A hatalmas, zöldellő dzsungel szívében, ahol a fák koronái az égig értek, és a liánok sűrű hálója ringatózott a szélben, élt egy különleges lány. Ő volt Dóra, a dzsungel hercegnője. Nem korona ékesítette a fejét, hanem friss virágokból font koszorú, és nem palotában lakott, hanem egy óriási, öreg fa odvában, melynek gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak. Dóra nem úgy volt hercegnő, mint a mesékben: az ő országa maga a dzsungel volt, és ő nem uralkodott felette, hanem vigyázott rá, és őrizte a titkait.
Dóra a dzsungel mélyén nőtt fel, a fák árnyékában, a folyó morajlása és a madarak éneke között. Épp ezért értette az állatok nyelvét. Egy őz suttogását, egy majom csacsogását, egy tigris morgását – mindet értette, mintha csak emberek beszélgetnének. Az állatok is szerették és tisztelték őt, mert Dóra mindig meghallgatta a bajaikat, és segített, ahol tudott. A dzsungel volt a családja, az állatok a testvérei.
Egy reggel azonban valami megváltozott. A folyó, a széles, csillogó víztömeg, amely a dzsungel éltető ereje volt, lassan, de biztosan apadni kezdett. Először csak a partjánál tűnt fel, hogy szárazabb a föld, aztán a kövek, amik eddig a víz alatt rejtőztek, egyre jobban kilátszottak. A fák levelei fonnyadni kezdtek, a virágok lehajtották fejüket, és az állatok egyre szomorúbb, egyre csöndesebb hangokat adtak ki. A dzsungel szomjazott.
Dóra végigsétált a folyóparton, és a szíve elszorult a látványtól. Az állatok aggódó tekintettel figyelték. Egy öreg teknős a nyakát nyújtotta felé, és mély, rekedtes hangon mondta:
— Dóra, a víz… sosem volt még ilyen kevés. Ha így folytatódik, a dzsungel meghal.
Dóra bólogatott. Érezte a dzsungel fájdalmát, hallotta a növények csendes sóhaját. Tudta, hogy tennie kell valamit. De mit?
— El kell indulnom – mondta Dóra határozottan, bár a félelem apró szikrája ott pislákolt a szemében. – Meg kell találnom a folyó forrását. Biztos vagyok benne, hogy valami elzárja az utat, vagy valahol eltévedt a víz. El kell jutnom oda, ahonnan a folyó ered, és meg kell mentenem az otthonunkat.
Az állatok felhördültek. A dzsungel forrása mélyen, ismeretlen területeken rejtőzött, tele veszélyekkel és nehézségekkel. De Dóra tekintete rendíthetetlen volt. Tudta, hogy egyedül nem sikerülhet. Segítségre volt szüksége.
— Ki jön velem? – kérdezte Dóra, és körülnézett. A majmok izgatottan ugráltak, a papagájok rikoltoztak, de senki sem lépett előre. Aztán egy mély, zengő hang hallatszott a sűrűből.
— Én jövök, Dóra! – mondta Trombi, az óriási elefánt, és lassan elővánszorgott. Fülei megingtak, agyara fénylett a napfényben. Trombi volt a dzsungel legidősebb és legbölcsebb lakója. – Az én emlékezetemben nincsenek titkok, és az erőm is a segítségedre lesz.
Dóra mosolygott. Trombi hatalmas termetével és megbízható természetével óriási segítség volt. Épp, hogy megköszönte neki, amikor egy apró, sárga-fekete csíkos szőrgombóc ugrott eléjük, és hangosan nyávogott:
— Én is! Én is jövök! – kiáltotta Csíkos, a kis oroszlánkölyök, és izgatottan csóválta a farkát. – Éles a szemem, gyors a lábam, és még a legkisebb susogást is meghallom! Sohasem féltem semmitől!
Dóra nevetett. Csíkos még csak kölyök volt, de már most tele volt bátorsággal és kalandvággyal. Bár néha egy kicsit hirtelen természetű volt, a lelkesedése ragadós volt. – Akkor induljunk! – mondta Dóra, és felmászott Trombi széles hátára. Csíkos pedig izgatottan szökkent Trombi mellé, és máris indultak a dzsungel legmélyebb, feltérképezetlen területei felé.
A dzsungel egyre sűrűbbé vált, ahogy haladtak. Az ösvények eltűntek, és a növényzet olyan magasra nőtt, hogy alig látták az eget. Trombi hatalmas testével utat tört a sűrűben, agyaraival félresöpörte a vastag liánokat és a szúrós bokrokat. Csíkos előre szaladt, szimatolt, és minden neszre felfigyelt. – Egy patak! – kiáltotta egyszer csak, és egy apró, csordogáló érhez vezette őket, ahol megpihenhettek és ihattak. Dóra hálásan simogatta meg a feje búbját.
Az út során sokféle akadályba ütköztek. Egyszer egy mély szakadék állta útjukat. Dóra elkeseredett, de Trombi bátran a szélére lépett. – Ne félj, Dóra! – mondta. – Az én törzsem erős híd lesz! – És óvatosan kinyújtotta hosszú törzsét a szakadék túloldalára, ahol Dóra és Csíkos átmászhattak rajta. Trombi aztán egy óriási ugrással követte őket. Dóra megölelte az elefánt vastag lábát. – Micsoda bátorság, Trombi!
