénybogarak világították meg. Az alagút végén egy terembe értek, ahol a falakon ezerféle színben pompázó fonalak lógtak, mint valami óriási pókháló. A középen pedig apró, csillogó folyadékokkal teli üvegcsék álltak egy asztalon. Ezek voltak a Képzelet Fonalai és az Álomfestékek.
Jankó megértette. Ez nem egy egyszerű javítás volt. Ez alkotás. Odalépett az asztalhoz, és elkezdett gondolkodni. Milyen színt válasszon? Milyen fonalat? Tudta, hogy minden választása számít. Először óvatosan kiválasztott egy ezüstös fonalat, ami olyan vékony volt, mint a hajszál, de hihetetlenül erősnek tűnt. Aztán a Képzelet Fonalai közül egy élénk kék szálat, ami a tiszta égbolt színét idézte, és egy aranyló szálat, ami a napfelkelte melegét sugározta. Ahogy a kezébe vette őket, a fonalak mintha életre keltek volna, egymásba fonódtak, és a képzelet erejével ragasztóként működtek.
Ezután az Álomfestékekhez nyúlt. Egy apró ecsetet talált, ami maga is felhőpamacsokból készült. A festékek üvegcséiben a legkülönlegesebb színek rejtőztek: a nevetés zöldje, a bátorság pirosa, a kíváncsiság sárgája, és a béke mélykékje. Jankó emlékezett minden szépséges álomra, amit látott, és minden jó érzésre, amit valaha is érzett. Először a béke mélykékjével vonta be a repedés széleit, majd a nevetés zöldjével töltötte ki a hiányzó részeket, a bátorság pirosával erősítette meg a széleket, és a kíváncsiság sárgájával adott neki ragyogást. Minden ecsetvonással egy darabkát adott a saját képzeletéből és jóságából.
Órákig tartott a munka, de Jankó nem fáradt el. Minden mozdulatát áthatotta a felelősségtudat, hogy az álmok békéje rajta múlik. Pamacsfelhő mellette szunnyadt, de néha felnyitotta a szemét, és elégedetten bólintott. Végül, amikor az utolsó ecsetvonást is elhúzta, és a fonalszálak is szorosan összefonódtak, az ablakon lévő repedés eltűnt. Mintha sosem lett volna ott. Az Álomablak újra egész lett, fényesen és tisztán ragyogott, és az álmok buborékjai még tisztábban, még csillogóbban szálltak fel rajta keresztül.
Álomőrző visszatért a terembe, és elégedetten nézte a munkát. „Csodálatos munka, Babszem Jankó! A képzeleted és a felelősséged ereje megmentette az álmokat. Mostantól a gyerekek éjszakái újra tele lesznek békével és csodákkal.”
Jankó szíve megtelt melegséggel és büszkeséggel. Nemcsak egy ablakot javított meg, hanem megértette, milyen ereje van a képzeletnek és milyen fontos, hogy felelősséggel bánjunk vele. Álomőrző megköszönte neki a segítséget, és egy apró, ragyogó csillagport szórt a kezére, ami örökre emlékeztette Jankót erre a különleges kalandra.
Pamacsfelhő elkísérte Jankót a babszár tetejéhez. „Viszlát, Babszem Jankó! Gyere máskor is, ha a képzeleted elrepít!” – búcsúzott a bárányfelhő, és egy puha puszit nyomott Jankó arcára. Jankó lemászott a babszáron, ami már nem is tűnt olyan hatalmasnak, mint amikor felmászott. Ahogy a lába újra földet ért, a babszár lassan, de biztosan elkezdett visszahúzódni a földbe, míg végül csak egy apró, kék babszem maradt a helyén, de ezúttal még fényesebben csillogott.
Babszem Jankó hazatért. A kalandja örökre megváltoztatta őt. Tudta, hogy a képzelet nem csupán játék, hanem egy hatalmas erő, amellyel csodákat lehet tenni, és hogy mindenki felelős azért, hogy a saját álmait és mások álmait is gondosan óvja. És attól a naptól kezdve, amikor Jankó lehunyta a szemét, mindig egy kicsit erősebben ragyogtak az álmok, tudva, hogy van valaki, aki vigyáz rájuk, és aki mer nagyot álmodni.
