A nyári zápor kopogása olyan volt a padlás ablakán, mintha apró, türelmetlen manók dobolnának az üvegen. Árpi, a világ legkíváncsibb fiúja, éppen a nagypapája ódon padlásán kutatott kincsek után. A levegőben a régi fa és a száradó gyógynövények édes-kesernyés illata szállt. Egy pókhálós sarokban, egy nehéz tölgyfa láda mélyén talált rá. Nem volt arany, sem drágakő, mégis a legféltettebb kincsnek tűnt: a dédpapa ezüst zsebórája.
Az óra nehéz volt és hűvös. Fedelét finoman vésett indák díszítették, a számlapja pedig megsárgult, mint egy régi levél. Árpi emlékezett a nagypapája szavaira: „Ez az óra nemcsak mutatja az időt, kisfiam, hanem ismeri is azt.” A fiú ujjai végigsimítottak a recés felhúzókoronán. A kíváncsiság, ami mindig is a legnagyobb hajtóereje volt, most leküzdhetetlen erővel tört rá. Egy halk kattanás, majd még egy. Ahogy megmozdította a koronát, az óra belsejéből finom, ritmikus ketyegés hallatszott, ami egyre hangosabb és hangosabb lett.
De nemcsak az óra lett hangosabb. A ketyegés mintha az egész padlást betöltötte volna, a falak megremegtek, a porszemcsék pedig aranyos szikraként táncoltak a beszűrődő fényben. Árpi szeme elkerekedett. A dohos padlásillatot hirtelen felváltotta a frissen sült mézeskalács, a lóistálló és a gyalult fa fűszeres elegye. A zápor kopogása elhalt, helyét pedig egyre erősödő zsivaj vette át: lovak nyerítése, kofák kiabálása és vidám nevetés zaja. Árpi becsukta a szemét, és amikor kinyitotta, már nem a csendes padláson állt.
Körülötte nyüzsgő, tarka vásári forgatag hullámzott. A macskaköves téren férfiak viseltek bajuszt és mellényt, az asszonyok pedig hosszú, földig érő szoknyát és kendőt. Árpi farmernadrágjában és élénkpiros pólójában úgy festett, mint egy eltévedt papagáj a verebek között. A levegő tele volt élettel. Egyik oldalon egy fazekas korongozott ügyesen, a másikon csillogó szalagokat és csipkéket árultak. Árpi tátott szájjal bámulta a sosem látott világot, amikor egy vékony, csilingelő hang kizökkentette a csodálkozásból.
– Te meg miféle madárijesztő vagy ilyen cifra gúnyában? – kérdezte egy szeplős orrú, copfos kislány, aki egy mézeskalácsot és szárított gyümölcsöt áruló pult mögül kandikált ki. Szeme huncutul csillogott, mint két barna üveggolyó.
– Én… én Árpi vagyok – hebegte a fiú.
– Én meg Sára. De ilyen nevet még sosem hallottam. És az a nadrág… mintha kékre festett zsákvászon lenne! – kuncogott a lány, de nem volt a hangjában gúny, csak őszinte csodálkozás. Árpi zavartan nézett le a farmerjára. Hirtelen rájött, hogy a zsebóra nemcsak egy régi tárgy, hanem egy varázslatos kapu volt.
Mielőtt azonban bármit is magyarázhatott volna, a vásártér túlsó végéből ijedt kiáltások és dobogás hallatszott. Egy megvadult ló, amelyik elszabadult a gazdájától, vágtatott végig a tömegen, maga után húzva egy megrakott szekeret. Az emberek sikoltozva ugrottak félre az útjából. A szekér egyenesen egy idős, ősz szakállú mesterember standja felé robogott, aki gyönyörűen faragott fakerekeket, talicskákat és apró, fából készült játékokat árult.
– Jaj, Kerekes mester portékája! – kiáltott fel Sára rémülten. – Az egész évi munkája odavész!
Az idős bognár tehetetlenül állt, és csak nézte a közeledő veszélyt. Árpi szíve a torkában dobogott. A jövőből jött fiúként talán máshogy látta a dolgokat. Tekintete végigsiklott a jeleneten, és megakadt egy vastag kötélen, amivel egy közeli sátorponyvát rögzítettek. Egy ötlet villant az agyába.