Máskor egy sűrű, ködös mocsárba tévedtek, ahol a fák gyökerei kusza hálóként tekeregtek a földön, és a látótávolság alig volt néhány lépés. Dóra hallotta, ahogy a mocsár suttog, és érezte, hogy rossz irányba mennek. – Várjatok! – mondta. – Ez az út nem vezet sehova, csak még mélyebbre visz a mocsárba. – Csíkos, használd az orrodat! Érzed a friss vizet? – kérte. A kis oroszlán mélyen beszívta a levegőt, és apró, remegő orrával a szélbe szimatolt. – Igen! – nyávogta izgatottan. – Arrafelé! Érzem a nedves földet és a friss fű illatát! – És elvezette őket egy keskeny, de szilárd ösvényre, amely kivezetett a mocsárból.
Napokig vándoroltak, a dzsungel egyre vadabbá és titokzatosabbá vált. A fák még magasabbak voltak, a virágok még élénkebb színűek, és a madarak éneke még dallamosabb. Végül egy hatalmas, sziklás hegy lábához értek. Dóra tudta, hogy a forrásnak valahol itt kell lennie.
— Nézzétek! – kiáltotta Csíkos, és a hegy oldalán egy apró, alig látható nyílásra mutatott. – Egy barlang!
A barlang szája sötét volt és hívogató. Dóra mélyen lélegzett. – Készen álltok? – kérdezte. Trombi bólintott, Csíkos pedig izgatottan toporgott.
Beléptek a barlangba. Odabent sötét volt és hideg. A falakon moha és páfrány nőtt, és a levegőben valamilyen régi, elfeledett illat érződött. Dóra meggyújtott egy fáklyát, amit magával hozott. A fény táncolt a barlang falain, és különös árnyékokat vetett. Egyre mélyebbre hatoltak, amikor egy hatalmas, kidőlt szikla állta útjukat, teljesen elzárva a járatot.
— Ó, ne! – sóhajtott Dóra. – Ez túl nagy, Trombi sem tudja elmozdítani.
Trombi megpróbálta, de még az ő erejét is meghaladta a feladat. A szikla mozdulatlan maradt.
Dóra leült a hideg kőre, és szomorúan nézett a sziklára. – Mi lesz most? – suttogta. – Ilyen közel vagyunk, mégsem érhetjük el.
Ekkor Csíkos, aki addig a szikla körül szimatolt, apró karmával megkapart egy repedést. – Dóra! Nézd! – kiáltotta. – Itt valami van! – Dóra odalépett, és a fáklya fényénél egy apró, bevésett szimbólumot látott a sziklán. Egy stilizált virág volt, melynek szirmai egy vízcseppet öleltek körül.
— Ez egy ősi jel! – mondta Dóra. – Azt jelenti, hogy a víznek utat kell engedni, de nem erővel, hanem tisztelettel.
Dóra tudta, mit kell tennie. Letette a fáklyát, és a szikla elé térdelt. Csukott szemmel, finoman megérintette a szimbólumot, és szavakat suttogott. Nem emberi szavakat, hanem a dzsungel ősi nyelvén fohászkodott a víz szelleméhez, a föld erejéhez, a természet egyensúlyához. Kérte, hogy engedje el a vizet, hogy éltesse újra a dzsungelt.
Ahogy Dóra suttogott, a barlang lassan megtelt egy puha, zöldes fénnyel. A sziklán lévő virágjel halványan világítani kezdett. Aztán, lassan, szinte észrevétlenül, a hatalmas szikla remegni kezdett, és finoman félrecsúszott, mintha egy láthatatlan kéz mozdította volna el. Mögötte egy tiszta, csillogó forrás fakadt a földből. A víz kristálytiszta volt, és halk csobogással indult útjára, egyre gyorsabban, egyre erősebben.
Dóra felállt, és könnyes szemmel nézte a forrást. – Megtaláltuk! – suttogta. Trombi elégedetten trombitált, Csíkos pedig ugrált örömében. A forrás vize egyre erősebben tört elő, és hamarosan egy kis patakká duzzadt, amely sebesen száguldott a barlangból kifelé.
A három jó barát követte a vizet visszafelé. Ahogy haladtak, látták, hogy a patak egyre szélesedik, egyre erősebbé válik, és ahogy eléri a dzsungel apadó folyóját, az is újra megtelik élettel. A száraz föld megszívta magát, a fák levelei ismét zöldellni kezdtek, a virágok kinyíltak, és az állatok vidám hangokkal üdvözölték a visszatérő vizet. A dzsungel újra élni kezdett.
Amikor visszaértek a faluhoz, az állatok ujjongva fogadták őket. A majmok banánt dobáltak, a papagájok színes tollakat szórtak, és mindenki Dórát, Trombit és Csíkost ünnepelte. Dóra azonban nem a dicséretet kereste. Öröme abban volt, hogy otthona, a szeretett dzsungel újra élettel teli, és a folyó ismét szabadon áramlik.
Dóra, Trombi és Csíkos kalandja bebizonyította, hogy a bátorság, a barátság és a természet tisztelete a legnagyobb akadályokat is legyőzheti. A dzsungel hercegnője megtanította mindannyiunknak, hogy a Föld kincseit nem erővel, hanem szeretettel és megértéssel kell őriznünk. És a dzsungel sosem felejtette el Dóra, az elefánt, és a kis oroszlánkölyök hősies tettét, akik megmentették otthonukat.
