A nyár alkonyán jártunk már, amikor a Nap egyre alacsonyabban járt, sárgás fénye már nem simogatta olyan melegen a réteket, mint júliusban. A mezők, melyek valamikor a szivárvány minden színében pompáztak, most megfakultan, szürkébben terültek el a lankás dombokon. A pipacsok fejét lehajtották, a margaréták szirmai barnultak, és a búzavirágok, melyekről a hercegnő a nevét kapta, már alig-alig kéklettek. Szívszorító látvány volt ez Búzavirág hercegnőnek, a mezők őrének, akinek a feladata éppen az volt, hogy a természet ezen csodálatos festményét megőrizze.
A hercegnő, kinek ruhája a legfinomabb búzavirágkékből szövődött, és hajában mindig friss szirmok pihentek, napok óta szomorúan járta a mezőket. A feladata súlyos volt: vissza kellett hoznia a színt a megfakult tájra, mielőtt a nyár végleg elköszön, és átadja helyét az őszi szürkeségnek. De hogyan? A vizek tiszták voltak, a föld tápláló, mégis valami hiányzott. Valami, ami a virágok szívét ébreszti. A hercegnő a régi mesékre gondolt, a legendákra, melyek a nevetés erejéről szóltak. Vajon létezik a nevetés magja?
Árnyas herceg, ki mindig a legmélyebb erdők csendjéből merítette bölcsességét, hűségesen állt mellette. Magas, karcsú alakja, sötét, gondolkodó szemei nyugalmat sugároztak. – Ne csüggedj, Búzavirág – mondta halk, mégis megnyugtató hangon. – Minden problémára van megoldás, csak meg kell találni a helyes utat. A színek nem tűnhetnek el végleg, csak elbújtak valahová.
Ekkor egy szalmaszínű csík suhant el, majd egy kis, szalmaszívű manó pottyant eléjük, aki olyan gyorsan mozgott, hogy alig lehetett követni. Szalmaszív manó volt az, a csintalan segítő, kinek szíve valóban szalmaszálakból volt fonva, de olyan meleg volt, mint a nyári napsütés. – Mi ez a nagy szomorúság? – kérdezte csicsergő hangon, miközben vidáman ugrándozott. – A mezők fakók? Ugyan már! Egy kis kacagás, egy kis huncutság, és máris minden rendben lesz!
Búzavirág hercegnő elmesélte aggodalmát és a nevetés magjáról szóló legendát. Szalmaszív manó szemei felcsillantak. – Nevetés magja? Az remek! Keressük meg! Én tudok a legjobb vicceket, garantáltan felébred tőlük minden szirmocska! – Azzal már pattant is tovább, és egy közeli, hervadt margarétát kezdett csiklandozni. A margaréta persze nem nevetett, csak még jobban összehúzta magát.
– A nevetés magja valószínűleg nem egy olyan dolog, amit a földben találunk – elmélkedett Árnyas herceg. – Talán inkább egy érzés, egy állapot, ami belülről fakad.
Így indultak hát útnak hárman: Búzavirág hercegnő, a mezők gondoskodó őre, Árnyas herceg, a bölcs és hűséges barát, és Szalmaszív manó, a csintalan, de jó szívű segítő. Először a legfényesebb, legvidámabb helyeken keresték a magot. Felmásztak a legmagasabb tölgyfára, hátha a madarak tudnak valamit. Megkérdezték a csivitelő mókusokat, a zümmögő méheket. Szalmaszív manó mindenütt vicceket mesélt, ugrándozott, bohóckodott, de a mezők színei nem tértek vissza. A magot nem találták.
Ahogy haladtak, egyre mélyebbre jutottak az erdőbe, ahol a fák árnyékot vetettek, és a fény alig szűrődött át a sűrű lombkoronán. Itt a virágok még fakóbbak voltak, a levelek szürkés árnyalatot öltöttek. Egy öreg, ráncos arcú, morcos borzzal találkoztak, aki az út szélén ült, és mogorván figyelt mindenkit. – Mi ez a nagy zaj? – dörmögte. – Nincs itt semmi nevetnivaló! Csak a szürkeség és a csend.
Búzavirág hercegnő elkeseredett. – Látod, Árnyas? Még a borz is szomorú. Hogy találjuk meg a nevetés magját, ha a világ ennyire elfelejtette a nevetést?
Árnyas herceg letérdelt a borz elé. – Mi bánt téged, öreg barátom? Miért vagy ennyire szomorú?
A borz felhorkant. – Mi bánt? Az, hogy mindenki csak magával törődik! Régen a gyerekek játszottak itt, meséltek, nevettek, és néha hoztak nekem egy-egy finom bogyót. Most már csak sietnek, elmennek mellettem, észre sem vesznek.
