Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, egy aprócska városka szélén, egy kis házikóban élt Peti, egy fiúcska, akinek a szeme mindig ámulattal telt meg, amikor az égbolt meséit figyelte. De mindennél jobban szerette a naplementét. Amikor a nap lassan lebukott a horizonton, és az ég vörösbe, narancsba, lilába és rózsaszínbe öltözött, Peti úgy érezte, mintha egy hatalmas festővászonra nézne, amit valaki láthatatlan ecsettel, gondos mozdulatokkal fest meg.
Peti nem is sejtette, hogy nem is járt messze az igazságtól. Messze fenn, a felhők birodalmában, ahol a szél suttogása tündérmeséket mesélt, és a napsugarak aranyhídként íveltek át az égen, ott élt Fényecset tündér. Ő volt az alkonyat festője, a naplemente színeinek őrzője, akinek feladata volt minden este gondosan megfesteni az égboltot, hogy az emberek szívét örömmel és csodával töltse el.
Fényecset tündérnek nem kellett egyedül dolgoznia. Segítségére volt a mindig játékos és néha kissé huncut Felhőmanó, aki a felhőket terelgette, formálta, hogy azok tökéletes vászonként szolgáljanak a tündér ecsetvonásaihoz. És ott volt még Szivárvány Unikornis is, a leggyönyörűbb teremtmény az égen. Sörénye és farka a szivárvány minden színében pompázott, szarva pedig tiszta, fénylő varázserővel sugárzott. Ő volt a színek őrzője, a képzelet és az álmok hídja, aki a legtisztább fényfestéket szolgáltatta a tündérnek.
Egy borongós, szürke nap után, amikor a nap csak nehezen tudott áttörni a vastag felhőrétegen, Fényecset tündér már kora délután előkészítette a palettáját. A megszokott arany, narancs és bíbor árnyalatok már ott vártak a csillámló kagylóhéjakban, amik a festékes edénykéül szolgáltak. Szivárvány Unikornis már megfürdött a nap utolsó sugaraiban, hogy sörénye még fényesebben ragyogjon, és a legtisztább fénycseppeket hozza el a tündérnek. Felhőmanó pedig nagy buzgalommal terelgette a felhőket, egyre-másra tolta félre a szürkés pamacsokat, hogy helyet csináljon a közelgő csodának.
Ahogy az idő telt, és a nap egyre lejjebb ereszkedett, Fényecset tündér hozzálátott a munkához. Kecsesen lebegett a felhők között, és vékony, fénylő ecsetjével szelíden, de határozottan húzta a csíkokat az égre. Először a halvány rózsaszín jelent meg, majd a meleg narancs, aztán a mélyvörös. A felhők szélei aranyban úsztak, a távoli hegyek lilás árnyalatot kaptak. A mű egyre szebbé vált, ahogy a tündér varázsolt.
De aztán, ahogy a nap utolsó, lángoló sugarai is a horizont alá készültek buktatni magukat, valami különös dolog történt. Fényecset tündér a legszebb, legmélyebb bíborvörös árnyalatért nyúlt, ami a nap búcsúzását jelképezte volna. De a kagylóhéj üres volt! A fényfesték elfogyott! A tündér szíve hevesen dobbant. Soha, amióta az eszét tudta, nem fordult még elő ilyen. Szivárvány Unikornis is értetlenül nézett rá, a szarva fénye mintha halványabbá vált volna a döbbenettől. Felhőmanó, aki épp egy bárányfelhőt formázott, abbahagyta a munkát, és aggódva pislogott a tündérre.
Az égbolt festése félbemaradt. A naplemente csodája elakadt. Az ég egyik fele gyönyörűen ragyogott, de a másik, a nyugati oldal, ahol a legmélyebb színeknek kellett volna pompázniuk, csak halvány, szürkés-rózsaszínes árnyalatokban úszott. Mintha valaki elfelejtette volna befejezni a mesét.
Lent, a kis házikóban Peti éppen a vacsoráját ette, amikor kinézett az ablakon. A szíve összeszorult. A naplemente, amit annyira szeretett, valahogy furcsán hiányos volt. Mintha egy képnek a sarka hiányozna. „Ó, bárcsak befejeződne!” – sóhajtotta. „Bárcsak újra ragyogna!”
Peti kívánsága, tiszta és őszinte, átszállt a légies távolságokon, egészen Fényecset tündér füléig. A tündér, aki épp kétségbeesetten próbálta kinyomni az utolsó csepp fényt a festékes edényéből, felkapta a fejét. Egy pillanatra lefelé nézett, és meglátta Petit, ahogy az ablakban áll, szeme tele vágyakozással.
„Lehet, hogy… ő segíthet!” – suttogta Fényecset tündér, és egy merész gondolat pattant ki a fejéből. Szivárvány Unikornisra nézett, aki bólintott, mintha olvasna a gondolataiban. A tündér lebegve ereszkedett le, egyre közelebb Peti ablakához. A fiú először azt hitte, álmodik. Egy igazi tündér! Fényes szárnyakkal, csillogó ruhában!
„Peti” – szólalt meg a tündér hangja, mint a szélcsengő, „látom, milyen szomorú vagy a befejezetlen naplemente miatt. A fényfestékünk elfogyott, és nem tudjuk befejezni a mesét. De talán te segíthetsz nekünk.”
Peti szeme elkerekedett. „Én? De hogyan?”
