A napfény arany ecsettel festette be az ablaküveget, amikor Emma és Peti kipattantak az ágyból. Nem volt ez akármilyen nap, ó, nem! Ez volt az a nap, amire hetek óta vártak. A nap, amikor a család ellátogat a Városi Vurstliba, a vidámparkba, ahol a vattacukor felhősebb, a nevetés hangosabb, és a kalandok minden sarkon ott leselkednek.
– Siess, Peti! – kiáltotta Emma, miközben már a táskájába pakolta a kedvenc plüssnyusziját. – El fog késni a hullámvasút!
– A hullámvasút megvár – lihegte Peti, ahogy a cipőfűzőjével bajlódott. – De a perec nem! Azt mondják, ott van a világ legfinomabb fahéjas perece!
Anyu mosolyogva figyelte a sürgés-forgást a konyhaajtóból. A szíve tele volt melegséggel, ahogy látta gyermekeit, akiknek szemében ott csillogott a várakozás izgalma. Hamarosan már az autóban ültek, és a vidámpark felé robogtak. A zene vidáman szólt a rádióból, de alig lehetett hallani a két gyerek csivitelésétől.
Ahogy beléptek a vidámpark hatalmas, színes kapuján, mintha egy másik világba csöppentek volna. A levegőben pattogatott kukorica és édes vattacukor illata keveredett. Mindenfelől zene szólt, és vidám sikolyok visszhangoztak a dodzsem csattogásával és a céllövölde pukkanásaival. Emma szemei elkerekedtek a hatalmas óriáskeréktől, ami lassan és méltóságteljesen emelkedett a magasba, Peti pedig már a kísértetkastély felé húzta Anyu kezét.
– Előbb egy térképet kellene szereznünk – mondta Anyu nevetve. – Különben még a végén a szörnyek között vacsorázunk.
A bejáratnál egy nagy táblán ott sorakoztak a frissen nyomtatott térképek. Ám ahogy Anyu nyúlt egyért, egy hirtelen szellőfuvallat felkapott egy régebbi, megsárgult papírlapot a pult alól, és egyenesen Peti lába elé sodorta. Peti felvette. Nem olyan volt, mint a többi. Ez a térkép kézzel rajzoltnak tűnt, a szélei megkoptak, és a színei is megfakultak már az idők során. Olyan helyek is szerepeltek rajta, amiket a modern térképen sehol sem láttak: „Az Elfeledett Körhinta”, „A Nevető Tükrök Sétánya”, „Paff Bohóc Vityillója”.
– Hűha! – suttogta Peti. – Ez egy kincses térkép!
Emma kíváncsian hajolt közelebb. – Tényleg más. Nézd, Anyu! Ez a szaggatott vonal a vattacukros bódé mögé vezet.
Anyu elmosolyodott. Látta a kalandvágyat a gyerekei szemében, és úgy döntött, ma egy kicsit eltérnek a megszokott útvonaltól. – Rendben van, kalandorok! Lássuk, hová vezet ez a titokzatos térkép!
A térképet követve elhagyták a nyüzsgő főutcát. Elhaladtak a csillogó, modern játékok mellett, és egyre csendesebb, eldugottabb részre értek. Egy hatalmas, zöld sövény mögött, amit már félig benőtt a vadszőlő, egy apró, rozsdás vaskapura bukkantak. A kapun egy alig olvasható tábla lógott: „Belépés csak a mosoly birodalmába!”.
Peti, aki a bátor felfedező szerepében tetszelgett, óvatosan meglökte a kaput. Az meglepő módon hangtalanul kinyílt, mintha csak rájuk várt volna. Ami mögötte volt, az olyan volt, mint egy álom egy régmúlt időből. A fű egy kicsit magasabbra nőtt, a padok festéke megkopott, de a levegőben még mindig ott lebegett valami varázslat. És a tér közepén, egy hatalmas platánfa árnyékában, ott ült egy bohóc.
De nem volt vidám. A ruhája tarka volt, az orra piros, a haja pedig égnek álló narancssárga, de a festett mosolya alatt a szemei szomorúan csillogtak. Ahogy meglátta őket, egy pillanatra meglepődött, majd lassan felállt.
– Üdvözöllek titeket az Elfeledett Birodalomban – mondta halk, kissé rekedtes hangon. – Én Paff vagyok. Rég nem járt erre senki.
– Mi a térképet követtük – mutatta Emma a megsárgult papírt. – Ez a te térképed?
Paff bohóc szeme felcsillant. – A nagypapámé volt. Ő volt a park első igazgatója, és ez itt… ez volt a park szíve. De az új, csillogó játékok elvették a látogatókat, és lassan mindenki elfelejtett minket. Engem is, és őt is… – mutatott a háta mögé.
