Ági, a kilencéves, cserfes kislány, akinek a szeme mindig csillogott a kalandvágytól, egy napsütéses délutánon elindult felfedezni a falu melletti erdő mélyét. Azt hitte, csak egy új bogyós bokrot talál, de a sors egészen mást tartogatott számára. Ahogy egyre mélyebbre merészkedett a fák sűrűjébe, a megszokott ösvények eltűntek, és egy furcsa, ködös fátyol ereszkedett a tájra. A levegő mintha megvastagodott volna, a madárcsicsergés elhalt, és Ági hirtelen egy ismeretlen, borostyánnal benőtt kovácsoltvas kapu előtt találta magát. Kíváncsisága erősebb volt, mint a félelme, így a kapun átsétált.
A túloldalon egy város terült el, amilyet Ági még sosem látott. Magas, díszes házak álltak sorban, macskaköves utcák kanyarogtak, és a főtéren egy hatalmas szökőkút magasodott. De a város néma volt. Egyetlen hang sem hallatszott. Az emberek az utcán álltak, éppen úgy, ahogy az idő megállította őket: egy asszony kenyeret árult, egy férfi kalapot emelt, egy kisfiú egy fa lovacskán ült. Mindannyian mozdulatlanok voltak, mintha kőből faragták volna őket. Arcukon a pillanatnyi kifejezés dermedt meg, szemük üresen bámult. Még a szökőkút vize is mozdulatlanul állt a levegőben, kristályba fagyva.
Ági megborzongott. Mintha egy hatalmas festménybe lépett volna. Óvatosan lépkedett a csendes utcákon. A Toronyóra, ami a város közepén magasodott, szintén mozdulatlanul mutatta a délután három órát. Ági éppen egy cukrászda kirakatát bámulta, ahol a sütemények is kővé váltak, amikor egy halk, de annál csintalanabb hang szólalt meg mögötte.
– Hű, te aztán bátor vagy, hogy idetévedtél! – mondta a hang. Ági megfordult, és egy apró, zöld ruhás lényt látott, aki éppen egy kővé dermedt pereces asszony kosarából próbált kiszedni egy perecet. – Ne erőlködj, Paff! Az is kő! – mondta Ági nevetve. A lény egy kobold volt, hegyes füllel, rakoncátlan, vörös hajjal és pajkos, csillogó szemekkel. – Ejnye, hát te látni is látsz engem? – kérdezte Paff, a kobold, meglepetten. – És még a nevemet is tudod? – Nem tudom, csak kitaláltam – felelte Ági. – De hogy kerültél ide? És mi történt ezzel a várossal?
Paff elengedte a perecet. – Ó, ez egy hosszú történet, kislány! Én Paff vagyok, a városi kobold. Itt élek a tetők és kémények között. És ami a várossal történt… az A Toronyóra Ura hibája, meg a városlakóké is. Mindig siettek, rohantak, sosem volt idejük megállni és gyönyörködni. Aztán A Toronyóra Ura, aki a város szívét, az időt őrzi, elhatározta, hogy megállítja ezt a rohanást. De valami félresikerült a varázslattal. Az idő megállt, mindenki kővé dermedt, és azóta én vagyok az egyetlen, aki mozoghat. Na jó, meg Szmöre is, néha.
És mintha csak a szóra várt volna, egy sötét, fekete macska suhant elő egy sikátorból. Fényes, zöld szemeivel végigmérte Ágit, majd dorombolva Paff lábához dörgölődzött. – Ő Szmöre – mutatta be a kobold. – Nagyon okos macska, és ő sem fagyott kővé, csak néha, ha nagyon álmos. – Szmöre megrázta a fejét, mintha tiltakozna, majd felugrott egy kővé vált ablakpárkányra, és onnan figyelte a beszélgetést.
– Szóval A Toronyóra Ura akarta megállítani az időt? – kérdezte Ági. – De miért? – Mert a városiak elveszítették az örömüket! – felelte Paff. – Csak a munkának éltek, a pénznek, a sietségnek. A Toronyóra Ura azt mondta, ha az idő megáll, majd rájönnek, mi az igazán fontos. De a varázsige hiányos volt. Egy szó hiányzik belőle, és addig mindenki kő marad, amíg azt meg nem találjuk.