„A te szívedben, a te képzeletedben élnek a legcsodálatosabb színek” – magyarázta Fényecset tündér. „Azok a színek, amiket a legszebb álmaidban látsz, amiket a legvidámabb pillanataidban érzel. Gyere velünk, és mutasd meg nekünk!”
Peti egy pillanatig sem habozott. Bólintott, és Fényecset tündér gyengéden megfogta a kezét. Ekkor egy szivárványszínű fénysugár ereszkedett le az égből, és megjelent Szivárvány Unikornis, patái alig érintve a földet. Peti felszállt az unikornis hátára, és a csodálatos lény máris az ég felé vitte őket, a puha, rózsaszín felhők közé.
Fenn, a felhők birodalmában Peti találkozott Felhőmanóval is, aki egy kicsit morgósan, de kíváncsian méregette a kisfiút. „Na, mit hoztál nekünk, te földi emberke?” – kérdezte, miközben egy felhőpárnát igazgatott a tündérek festőállványául.
Fényecset tündér megmutatta Petinek az üres kagylóhéjakat. „Látod, Peti? Nincs több bíbor, nincs több mély narancs. A nap már majdnem lebukott, és az ég meséje befejezetlen marad.”
Peti ránézett az égre, majd a tündérre, végül Szivárvány Unikornisra, akinek sörénye mintha halványabban csillogott volna a hiányzó színek miatt. „De én nem tudok festeni” – mondta szomorúan. „És nincsenek festékeim.”
„Nincsenek festékeid?” – kérdezte Fényecset tündér mosolyogva. „Dehogynem! A legkülönlegesebbek a világon! Csak hunyd be a szemed, Peti, és gondolj a legszebb színekre, amiket valaha láttál. A nagymamád kertjének piros rózsáira, a nyári égbolt kékjére, a frissen sült kalács aranybarnájára. Gondolj a nevetés színeire, a barátság árnyalataira, a szeretet ragyogására!”
Peti becsukta a szemét. Először csak a megszokott színeket látta, de aztán, ahogy mélyebben elmerült a képzeletében, új árnyalatok kezdtek felbukkanni. Egy olyan kék, ami még sosem volt az égen, egy olyan zöld, ami a reményt idézte, egy olyan arany, ami a legtitkosabb álmokból származott. A szívek mélyéről jövő, tiszta érzelmek színei voltak ezek.
Ahogy Peti képzelete szárnyalt, valami csodálatos dolog történt. Az üres kagylóhéjak lassan megteltek fénnyel. Nem a megszokott árnyalatokkal, hanem Peti képzeletének új, ragyogó színeivel! Ott volt a „Mosoly Sárgája”, a „Bátorság Kékje”, a „Remény Zöldje”, és a „Szeretet Bíborja”. A fényfesték sokkal élénkebb, sokkal ragyogóbb volt, mint valaha.
Fényecset tündér elképedve nézte. „Ez csodálatos, Peti! A te képzeleted a legfényesebb forrás! Most pedig gyere, és segíts befejezni a mesét!”
A tündér átadott Petinek egy vékony, fénylő ecsetet, ami a kezében azonnal életre kelt. Peti, Fényecset tündér és Szivárvány Unikornis, akinek sörénye újra vibrálóan ragyogott, együtt kezdtek dolgozni. Peti a tündér irányításával, de a saját képzeletének erejével, a legmélyebb, legszebb színeket festette az égre. A Felhőmanó pedig boldogan terelgette a felhőket, ide-oda tolva őket, hogy a fiú ecsetvonásai a legszebben érvényesüljenek.
A naplemente, ami addig hiányos volt, most teljessé vált, és még annál is sokkal több lett. Olyan színek jelentek meg az égen, amilyeneket még sosem látott emberi szem. A bíbor olyan mély volt, mint a legtitkosabb titok, a narancs olyan meleg, mint egy baráti ölelés, a rózsaszín pedig olyan finom, mint egy suttogott álom. Az égbolt egy igazi, égre festett tündemesévé változott, amely nem csupán a nap búcsúzását, hanem a képzelet és a szív erejét is hirdette.
Amikor az utolsó ecsetvonás is elkészült, és az égbolt minden egyes szeglete a legcsodálatosabb színekben pompázott, Fényecset tündér elégedetten sóhajtott. Szivárvány Unikornis gyengéden Petihez dörgölte a fejét, háláját fejezve ki. Felhőmanó pedig egy puha, vattacukor felhőre ültette Petit, és óvatosan hazarepítette az ablakához.
Peti az ágyában ébredt, és először azt hitte, csak álmodott. De aztán kinézett az ablakon. A nap már felkelt, de a reggeli égbolt is mintha sokkal élénkebb, sokkal mesésebb lett volna. És a párnáján ott csillogott egy apró, szivárványos fénypont, mintha egyetlen cseppnyi fényfesték maradt volna emlékül a kalandból.
Peti soha többé nem nézett ugyanúgy a naplementére. Tudta, hogy a legszebb színek nem csak a tündérek ecsetjéből, hanem a saját szívéből és képzeletéből is fakadhatnak. És azt is megtanulta, hogy a bátorság és a segítőkészség, még egy kisgyermek szívében is, képes a legnagyobb csodákat létrehozni. Hiszen mindenki hordoz magában egy kis tündérmesét, csak hagyni kell, hogy az égre festődjön.
„`
