Miska szobájában már csak egy aprócska, holdat formázó éjjeli lámpa pislákolt, puha fényt vetve a falon táncoló árnyékokra. A kisfiú azonban ébren volt, szemei kerekre nyíltak a bársonyos sötétségben. Izgatottan dobogott a szíve, és egyetlen dologra tudott csak gondolni: a párnája alá rejtett, parányi, tejfehér kincsre. Aznap délután, miközben egy jóízű almába harapott, a hónapok óta billegetett első fogacskája egy halk koppanással a tenyerébe pottyant. Nem fájt, cseppet sem, inkább csak furcsa és végtelenül izgalmas volt.
Anyukája este, lefekvés előtt egy puha zsebkendőbe csomagolta a fogat. „Tedd a párnád alá, kicsim” – mondta mosolyogva. – „Éjjel eljön érte a Fogtündér, és hagy a helyén egy kis ajándékot.”
Miska komolyan bólintott, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Milyen lehet a Fogtündér? Van csillámporos szárnya? Hogyan fér be az ablakon? És vajon mit csinál a sok összegyűjtött fogacskával? Talán gyöngysort fűz belőlük, vagy a csillagokat építi velük még fényesebbre az égen? Elhatározta, hogy bármi történjék is, ő bizony ébren marad és a saját szemével látja majd.
Az óra a falon halkan ketyegett, a ház elcsendesedett. Miska fülelt. Hallotta a hűtő távoli zúgását, a kinti faágak susogását a szélben, és a saját szívének egyenletes dübörgését. A pillái ólomsúlyúan nehezedtek le, de újra és újra felpattintotta őket. „Nem alszom el, nem alszom el” – mormolta magában, miközben a párnája csücskét szorongatta.
Éjfél is elmúlt már, amikor az ablakon finom, ezüstös fény szűrődött be. Nem a hold volt az, hanem valami sokkal lágyabb, sokkal varázslatosabb. A fény egy csillámporos csíkot rajzolt a szőnyegre, és a csík végén egy apró, légies alak jelent meg. Pontosan olyan volt, ahogy Miska elképzelte, sőt, még annál is szebb. Szárnyai, mint a legfinomabb szitakötőszárnyak, ezer színben játszottak a pislákoló fényben. Ruhája pókselyemből szövődött, és a derekán egy holdsugárból font apró táska lógott.
A Fogtündér óvatosan körbenézett, majd Miska ágyához lebegett. A kisfiú visszatartotta a lélegzetét, és résnyire nyitott szemmel figyelte. A tündér arca azonban nem volt vidám. Finom vonásain aggodalom ült, és egy halk sóhajt is hallatott.
– Jaj, annyira elkéstem – suttogta maga elé olyan halkan, mint a nyári szellő. – A Nagy-erdő felett feltámadt a vihar, és a szél eltérített. Még annyi gyermek vár rám ma éjjel, és a nap lassan felkel.
Miska szíve összeszorult. Nem a jutalom miatt aggódott, hanem a szomorú tündér miatt. Hirtelen minden kíváncsisága elszállt, és átadta a helyét a segítőkészségnek. Lassan felült az ágyban.
– Szia! – suttogta bátortalanul.
A Fogtündér ijedten rezzent össze, apró csengő csendült a hajában. Amikor meglátta a barátságos, álmos arcú kisfiút, meglepetten nézett rá.
– Te ébren vagy? – kérdezte csodálkozva. – De hát a gyerekeknek ilyenkor már a hetedik álmukat kellene aludniuk.
– Vártalak – felelte Miska őszintén. – Hallottam, hogy bajban vagy. Talán segíthetek?
A Fogtündér hitetlenkedve nézett rá. – Te? Egy kisfiú? Hogyan segíthetnél nekem?
– Én ismerek mindenkit az utcában! – vágta rá Miska lelkesen. – Tudom, hol lakik Lili, akinek tegnap mozgott a foga, és Gergő is a szomszédban, aki tegnapelőtt volt a fogorvosnál. Megmutatom a házakat, így nem kell keresgélned!