Szalmaszív manó, aki eddig a bokrok mögött bujkált, egyszer csak előpattant, és a borz orra elé tartott egy marék friss, édes szedret. – Kóstold meg, bácsi! Ezek a legfinomabbak az egész erdőben!
A borz meglepődött. Először csak gyanakodva nézett a manóra, majd a szedrekre. Végül vett egyet, megkóstolta. Az íze olyan édes volt, mint amilyenre régóta nem emlékezett. Egy apró mosoly suhant át a ráncos arcán. – Hmm, ez… ez tényleg finom. Köszönöm, kicsi barátom.
Búzavirág hercegnő eközben észrevette, hogy a borz odúja előtt egy kis, elhervadt virágkaspó áll. Odalépett hozzá, és elővett egy kis öntözőkannát a táskájából. – Ez a virág is szomjas lehet – mondta, és óvatosan megöntözte a kis növényt.
Árnyas herceg pedig, látva a borz megváltozott hangulatát, leült mellé, és elkezdett mesélni neki a mezők szépségeiről, a napsütötte tisztásokról, a tavaszi ébredésről. A borz először csak hallgatott, majd egyre jobban ellazult. A szedrek édessége, a virág öntözésének gondoskodása, és a herceg kedves szavai mind apró szikrákat gyújtottak benne.
És ekkor történt valami csodálatos. Ahogy a borz meghallotta Árnyas herceg egyik történetét egy pöttöm egérről, aki egy hatalmas sajtot talált, felnevetett. Egy mély, öblös, rég nem hallott nevetés volt ez. És abban a pillanatban, amikor a nevetés elhangzott, a borz odúja előtt álló virágkaspóban a hervadt virág felemelte a fejét, és egy apró, élénkpiros szirmot bontott. Egyetlen, pici színfolt, de olyan élénk, mint a hajnali napfelkelte.
Búzavirág hercegnő felkiáltott. – Látjátok! Ez az! Ez a nevetés magja! Nem egy fizikai mag, hanem a kedvesség, a törődés, ami nevetést fakaszt!
Szalmaszív manó is elhallgatott, megértette. – Szóval nem a viccek, hanem a jó szív! Persze! Én is tudok kedves lenni!
A három barát rájött, hogy a nevetés magja nem egyetlen helyen található, hanem mindenütt ott van, ahol az emberek vagy az állatok kedvesek egymáshoz, ahol segítenek, ahol megosztják az örömüket. A kedvesség volt az a festék, ami újra színt ad a világnak.
Innentől kezdve nem a magot keresték, hanem a lehetőséget, hogy kedvesek legyenek. A hercegnő megsimogatta a fák törzsét, halkan suttogott a szélnek, és minden elhaladó rovarnak mosolygott. Árnyas herceg segített egy eltévedt kis madárnak megtalálni a fészkét, és elmesélt egy szép történetet egy magányos gombának. Szalmaszív manó pedig, aki eddig csak csintalankodott, most céltudatosan használta energiáját. Segített egy hangyaboly lakóinak élelmet gyűjteni, megigazította egy pókháló szálait, hogy ne szakadjon el, és édes bogyókat vitt a fáradt méheknek.
Minden egyes kedves tett, minden egyes mosoly, minden egyes segítő kéz egy apró nevetés magját ültette el. És ezek a magok csírázni kezdtek. Először csak egy-egy apró virág szirmán jelent meg egy élénkebb színfolt. Aztán egy egész bokor virágai kezdtek pompázni. A rétek lassanként visszanyerték régi fényüket. A búzavirágok újra élénkkék lettek, a pipacsok tüzespirosak, a margaréták hófehérek.
Mire a nyár utolsó napjai is elérkeztek, a mezők már a régi pompájukban tündököltek. A levegő megtelt a virágok illatával, a méhek zümmögésével és a madarak énekével. A nap is mintha melegebben simogatta volna a tájat, tudva, hogy a színek visszatértek.
Búzavirág hercegnő, Árnyas herceg és Szalmaszív manó a domb tetején álltak, és gyönyörködtek a látványban. A hercegnő szíve tele volt örömmel. – Megtaláltuk a nevetés magját – suttogta. – Nem a látható magot kerestük, hanem a szívben rejlő jóságot, a nevetés igazi forrását, ami a kedvességből fakad.
Árnyas herceg bólintott. – A kedvesség festi újra a világot. Mindig is így volt, csak elfelejtettük.
Szalmaszív manó pedig, aki most már nem csak csintalan volt, hanem bölcsebb is, vidáman felkiáltott: – Akkor mostantól még több kedvességet és nevetést hozok a világba! Ki tudja, talán még a téli hó is színesebb lesz tőle!
És így élt tovább a mese a mezőkön, a fák között, a szívekben. Mert a nevetés igazi magja ott rejtőzik, ahol a kedvesség otthonra talál.