Ági elhatározta, hogy segít. Együtt, Paff-fal és Szmöre-vel elindultak nyomozni. Paff minden zugot ismert, Szmöre pedig a rejtett ösvényeken vezette őket. Először A Toronyóra Ura lakhelyére mentek, a hatalmas óratoronyba. A torony belseje tele volt fogaskerekekkel, ingákkal. A közepén egy hatalmas íróasztal állt, tele pergamenekkel és tintásüvegekkel. Az íróasztalnál ült A Toronyóra Ura, mozdulatlanul, kezében egy tollal, mintha éppen írni készült volna.
Ági óvatosan közelített. Az asztalon egy félig megírt pergament találtak. A pergamen tele volt furcsa jelekkel és szavakkal, de a legfontosabb sorban egy üres hely tátongott. – „Az idő megáll, ha a szív… elveszti lüktetését” – olvasta Ági. – „Csak akkor tér vissza az élet, ha a hiányzó szó megtalálja helyét.” – Ez az! – kiáltott fel Paff. – Ez a varázsige! De mi az a hiányzó szó? A Toronyóra Ura mindig az örömről beszélt. Azt mondta, a városiak elfelejtették, mi az igazi öröm. De lehet, hogy valami más?
Órákon át kutattak a toronyban. Ági minden fiókot átnézett, Paff a polcokon ugrált, Szmöre pedig a rejtett zugokat vizsgálta. Találtak régi naplókat, csillagtérképeket, de a hiányzó szó sehol sem volt. Ági elcsüggedt. – Lehet, hogy sosem fogjuk megtalálni – sóhajtotta.
Ekkor Szmöre, aki eddig csendben figyelt, felugrott az íróasztalra, és mancsával megbökött egy apró, poros könyvet, ami a többi közé volt rejtve. Ági felvette a könyvet. A borítóján egyetlen szó állt, arany betűkkel: „Élet”. Kinyitotta a könyvet, és egyetlen lapon egy gyönyörű verset talált. A vers az élet apró örömeiről szólt: a madárcsicsergésről, a napfényről, a barátságról, a nevetésről. És a vers utolsó sora így hangzott: „…mert az igazi öröm ad értelmet az időnek.”
Ági felkiáltott: – Megvan! Ez az „öröm”! A Toronyóra Ura mindig az örömről beszélt! Ez a hiányzó szó! – Paff izgatottan ugrált. – Gyorsan, Ági! Olvasd fel az egészet! – Ági a pergamenhez lépett, és tiszta, hangos hangon felolvasta a varázsigét, a hiányzó szóval kiegészítve:
„Az idő megáll, ha a szív örömét elveszti lüktetését.
Csak akkor tér vissza az élet, ha a hiányzó szó megtalálja helyét.”
Amint az utolsó szó is elhangzott, a torony belsejében halk zúgás támadt. A fogaskerekek megmozdultak, az ingák lengedezni kezdtek. A Toronyóra Ura kezében a toll finoman elejtődött, és a kezén lévő kőkéreg lassan elkezdett leperegni. Színe visszatért az arcába, szemei kinyíltak. Először zavarodottan nézett körül, majd tekintete Ágira, Paff-ra és Szmöre-re esett.
– Sikerült! – suttogta rekedten. – Megtaláltátok a hiányzó szót! – A torony ablakán keresztül látták, ahogy az utcákon is életre kelnek az emberek. A szökőkút vize újra csobogni kezdett, a pékasszony kosarából eltűnt a kőperec, és a város megtelt hangokkal: nevetéssel, beszélgetéssel. Az idő újra megindult.
A Toronyóra Ura hálásan nézett Ágira. – Köszönöm, kislány! Te visszaadtad a városnak az életét. Elfelejtettük az örömöt, és én azt hittem, ha megállítom az időt, majd rájövünk. De csak a hiányzó szóval, a szívből jövő örömmel térhetett vissza az igazi élet. – Ági mosolygott. – Azt hiszem, a városiak mostantól jobban megbecsülik majd az apró dolgokat.
És így is lett. A város, ami egykor szürke és sietős volt, most megtanulta, hogy a legfontosabb kincs nem az idő, hanem az, ahogy azt eltöltjük. Az emberek megálltak beszélgetni, a gyerekek hangosan nevettek az utcákon, és Paff, a kobold, boldogan ugrált a tetőkön. Szmöre pedig továbbra is őrizte a város titkait, de most már mosolygósan dorombolt a napfényben. Ági pedig, miután elbúcsúzott új barátaitól, egy ösvényen találta magát, ami egyenesen hazafelé vezetett. A kalandja örökre emlékeztette, hogy a legfontosabb dolgokhoz néha csak egy kis kíváncsiság és egy nagy adag öröm kell, hogy megtaláljuk őket.
