Réges-régen, egy faluszéli házikóban élt egy kislány, akit Eszternek hívtak. Eszter nem volt akármilyen kislány. Míg a többi gyerek a faluban a kertekben játszott, ő a közeli erdőbe járt. Nem azért, hogy rosszalkodjon, vagy virágokat tépjen, dehogy! Ő csak ült a fák alatt, és hallgatózott. A fák suttogását, a madarak trillázását, a szél susogását – mindent értett, amit az erdő mondott. A szíve szorosan összefonódott az erdő szívével.
De egy napon valami megváltozott. Az erdő suttogása elhalkult, szinte teljesen elnémult. A levelek nem zöldelltek olyan élénken, mint régen, a virágok lankadtak, és a patakmeder, ahol régen a kristálytiszta víz csörgedezett, most száraz volt és repedezett. Az állatok is elcsendesedtek, szomorúan néztek Eszterre, mintha segítséget kérnének. Eszter érezte a fájdalmat, mintha a saját szívét szorította volna valaki. Az erdő beteg volt, nagyon beteg.
Egy délután, miközben Eszter a forrás kiszáradt medencéjénél ült, halk, alig hallható suttogást hallott. Nem szavak voltak, inkább egy érzés, egy elkeseredett fohász, ami a föld mélyéből, a fák gyökereiből tört fel. Mintha az erdő maga szólította volna. „Segíts… segíts rajtunk!” – hallotta a szívében. Eszter tudta, hogy tennie kell valamit. De mit?
Ahogy elindult hazafelé, egy ismerős árnyék mozdult meg a fák között. Csillag, az őzike volt az, a legszebb szarvas az egész erdőben. De most nem olyan volt, mint régen. Bundája fakóbbnak tűnt, szemeiben szomorúság csillogott, és a léptei is nehezek voltak. Szomjasan nézett Eszterre, mintha csak egy korty vizet kérne. Eszter szíve összeszorult. „Ne aggódj, Csillag,” – suttogta. „Megpróbálok segíteni.”
Eszter másnap reggel korán felkelt, és visszatért az erdőbe. Vitte magával egy kis kosárban némi friss vizet Csillagnak, és egy almát is. Ahogy a forrás felé tartott, meghallotta a jellegzetes csicsergést. Csitti, a szarka volt az, aki egy ágon ugrált, izgatottan. Csitti, a tolvaj, ahogy a falusiak hívták, mert néha elcsent egy-egy fényes gombot vagy gyöngyöt, de Eszter tudta, hogy Csitti valójában csak kíváncsi, és mindent lát és hall, ami az erdőben történik.
„Csitti, mi a baj?” – kérdezte Eszter. A szarka még hevesebben csicsergett, majd elrepült egy alig látható ösvény felé, a forrás mögötti sűrű bozótosba. Mintha mutatta volna az utat. Eszter habozás nélkül követte. Az ösvény szűk volt és benőtt, de Eszter nem adta fel. Végül egy mohos sziklához értek, ahol valami csodálatos dolog várta őket.
A sziklán egy tündér ült. Haja olyan volt, mint a legérettebb búzaföld, szemei pedig, mint a mélyzöld erdő tavasszal. Ő volt Lora, az erdőtündér, aki már ezer éve vigyázott erre az erdőre. De most ő is szomorúnak tűnt. Fátyolos tekintettel nézett Eszterre.
„Tudtam, hogy eljössz, Eszter,” – suttogta Lora hangja, ami olyan volt, mint a szél lágy dallama. „Az erdő hívott téged. A forrás kiszáradt, mert az emberek elfeledkeztek róla. Elfeledték a dalát.”
„Milyen dalát?” – kérdezte Eszter. „És hogyan segíthetek?”
Lora elmondta, hogy réges-régen, amikor az erdő még fiatal volt, a forrást egy különleges kő táplálta. Ezt a követ a Tündérek Szívének hívták, mert úgy dobogott, mint egy szív, és a dalával ébresztette fel a vizet. De az emberek egyre kevesebbet törődtek az erdővel, a zene elhalkult, a kő elaludt, és a forrás kiszáradt.
