Lili egy egészen különleges kislány volt. Nem azért, mert rózsaszín csizmát hordott a pocsolyákban, vagy mert a zsebe tele volt bogarakkal – bár ezek is igazak voltak. Lili különlegessége a fülében rejlett. Pontosabban abban, amit a füle hallott: a föld dalát. Nem a szél susogását vagy a madarak csicsergését, hanem a mélyből jövő, halk, lüktető hangot, ami a talaj rezdüléseiből, a gyökerek növekedéséből, a víz áramlásából szövődött össze. Amikor a föld boldog volt, Lili is érezte a meleg, puha, gyümölcsös dallamot, ami körbeölelte. Amikor valami nem volt rendben, a dal szomorúvá, disszonánssá vált, és olyankor Lili szíve is összeszorult.
Lili legjobb barátja, Vencel, a vakond volt. Vencel nem hallotta a föld dalát, de érezte a rezgéseit. A bajt, a változásokat a mancsai alatt. Ő volt a föld alatti titkok őrzője, a sötét járatok mestere, és Lili megbízható társa minden kalandban. Együtt fedeztek fel elfeledett gyökereket, giliszták táncos mulatságait és a föld mélyén rejtőző apró, csillogó köveket.
Egy napsütéses, keddi délutánon azonban Lili arcára árnyék vetült. A föld dala, ami eddig vidáman zümmögött, most furcsán nyögött. Egyre halkabb lett, aztán eltorzult, mintha valaki egy nagy, sötét, ragacsos ujjával elnyomta volna a hangokat. Lili a füléhez kapott. – Vencel! – kiáltotta, és a vakond azonnal előbújt a földből, orra hegyével szimatolva a levegőt.
– Mi az, Lili? Valami nem stimmel – mondta Vencel, és a kis orra remegett. – A föld remeg. Nem úgy, mint amikor egy traktor megy el, hanem… mintha szomjas lenne. Vagy fájna neki valami.
– A dal… a dal szomorú – suttogta Lili. – Olyan, mintha sírna. És hallom a vizet, de valahogy rosszul folyik. Mintha nem oda menne, ahová kellene.
Lili és Vencel azonnal akcióba lendültek. Lili pontosan tudta, hogy a föld dalának eltorzulása nagy bajt jelent. Vencel pedig ösztönösen érezte, merre kell menniük. A legközelebbi járat a kertek alatt vezetett, ott, ahol Lóri bácsi, a szomszéd büszkén nevelte a díjnyertes rózsáit, és ahol az egész környék legszebb virágoskertjei pompáztak.
Vencel fürgén ásta magát a földbe, Lili pedig követte. A föld alatti világ mindig is Vencel birodalma volt, de Lili is otthonosan mozgott benne. A titkos alagutak hűvösek és sötétek voltak, de Lili szeme hozzászokott a félhomályhoz, és a föld dalát hallva pontosan tudta, merre kell mennie. A dal egyre hangosabb, egyre fájdalmasabb lett, és a víz csobogása is egyre erősödött.
Ahogy mélyebbre jutottak, a levegő nedvesebbé vált, és a járatok falán apró vízcseppek csillogtak. Aztán egy sarkon befordulva Lili megpillantotta a baj forrását. Egy nagy, vastag vízvezetékcső, ami a park alatt futott, hatalmas repedéssel tátongott. A vízsugár olyan erővel tört elő belőle, hogy már egy kisebb föld alatti tavat képzett, és a járatok kezdtek megtelni vízzel.
– Ó, jaj! – kiáltotta Vencel, aki sosem látott még ilyet. – Ez nagy baj! Ez a cső viszi a vizet a kertekbe! Ha ez így marad, Lóri bácsi rózsái mind elszáradnak! És minden virág! És a fű is!
Lili szívét összeszorította a kép. Lóri bácsi, aki annyira büszke volt a rózsáira! És a gyönyörű virágok! A föld dala most már szinte zokogott a cső körül. Ekkor egy apró, csillogó fény jelent meg a vízsugár mögött. Egy tenyérnyi lény, áttetsző szárnyakkal és egy apró, vízcseppekből font ruhácskával. Csilla, a csőtündér volt az.
– Ó, Lili, Vencel! – csipogta Csilla, hangja alig hallatszott a víz zúgása miatt. – Olyan örülök, hogy itt vagytok! Próbáltam megállítani a vizet, de túl erős! A cső eltört, és az összes víz elfolyik a föld alá, ahelyett, hogy a kerteket öntözné! Nincs elég tündérporom, hogy ekkora lyukat befoltozzak!
Lili körülnézett. A helyzet súlyos volt. A víz szintje emelkedett, és a levegő egyre fojtogatóbbá vált. De Lili nem adta fel. Hősnek lenni nem azt jelenti, hogy az embernek szárnyai vannak, vagy varázspálcája. Hősnek lenni azt jelenti, hogy az ember gondolkodik, és nem fél cselekedni.
