Volt egyszer, hol nem volt, az üde zöld dombok és csillogó patakok ölelésében, ott feküdt egy kedves kisváros, melyet mindenki csak Kismalacvárnak hívott. Kismalacváron az élet lassú és békés mederben folyt, legalábbis majdnem. Volt ott ugyanis valaki, akinek a léptei olyan gyorsan jártak, hogy még az idő is alig tudta követni. Ő volt Futár Feri, a Cinege Posta legfürgébb kézbesítője.
Futár Feri valóságos villám volt. Reggelente, amikor a nap első sugarai épp csak megcirógatták a házak tetejét, ő már rég úton volt, táskájában a friss levelekkel és újságokkal. Olyan sebesen száguldott a macskaköves utcákon és a poros földutakon, hogy a mögötte elhaladó köszönések és jókívánságok sokszor csak percekkel később érték utol. „Jó reggelt, Feri!” – kiáltotta Kovács bácsi, mire Feri már rég a sarkon túl járt, és csak egy távoli „Jó reggelt!” visszhangja jelezte, hogy hallotta. A városka lakói már hozzászoktak ehhez, és mosolyogva legyintettek: „Ez a Feri! Mintha a szél hordozná!”
Feri büszke volt a sebességére. Úgy gondolta, a legfontosabb dolog a világon az, hogy minél hamarabb célba érjen minden levél és csomag. A pontosság és a gyorsaság volt a jelszava, és ebben senki nem tudta felülmúlni. A Cinege Posta vezetője, egy bölcs, ősz hajú asszony, Margit néni, gyakran mondta neki: „Feri fiam, a gyorsaság jó dolog, de néha egy-egy kedves szó, egy mosoly többet ér, mint a másodpercek spórolása.” Feri ilyenkor csak bólogatott, de legbelül azt gondolta, Margit néni már túl öreg ahhoz, hogy megértse a modern postaszolgáltatás lényegét.
Kismalacvár szélén, egy kis, virágos kerttel körülvett házikóban élt Bori néni. Bori néni már idős volt, és a napjait leginkább unokája, Peti leveleire várva töltötte, aki messze, a tengerentúlon tanult. Peti levelei ritkán jöttek, de minden egyes sor aranyat ért Bori néninek. Hosszú hetek teltek el az utolsó óta, és Bori néni egyre türelmetlenebbül toporgott a kapuban, kémlelve az utat, hátha feltűnik Futár Feri piros biciklije.
Egy napsütéses reggelen aztán megérkezett a Cinege Postára egy különleges levél. Vastag borítékban, távoli bélyegzővel, és a címzett: „Bori néni, Kismalacvár, Virág utca 7.” Margit néni óvatosan felemelte a levelet, és mosolyogva tette Feri táskájába. „Ez nagyon fontos, Feri! Bori néni már hetek óta várja. Kérlek, légy vele nagyon óvatos!”
„Persze, Margit néni!” – vágta rá Feri, és már száguldott is ki az ajtón. „Ez is meglesz időben!” gondolta, miközben a pedálokat taposta, mintha az élete múlna rajta. A Virág utca a városka másik végén volt, de Feri nem ijedt meg a távolságtól. Villámgyorsan haladt a kis utcákon, elsuhant a pék mellett, aki épp a friss kenyér illatát terítette szét, és alig vett tudomást Kovács bácsi integetéséről.
Ahogy közeledett Bori néni házához, az ég hirtelen elkomorodott. A távoli dombok felől sötét, fenyegető felhők gyülekeztek. Egyre erősödött a szél, és a fák levelei táncolni kezdtek. „Ohó, vihar készülődik!” – gondolta Feri, de ahelyett, hogy megállt volna menedéket keresni, még jobban rákapcsolt. „Majd én túljárok az eső eszén! Nálam nem lassíthat semmi!”
De a természet ereje sokkal nagyobb volt, mint Futár Feri sebessége. Alig fordult be egy kanyaron, amikor az ég leszakadt. Ömlött az eső, dörgött az ég, villámok cikáztak. A szél felkapta a port, a leveleket, és a levelekkel együtt Feri táskájából kihúzott egy vékony papírlapot. Pontosan Bori néni levelét! Feri megpróbálta elkapni, de a szél vadul tépte a kezéből. A levél egy pillanat alatt eltűnt a zuhogó esőben, messzire sodródva a sárba és a pocsolyákba.
