Volt egyszer, a világ legátlagosabbnak tűnő udvarában, egy kisfiú, akit Gyurinak hívtak. Gyuri nem volt átlagos. Ó, nem! A szemeiben ott táncolt a kíváncsiság, a gondolataiban pedig folyton mesék születtek. A hátsó kertje tele volt titkokkal: a bodzabokor a legmagasabb hegycsúcsot jelentette, a virágágyás egy titokzatos dzsungel volt, a régi diófa pedig egy ősi vár, melynek tetejéről a világot kémlelte. De a legizgalmasabbak mégis a pocsolyák voltak. Eső után apró tavakká, sőt, mini-óceánokká változtak, melyeknek partján Gyuri órákig ült, és arról álmodott, bárcsak valóban elindulhatna rajtuk a nagyvilágba.
Egy borongós délutánon, amikor az eső már elállt, de az ég még tele volt szürke felhőkkel, Gyuri épp egy különösen nagyméretű pocsolya partján guggolt. Ez a pocsolya akkora volt, hogy Gyuri szinte látta benne a horizontot. Kezében egy régi, bronzszínű iránytűt szorongatott, amit a padláson talált. Poros volt és kopott, a mutatója meg sem moccant. Gyuri sóhajtott. „Bárcsak tudnál mutatni nekem egy utat, iránytű” – suttogta. „Egy utat a képzelet tengerére!”
Abban a pillanatban valami különös történt. Az iránytű megremegett Gyuri kezében, és a bronzfelületen apró, zöld fények kezdtek cikázni. Aztán, mintha valaki tüsszentett volna, egy pici, manószerű lény ugrott elő a számlap alól. Apró termetű volt, zöld sapkát viselt, és a mellkasán egy aprócska iránytű díszelgett. „Hallottam a kívánságod, Gyurikám!” – csicseregte vékony hangon. „Én vagyok Iránytű Manó, a Kíváncsiság Tengerének őrzője, és a te személyes navigátorod! Látom, a szíved tele van kalandvággyal, és a képzeleted ereje képes megnyitni az utat a legcsodálatosabb helyekre. Ez a pocsolya nem csupán víz, hanem egy átjáró. De szükséged lesz egy hajóra!”
Gyuri szeme elkerekedett a csodálkozástól. Egy Manó! Egy igazi Manó! És az iránytűje beszélt! „Hajóra?” – kérdezte izgatottan. Iránytű Manó bólintott. „Igen! Egy különleges hajóra! Olyanra, amit te magad készítesz, a szíveddel és a kezeddel. Az lesz a legbátrabb és legmegbízhatóbb társad!”
Gyuri azonnal tudta, mit kell tennie. Berohant a házba, előkapott egy régi újságlapot, és nagy gonddal, lépésről lépésre hajtogatni kezdte. A papírból hamarosan egy kecses, hófehér hajócska született. „Ő lesz Csobbanó!” – kiáltotta Gyuri, és óvatosan a pocsolya vizére tette. Csobbanó, a papírhajó, azonnal ringatózni kezdett, mintha már alig várná az indulást. Iránytű Manó felpattant a hajó orrára, és a kis iránytűje máris északot mutatott. „Kész vagy, Gyurikám?” – kérdezte. Gyuri bólintott, szíve hevesen dobogott. Belépett a pocsolyába, és óvatosan Csobbanóba ült. A víz alig érte a térdét, de amint a hajó orra a horizont felé fordult, a pocsolya egyszerre mélyebbnek, szélesebbnek tűnt. A partja eltűnt, a diófa és a bodzabokor is elmosódott. Hirtelen Gyuri a képzelet tengerén ringatózott, ahol a víz smaragdzölden csillogott, az ég pedig ezer színben pompázott.
Csobbanó lágyan siklott a vízen, mintha maga is élne. Iránytű Manó mutatta az utat, a kis iránytűje sosem tévedett. Nem sokkal később Gyuri egy különös zajra figyelt fel. Valami „pöffen-pöffen” hangot hallatott a távolban, majd egy apró, fehér folt jelent meg az égen. Ahogy közelebb értek, Gyuri látta, hogy az egy felhőcsibe! De nem akármilyen felhőcsibe, hanem egy olyan, akinek a teste puha, fehér felhőből volt, a csőre pedig aranyszínű, mint a napsugár. A felhőcsibe ijedten lebegett, és úgy tűnt, mintha egy nagyobb felhőből szakadt volna le. „Segítség! Elvesztem!” – csiripelte vékony hangon. „Anya felhőmet keresem, de nem találom!”
„Ne félj, kiscsibe!” – szólt Gyuri. „Mi segítünk neked! Hogy hívnak?”
„Bubi vagyok” – válaszolta a felhőcsibe, és leereszkedett Csobbanóra. „És te ki vagy?”
„Én Gyuri vagyok, ő pedig Iránytű Manó és Csobbanó, a mi hajónk” – mondta Gyuri büszkén. „Elmegyünk veled, és megkeressük az anyukádat. Iránytű Manó ismeri az összes utat!”