A gyerekek és Anyu is odanéztek. Egy csodálatos, de porlepte körhinta állt ott. Nem műanyag lovak voltak rajta, hanem kézzel faragott, gyönyörűen festett állatok: fenséges paripák, kecses hattyúk, büszke oroszlánok és barátságos zsiráfok. Mindegyikük úgy nézett ki, mintha csak arra várna, hogy egy varázsütésre életre keljen.
– Ez az Elfeledett Körhinta – sóhajtott Paff. – A park legszebb játéka volt. A zenéje mindenkit mosolyra fakasztott. De egy nap elromlott a zenélő szerkezet, és a kulcsa, ami újraindítaná, elveszett. Kulcs nélkül pedig a varázslat is odavan.
Peti szemei elkerekedtek a csalódottságtól. Micsoda kár egy ilyen csodáért! Emma azonban fürkészve nézte a térképet, majd a körhintát. Valami nem hagyta nyugodni. A térkép közepén, a körhinta rajza mellett egy apró, csillag alakú jel volt.
– Paff, nézd! – kiáltotta izgatottan. – A térképen van egy csillag! Talán az a kulcs helyét jelöli!
Mindannyian a körhintához siettek. Emma körbejárta, és a központi oszlopon, a festett angyalkák között megpillantott egy halvány, alig látható, csillag alakú faragást. Pontosan olyat, mint a térképen!
– Itt van! – ujjongott.
Peti odalépett, és bátor mozdulattal megnyomta a faragott csillagot. Egy halk kattanás hallatszott, és az oszlop oldalán egy apró, titkos rekesz nyílt ki. Odabent, egy bársonypárnán egy csodaszép, aranyból készült, csillagfejű kulcs feküdt.
Paff bohóc levegő után kapott. A szemei megteltek könnyel, de ezúttal az öröm könnyeivel. – A kulcs… egész idő alatt itt volt! Azt hittem, örökre elveszett!
Óvatosan kivette a kulcsot, és a körhinta oldalán lévő, szintén csillag alakú zárba illesztette. Egyedül azonban nem bírta elfordítani. – Segítsetek! – nézett a gyerekekre.
Anyu, Peti és Emma odatették a kezüket Paffé mellé. Együtt, közös erővel fordították el a kulcsot. A szerkezet először nyikorgott, majd egy mély, dörmögő hangot adott, végül pedig felcsendült egy csilingelő, varázslatos dallam. A porlepte izzók egyenként kigyulladtak, szivárványszínű fénnyel árasztva el a körhintát. Az állatok mintha csak fellélegeztek volna, és a körhinta lassan, méltóságteljesen forogni kezdett.
– Sikerült! – kiáltotta Peti, és felugrott az egyik oroszlán hátára. Emma egy hófehér hattyút választott, Anyu pedig egy mosolygó paripa nyergébe pattant. Paff bohóc csak állt, és a szívből jövő, igazi mosolyával nézte őket. A szomorúság teljesen eltűnt az arcáról.
A gyönyörű zene és a fények hamarosan másokat is a sövény mögé vonzottak. Családok, gyerekek jöttek kíváncsian, és csodálkozva nézték az életre kelt, elfeledett csodát. Paff mindenkit szeretettel invitált egy körre. Az elhagyatott parkrész megtelt élettel és nevetéssel. Az Elfeledett Körhinta újra örömöt hozott mindenkinek.
Ahogy a nap lemenőben volt, és az ég narancs és lila színekben pompázott, Emma, Peti és Anyu elbúcsúztak Pafftól, aki már nem volt a szomorú bohóc, hanem a vidámpark legboldogabb őre.
A hazafelé úton, az autóban csend volt. Emma és Peti fáradtan, de boldogan dőltek hátra az ülésen. Nem a hullámvasútról vagy a céllövöldéről álmodoztak, hanem a faragott állatokról, a csilingelő zenéről és egy bohóc hálás mosolyáról.
– Tudjátok – szólalt meg halkan Anyu, miközben a visszapillantó tükörben a gyerekeit nézte –, ma sok mindent kipróbáltunk. Ettünk perecet, ültünk óriáskeréken, de tudjátok, mi volt a legjobb az egészben?
– A körhinta! – vágta rá Peti.
– Az, hogy megtaláltuk a kulcsot! – tette hozzá Emma.
Anyu bólintott. – Igen, azok is csodásak voltak. De a legeslegjobb kincs, amit ma találtunk, az nem a térkép vagy a kulcs volt. Hanem az, hogy ezt a kalandot együtt éltük át. Az együtt töltött idő, amikor segítünk egymásnak és közösen fedezünk fel csodákat, na, az az igazi varázslat.
És Emma meg Peti tudták, hogy Anyunak igaza van. A nap legszebb emléke nem egy tárgy volt, hanem egy érzés: a közös kaland melegsége, ami sokkal tovább tartott, mint a vattacukor édes íze a szájukban.