A Fogtündér szemében hála csillant. Ez valóban hatalmas segítség volt. Egy apró mozdulattal egy csipetnyi fénylő port szórt Miska vállára. A kisfiú hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, mint egy pehely. A tündér megfogta a kezét, és együtt, hangtalanul kilebegtek a nyitott ablakon.
Az éjszakai város látványa lélegzetelállító volt. A házak békésen aludtak, a háztetők, mint egy óriási folt-takaró, terültek el alattuk. A csillagok olyan közel voltak, hogy Miskának az volt az érzése, ha kinyújtja a kezét, megérintheti őket. Suhantak át a csendes utcák felett, Miska pedig, mint egy igazi kapitány, mutatta az utat.
– Ott, az a sárga ház a muskátlis ablakkal! Ott lakik Lili! – mutatott. A Fogtündér bólintott, és egy pillanat alatt beosontak a szobába. Miska csendben figyelt az ablakpárkányról, ahogy a tündér kicseréli a fogat egy csillogó pénzérmére, és egy puszit lehel a kislány homlokára, aki álmában boldogan elmosolyodott.
– Most pedig Gergőhöz! – suttogta Miska, amikor újra a levegőben voltak. Gergő szobájában a tündér nemcsak érmét hagyott, hanem egy bátorító szót is suttogott az alvó kisfiú fülébe a fogorvosnál tanúsított bátorságáért.
Bejárták az egész környéket. Miska látta, hogy a Fogtündér munkája nem csak a fogak begyűjtéséről szól. Minden gyermeknek egyedi üzenetet, egy apró álmot vagy egy csipetnyi bátorságot is hagyott. Megértette, hogy a tündér nem egyszerűen egy ajándékot hozó lény, hanem az éjszaka csendes őre, aki a gondoskodás és a szeretet apró jeleivel vigyáz a gyerekekre. Miska büszke volt, hogy a segítője lehet. Tartotta a holdsugár-táskát, miközben a tündér a fogakat helyezte bele, és figyelmeztette, ha egy kóbor macska settenkedett a közelben.
Mire az utolsó házhoz értek, a keleti ég alja már halványan derengeni kezdett. A hajnal első, bátortalan sugarai ezüstszínűre festették a felhők szélét.
– Vissza kell érnünk, mielőtt teljesen felkel a nap – mondta a Fogtündér, és hálásan Miska szemébe nézett. – Nélküled sosem végeztem volna időben. Te voltál ma éjjel a legbátrabb és legkedvesebb segítőm, Miska.
Visszasuhantak a kisfiú szobájába. Miska fáradtan, de boldogan huppant vissza az ágyába. A válláról a csillámpor lassan elenyészett, és a kellemes álmosság újra erőt vett rajta. A Fogtündér óvatosan benyúlt a párnája alá, és elvette az odakészített zsebkendőt a fogacskával. A helyére egy szépen csillogó érmét tett.
– Köszönöm, Miska – suttogta. De mielőtt elment volna, tett még valamit. Egy levendula virágának selymes szirmára egyetlen fénysugárral apró betűket írt, majd azt is az érme mellé csúsztatta.
Amikor Miska másnap reggel felébredt, először azt hitte, az egészet csak álmodta. De aztán a párnája alá nyúlt. Ujjai először a hűvös, sima pénzérmét tapintották ki. Felragyogott az arca! De aztán megérzett valami mást is, valami puhát, papírszerűt. Kihúzta, és meglátta az apró virágszirmot.
Anya lépett be a szobába. – Na, járt erre a Fogtündér?
– Igen! – kiáltotta Miska. – És nemcsak pénzt hozott! Hagyott egy üzenetet is!
Anya óvatosan a kezébe vette a szirmot, amelyen fénylő betűk ragyogtak. Felolvasta a fia számára:
„A legbátrabb segítőmnek. Az aranynál is többet ér a jó szíved és a segítőkészséged. Köszönöm, barátom! A Fogtündér.”
Miska a szívéhez szorította a kis üzenetet. Az érme csillogott a tenyerében, de a szavakkal teli virágszirom sokkal többet jelentett. Megtanulta aznap éjjel, hogy a legnagyobb jutalom nem mindig az, amit kapunk, hanem az, amikor türelemmel és szeretettel segítünk másoknak. És ez a tudás fényesebben ragyogott minden aranynál.