Bubi örömében pöffen-pöffen ciripelő hangot hallatott, és odabújt Gyuri mellé. Így már hárman, sőt négyen, ha Csobbanót is beleszámítjuk, folytatták útjukat. A képzelet tengere valóban tele volt csodákkal. Elhaladtak egy sziget mellett, ahol a fák ágain cukorkák nőttek, és a levelek édesen zizegtek a szélben. Láttak halakat, akik szivárvány színű pikkelyeikkel táncoltak a víz alatt, és a buborékjaik apró dallamokat súgtak a fülükbe. Az égbolton csillagok virágzottak, és illatuk betöltötte a levegőt.
Gyuri egyre bátrabb lett. Nem félt már a tenger mélységétől, sem a távoli, ismeretlen partoktól. Kíváncsisága vitte előre, és Iránytű Manó bölcsen mosolyogva figyelte. Csobbanó pedig hűségesen vitte őket, mintha tudná, hova tartanak.
Egyszer csak sűrű köd ereszkedett le a tengerre. Olyan sűrű volt, hogy Gyuri alig látott az orráig. Bubi ijedten bújt Gyuri karjaiba. „Ó, nem! Ez a Ködfátyol! Azt mondják, aki belép, sosem találja meg a kiutat!” – csiripelte reszketve.
Gyuri szíve is hevesebben kezdett dobogni. A köd hideg volt és nyirkos, és a hajó orra előtt semmit sem látott. „Iránytű Manó, mit tegyünk?” – kérdezte aggódva.
Iránytű Manó apró iránytűje lassan körbefordult, majd megállt. „A Ködfátyol nem veszélyes, Gyurikám” – mondta a Manó. „Csak egy próbája a bátorságnak. A kíváncsiságod idáig vezetett, most a bátorságodra van szükség, hogy továbbmenj. Hallgass a szívedre, és bízz a Csobbanóban. A Ködfátyol mögött vár rád valami, amiért érdemes továbblépni.”
Gyuri mélyet lélegzett. A keze remegett egy pillanatra, de aztán eszébe jutott, mennyi csodát látott már. Eszébe jutott, hogy Bubinak is segíteniük kell. „Rendben” – mondta határozottan. „Menjünk tovább!”
Óvatosan kormányozta Csobbanót a sűrű ködbe. A látvány egyre homályosabb lett, de Gyuri érezte, hogy Iránytű Manó apró iránytűje szilárdan mutatja az utat. Lassan, nagyon lassan haladtak előre. Perceken át csak a köd szürkésfehér fátyla vette körül őket. Aztán hirtelen, mintha egy láthatatlan kéz széthúzta volna a ködöt, egy új világ tárult fel előttük.
Egy hatalmas, puha, hófehér felhőn találták magukat. A felhő olyan volt, mint egy óriási vattacukor, és a közepén egy még nagyobb felhő lebegett, tele apró bubi felhőcsibékkel. „Anya!” – csiripelte Bubi örömtől sugárzóan, és azonnal felrepült a nagy felhőhöz, egyenesen az anyja ölelésébe. Az anyafelhő szeretetteljesen körbeölelte a kis Bubit, és hálásan bólintott Gyuri felé.
Gyuri szíve megtelt örömmel. Sikerült! Segítettek Bubinak! Iránytű Manó elégedetten mosolygott. „Látod, Gyurikám? A bátorság gyakran csak egy lépésnyire van a kíváncsiságtól. Először kíváncsi voltál, hogy mi van a köd mögött, aztán a bátorságod segített átlépni a láthatatlan határon.”
Miután elköszöntek Bubitól és az anyafelhőtől, Iránytű Manó a hazavezető utat mutatta. Csobbanó ugyanolyan lágyan siklott visszafelé, mint ahogy elindultak. A képzelet tengere lassan újra a hátsó kert pocsolyájává változott. A virágágyás, a bodzabokor és a diófa visszanyerte régi, ismerős formáját. Gyuri kilépett Csobbanóból, és a papírhajó lassan, csendesen ringatózott a pocsolya közepén, mintha álmodna.
Gyuri kezében az iránytű halványan pislákolt, majd Iránytű Manó egy utolsó kacsintással eltűnt a számlap mögött. A bronzfelület újra csendes és mozdulatlan lett. De Gyuri már nem volt ugyanaz a kisfiú, aki elindult. A szíve tele volt kalandokkal, és a lelke tudta, hogy a világ tele van csodákkal, ha az ember elég bátor ahhoz, hogy felfedezze őket. A pocsolya már nem csak egy pocsolya volt, hanem egy kapu a képzelet végtelen tengerére. És Gyuri tudta, hogy bármikor, ha elég kíváncsi és elég bátor lesz, Csobbanóval és Iránytű Manóval újra útra kelhet. Mert a legnagyobb kalandok gyakran ott kezdődnek, ahol a kíváncsiság és a bátorság kéz a kézben jár.