Feri szíve összeszorult. Megállt, lecsúszott a bicikliről, és hitetlenkedve nézte a vihart. A ruhája csuromvizes lett, a haja a szemébe tapadt. De nem a saját kellemetlensége bántotta, hanem az elveszett levél. Bori néni régóta várt levele. Hirtelen eszébe jutottak Margit néni szavai: „a gyorsaság jó dolog, de néha egy-egy kedves szó, egy mosoly többet ér, mint a másodpercek spórolása.” És most a gyorsaság nemhogy nem segített, hanem éppenséggel hozzájárult a bajhoz. Ha lassabb lett volna, ha jobban odafigyel, talán észreveszi a közelgő vihart, és biztonságba helyezi a fontos küldeményt.
A vihar lassan elvonult, de az eső továbbra is szemerkélt. Feri nem habozott. Letette a biciklijét a fal mellé, és elindult visszafelé, abba az irányba, amerre a levél elrepült. Most nem a sebesség számított, hanem az odafigyelés és a kitartás. Minden egyes pocsolyát átvizsgált, minden bokor alá benézett, minden sárral borított fűcsomót megvizsgált. A keze sáros lett, a cipője csuromvizes, de nem adta fel. Tudta, hogy ez a levél sokkal többet jelent, mint egy darab papír. Egy idős asszony reményét, szeretetét hordozza.
Hosszú percek, talán órák teltek el. Feri már majdnem feladta, amikor egy nagy, lapos kő mellett, félig a sárba taposva, meglátott egy fehér foltot. Odaszaladt, leguggolt, és óvatosan felemelte. Igen! Az volt! Bori néni levele! A boríték kissé gyűrött volt, és nedves, de a belső tartalom száraz maradt, hála a vastag papírnak. Feri egy nagy kőre ült, és óvatosan megtörölte a borítékot a vizes ingével. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
Amikor Feri végül megérkezett Bori néni házához, már nem száguldott. Lassan gurult be a kapun, letette a biciklijét, és megigazította az ingét. A sárfoltokat nem tudta eltüntetni, de a szívében most valami más volt. Valami sokkal fontosabb, mint a gyorsaság.
Kopogott az ajtón. Bori néni nyitott ajtót, arcán a szokásos várakozó, kissé szomorú kifejezéssel. Amikor meglátta Ferit, szeme felcsillant. „Jó napot, Bori néni! Van egy levelem a számára.” – mondta Feri, és most először nem rohant el, hanem megvárta, amíg Bori néni kiveszi a kezéből a levelet.
Bori néni reszkető kézzel vette át a borítékot. Amikor meglátta a távoli bélyegzőt és Peti kézírását, egy széles mosoly terült szét az arcán. „Ó, Feri! Ez az, amire vártam! Köszönöm! Nagyon köszönöm!” A néni könnyes szemmel emelte fel a levelet, és hirtelen megölelte Ferit. Feri meglepődött, de viszonozta az ölelést. Érezte Bori néni háláját és örömét, és ez sokkal jobb érzés volt, mint bármilyen sebességrekord.
A hír hamar bejárta Kismalacvárt. Nem az terjedt el, hogy Futár Feri milyen gyorsan kézbesítette a levelet, hanem az, hogy milyen kitartóan kereste, és milyen odaadóan vitte el Bori néninek, még a vihar után is. A városka lakói mosolyogva néztek rá, és most már nem csak a sebességéért tisztelték, hanem a szívéért is.
Futár Feri sosem felejtette el azt a viharos napot. Továbbra is gyors maradt, de immár sokkal figyelmesebb volt. Megállt egy-egy szóra, megkérdezte, hogy van a Kovács bácsi dereka, vagy megdicsérte Margit néni új virágait a postahivatal előtt. A levelek továbbra is időben célba értek, de most már a köszönések sem maradtak le mögötte. Sőt, még egy-egy mosoly is eljutott a címzettekhez, ami sokszor többet ért, mint maga a levél.
És így lett Futár Feri nem csak a villámgyors postás, hanem Kismalacvár legkedvesebb és legmegbízhatóbb kézbesítője. Mert rájött, hogy az igazi érték nem a célba érés gyorsaságában rejlik, hanem abban a gondoskodásban és odafigyelésben, amellyel az ember a feladatát és embertársait kezeli.