– Gondolkodnom kell – mondta Lili, és a szemével pásztázta a járatot. – Valamire szükségünk van, ami elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a víznek, és be tudjuk vele foltozni a lyukat. Valami rugalmasnak is kell lennie!
Vencel izgatottan kapart a földön. – Talán egy nagy kő? – kérdezte. – Vagy egy fatörzs?
– Azok túl merevek – rázta meg a fejét Lili. – Nem tudnánk elég szorosan illeszteni. De valami erős gumi… valami, ami körülölelheti a csövet!
Csilla, a csőtündér, megpróbált segíteni. Apró, csillogó porral szórta meg a repedést, de a víz azonnal lemosta. – Nincs más ötletem! – mondta szomorúan.
Lili hunyorogva próbált visszaemlékezni. Mit látott, ami erős, rugalmas és vízálló? Hirtelen bevillant egy kép: Lóri bácsi udvarán, a sufni mögött, egy régi, kidobott traktor kerékpárjának darabja hevert. Vastag, fekete gumi volt, már senkinek sem kellett. De Lili fejében most aranyat ért!
– Vencel! – kiáltotta. – Emlékszel arra a régi gumiabroncs-darabra Lóri bácsi sufnija mögött? Azt hiszem, az pont megtenné! De gyorsan kell mennünk!
Vencel bólintott, és már indult is. A vakond hihetetlen gyorsasággal tudott alagutat ásni, és pillanatok alatt eltűnt a sötétben. Lili és Csilla izgatottan vártak. A víz egyre emelkedett. Lili már majdnem térdig járt a hideg, sáros vízben, de nem mozdult. Tudta, hogy Vencel visszatér.
Nem sokkal később, egy apró, új járatból Vencel bukkant elő, szájában egy nagy, fekete gumidarabbal. A gumi nehéz volt, és Vencel erőlködve cipelte, de a szeme tele volt elszántsággal.
– Megvan! – lihegte, és letette a földre. A gumidarab vastag és erős volt, éppen olyan, amire Lili gondolt.
– Csodás! – mondta Lili. – Most már csak rá kell illesztenünk a lyukra!
Ez volt a legnehezebb rész. A víz nyomása óriási volt. Lili a gumidarabot a repedéshez nyomta, de a víz azonnal kiszorította. – Segítség, Vencel! – kiáltotta. – Neked erős mancsod van!
Vencel odatolakodott, és mindkét mancsával nekitámaszkodott a guminak. Csilla, a csőtündér is segített, amennyire tudott. Apró, zöld fénnyel világította meg a repedést, és a porával megpróbálta ragacsossá tenni a gumi széleit, hogy jobban tapadjon. Lili az összes erejével nyomta a gumit a lyukra, és Vencel is minden erejét beleadta. A sár fröcsögött, a víz hideg volt, és a gumi csúszott.
– Még egy kicsit! – zihálta Lili. – Szorítsuk oda, és akkor!…
Hirtelen, egy utolsó, hatalmas lökés után, a gumi a helyére ugrott. A vízsugár azonnal elgyengült, majd teljesen megszűnt. Már csak apró cseppek szivárogtak át a gumi szélein, de a fő probléma megoldódott! A föld dala, ami eddig fájdalmasan zokogott, most fellélegzett. Egy mély, megkönnyebbült sóhajként hallotta Lili, ahogy a dallam visszatér a megszokott, boldog üteméhez.
Lili és Vencel kimerülten, de diadalmasan néztek egymásra. Mindketten tetőtől talpig sárosak voltak. A ruhájukon sárfoltok éktelenkedtek, az arcukon is volt egy-két pacni, de a szemük csillogott.
– Sikerült! – kiáltotta Csilla, és vidáman táncolt a levegőben. – Megmentettétek a kerteket! Megmentettétek a vizet!
Lili lassan, fáradtan mászott ki Vencel segítségével a föld alatti járatból. A nap már lemenőben volt, és a kertek felett narancssárga fény terült szét. Lóri bácsi éppen a rózsáit nézegette, és furcsállta, hogy azok, amelyek délután még hervadoztak, most ismét éledezni kezdtek, leveleik frissen csillogtak.
Lili leült a fűbe, és megpillantotta a sáros kezét, a sáros ruháját. Először egy kicsit elszomorodott. De aztán eszébe jutott a föld dala, ami most újra boldogan énekelt, és Lóri bácsi rózsái, amelyek megmenekültek. Rájött, hogy a hősök nem mindig tiszta, csillogó páncélban járnak. A hősök néha sárfoltosak. Néha koszosak lesznek a munkában, a segítségnyújtásban, a világ megmentésében. De a sárfoltok a bátorság és a jószívűség jelei. Lili büszke volt a sárfoltjaira. Tudta, hogy ő és Vencel igazi hősök voltak, még akkor is, ha a tettük titokban maradt. A föld dala pedig hálásan zümmögött tovább, egy apró, sárfoltos szuperhős tiszteletére.