– Sára, a kötél! – kiáltotta. – Ha a szekér kereke elé kapjuk, talán elfordítja az irányát!
Sára egy pillanatig habozott, de aztán látta az elszántságot Árpi szemében, és bólintott. Fürgén, mint egy gyík, odaszaladt a cölöphöz, és kioldotta a kötelet. Árpi a másik végét ragadta meg. A ló már csak néhány méterre volt a standtól.
– Most! – üvöltötte Árpi.
Együtt megfeszítették a kötelet a föld felett, éppen a szekér első kerekének magasságában. A kerék hatalmas csattanással vágódott a kötélnek. A szekér megpördült, lendülete megtört, és egy hatalmas szalmabála-halomnak ütközve, ártalmatlanul megállt. A megvadult lovat közben a bátor vásárosoknak sikerült megfékezniük.
Csend lett, majd a tömegből elismerő morajlás hallatszott. Kerekes mester remegő lábakkal ment oda hozzájuk. Szeme hálával telt meg.
– Gyerekek… megmentettétek a becsületemet és a munkámat. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg nektek – mondta meghatottan. Keze kérges volt a sok munkától, de a mosolya meleg és őszinte. – Fogadjátok el ezt a kis ajándékot a bátor tettetekért.
Sárának egy gyönyörű, napraforgó mintás szalagot adott, Árpinak pedig egy tökéletesen kiegyensúlyozott, simára csiszolt fa búgócsigát nyújtott át.
– Látod, fiam – mondta Kerekes mester, miközben Árpi kezébe adta a játékot –, minden egyes kerék, amit készítek, egy történet. Benne van a fa élete, az én kezem munkája, és a remény, hogy jó szolgálatot tesz majd valakinek. Ezek nemcsak tárgyak, hanem az idő darabkái.
Árpi a kezében tartotta a búgócsigát, és megértette. Ez a vásár, ezek az emberek, Sára és Kerekes mester nem csak egy fejezet voltak egy unalmas történelemkönyvben. Ők éltek, lélegeztek, nevettek és féltek. Történeteik voltak, pont, mint neki vagy a nagypapájának. A történelem nem holt betűk halmaza, hanem számtalan, egymásba fonódó élő történet.
Ebben a pillanatban Árpi zsebében az óra finoman rezegni kezdett, és melegség áradt belőle. Tudta, hogy lejárt az ideje. Sárához fordult.
– Mennem kell – mondta szomorúan.
– Hová mész, te fura gúnyás fiú? – kérdezte Sára, és a hangja egy kicsit szomorúan csengett.
– Messzire. De sosem felejtelek el titeket – felelte Árpi, és megszorította a lány kezét. A vásár zaja ismét halkulni kezdett, a színek összemosódtak, és a mézeskalács illatát lassan újra felváltotta a padlás dohos levegője.
Amikor kinyitotta a szemét, újra a nagypapája padlásán állt. A nyári zápor elállt, és a napfény átsütött a pókhálós ablakon. A dédpapa órája csendesen feküdt a tenyerében, mintha mi sem történt volna. De Árpi markában ott volt a bizonyíték: a simára csiszolt, tökéletes fa búgócsiga.
Lefutott a lépcsőn, egyenesen a nagypapájához, aki a verandán olvasta az újságot.
– Nagypapa! – lihegte. – Mesélj nekem a régi vásárokról! Mesélj a bognárokról, akik fakerekeket készítettek! Mesélj mindenről!
A nagypapa letette az újságot, és elmosolyodott. Látta a csillogást az unokája szemében, és a kezében a régi búgócsigát. Nem kérdezősködött, csak mesélni kezdett. Árpi pedig hallgatta, és már nemcsak a szavakat értette, hanem érezte is a múlt lüktetését. Rájött, hogy a legnagyobb kaland nem az időutazás volt, hanem az, hogy megértette: a történelem nem valami távoli és idegen dolog, hanem egy nagy, közös történet, aminek ő is a részese. És ez a történet csak arra vár, hogy valaki kíváncsian fellapozza.