„Csak egy tiszta szívű lélek, aki igazán szereti az erdőt, képes újra megtalálni a kő dallamát,” – mondta Lora. „Ez a jel,” – nyújtott át Eszternek egy halványan fénylő levelet, amin egy ősi szimbólum volt, – „ez a jel vezessen a Kő Szívéhez, a dalhoz, mely felébreszti a forrást.”
Eszter a levéllel a kezében, Csittivel a vállán, elindult. Az erdő mélyebb, sűrűbb része felé tartottak, ahol még sosem járt. Az út nehéz volt, tüskés bokrok karcolták a lábát, és a fák ágai eltakarták a napot. De Eszter nem adta fel. Érezte, hogy az erdő sorsa a kezében van. A természet iránti tisztelet és a bátorság hajtotta előre. Csitti néha elrepült előre, majd visszatért, mintha megerősítené, hogy jó úton járnak.
Végül, egy borostyánnal benőtt sziklafal mélyedésében, egy rejtett zugban, Eszter megtalálta a követ. Nem volt hatalmas, inkább sima és fényes, mintha ezer éve csiszolták volna a szél és az eső. A levélen lévő jel halványan világított a kő felületén. A Tündérek Szíve volt az.
Eszter óvatosan megérintette a követ. Hideg volt és néma. „Mit tegyek?” – gondolta. Eszébe jutottak Lora szavai: „egy tiszta szívű lélek megtalálja a dallamát.” Eszter lehunyta a szemét, és szívével az erdőre gondolt, a szomjazó állatokra, a lankadó fákra. Eszébe jutott egy egyszerű, tiszta dallam, amit gyerekkorában tanult édesanyjától, egy régi dal a forrásokról és a természet erejéről. Elkezdte dúdolni.
Ahogy a dallam kibontakozott Eszter ajkán, a kő lassan, halványan fényleni kezdett. Először csak egy gyenge ragyogás volt, de aztán egyre erősebbé vált. És akkor megtörtént a csoda! A dallam nem Eszter szájából, hanem a kőből áradt, egy csodálatos, éteri hang, ami betöltötte az egész erdőt. Olyan volt, mintha ezer harang zúgna egyszerre, de mégis lágyan és harmonikusan. A hanghullámok végigfutottak a fákon, a leveleken, a földön, eljutva az erdő minden zegébe-zugába.
A forrásnál, ahol a dal elindult, a föld remegni kezdett. Először csak egy apró csepp jelent meg a kiszáradt mederben, majd egy vékony sugár, ami egyre erősebbé és erősebbé vált. A víz tisztán, frissen bugyogott fel a földből, megtöltve a medencét. Olyan tiszta volt, mint a gyémánt, és olyan hideg, mint a hegyek forrása.
Csillag, az őzike, aki valahogy odatalált, óvatosan közeledett, és remegő ajkakkal ivott a friss vízből. Szemeiben újra megjelent a fény, és a szomorúság eltűnt. A víz tovább folyt, patakká szélesedett, ami végigkígyózott az erdőn.
Az erdő éledezett! A fák levelei zöldebbé váltak, a virágok felemelték fejüket, és illatuk betöltötte a levegőt. A madarak újra énekelni kezdtek, a rovarok zümmögtek, és az erdő hangjai visszatértek, még erősebben, mint régen. Az erdő suttogása most már nem fohász volt, hanem boldog ének.
Lora, az erdőtündér, megjelent Eszter mellett, és mosolyogva nézett rá. „Köszönöm, Eszter,” – mondta. „A bátorságod és a szíved mentette meg az erdőt. Soha ne feledd, hogy a természet mindig suttog, csak tudni kell hallgatni rá.”
Eszter fáradt volt, de a szíve tele volt örömmel. Tudta, hogy ez a nap örökre megváltoztatta őt és az erdőt. Most már az erdő nemcsak a barátja volt, hanem a családja is. Hazafelé menet Csitti vidáman csicsergett mellette, és még Csillag is felbukkant, hogy egy utolsó, hálás pillantást vessen Eszterre.
És Eszter azóta is minden nap elmondja a forrás dalát, és vigyáz az erdőre. Mert megtanulta, hogy a természet iránti tisztelet, a bátorság és a tiszta szív ereje képes csodákra. És azt is, hogy mindenki segíthet, ha nyitott szívvel figyel a körülötte lévő világra.
