Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a csillagporos égbolt alatt, elterült egy völgy, melyet úgy hívtak: Szívvölgy. Nevét nem véletlenül kapta, mert a völgyet körülölelő hegyek éppen olyan formát rajzoltak az égre, mint egy hatalmas, óvó szív. A völgyben kanyargó Kristály-patak vize olyan tiszta volt, hogy a legapróbb kavicsot is látni lehetett a fenekén, a házak pedig mézeskalácsként sorakoztak a selymes fűvel borított domboldalakon.
Szívvölgy lakói békében éltek, ám egy napon a szeretett, öreg királyuk örökre lehunyta a szemét, és a trón üresen maradt. A királynak két unokája volt, Anna és Benedek, két talpraesett, okos gyermek, akik mindennél jobban szerették a népüket. Anna csendesebb teremtés volt, szívesen hallgatta a madarak énekét, és mindig tudta, kinek van szüksége egy jó szóra. Benedek ezzel szemben hangosabb és tettre készebb volt, arról álmodozott, hogy nagy tetteket visz véghez, és az ő nevét zengi majd az egész völgy.
A király halála után a nép tanácstalan volt. Ki vezesse őket? Ki legyen az új uralkodó? Míg a felnőttek tanakodtak, a bársonyos sötét égből egy fénylő csillag hullott le, és éppen a város főterén landolt. A fényből egy légiesen könnyed tündér lépett elő, akinek ruhája ezer harmatcsepptől csillogott, haja pedig finom, arany szálakból szövődött. Ő volt Aranyszál, a koronakészítő tündér, akit csak a legnagyobb szükség idején láthatott halandó szem.
– Ne féljetek, Szívvölgy népe! – csendült a hangja, mint a legtisztább csengő. – Nem maradtok vezető nélkül. Hoztam nektek egy koronát, de nem akármilyet. Ezt a koronát a csillagok fényéből, a hajnalpírból és a legtisztább jóságból szőttem. Nem azé lesz, aki a legerősebb vagy a leghangosabb, hanem azé, akinek a szíve tiszta és igazságos. A Jóság Koronája ugyanis csak akkor ragyog, ha viselője méltó hozzá.
Ezzel előemelt egy párnáról egy koronát. Gyönyörű volt, ezüstösen csillogó indákból fonták, de drágakövek helyett csak homályos, szürke kristályok ültek rajta. Olyan volt, mint egy csodás ékszer, amit belepett a por és az idő vasfoga.
Benedek szeme felcsillant. – Én leszek az! Én leszek Szívvölgy új királya! – kiáltotta, és magabiztosan lépett előre. Aranyszál a fejére helyezte a koronát. Benedek kihúzta magát, és méltóságteljesen körbenézett. A korona azonban szürke és élettelen maradt a fején, sőt, mintha nehezebb is lett volna, mint egy ólomdarab.
– Parancsolom, hogy ragyogj! – dörrent rá a koronára, de az meg sem mozdult. – Akkor majd teszek érte! – vágta rá Benedek. Először elrendelte, hogy a város minden házát fessék arany színűre, hogy a birodalma csillogjon. A festék azonban drága volt, és sok családnak nem maradt pénze ennivalóra. A korona még sötétebb lett. Aztán elhatározta, hogy hatalmas ünnepséget rendez a saját tiszteletére, ahol mindenkinek őt kell dicsérnie. Az emberek engedelmeskedtek, de a szavaik üresen kongtak, a szívük szomorú volt. A korona Benedek fején hideg volt és nyomasztó.
Anna szomorúan nézte testvérét. Látta a tanácstalanságot és a csalódottságot a szemében. Amikor Benedek végül levetette a nehéz ékszert, Anna csendesen odalépett.
– Megpróbálhatom én is? – kérdezte halkan Aranyszáltól. A tündér bólintott, és Anna fejére illesztette a koronát. Könnyűnek érezte, de éppolyan élettelennek, mint a testvére fején. Anna azonban nem parancsolt, és nem is akart nagy tetteket véghezvinni. Elindult a városban, és egyszerűen csak figyelt.
Észrevette, hogy a pék bácsi egyedül cipeli a nehéz liszteszsákokat, mert a fia megbetegedett. Odasietett, és segített neki bevinni a zsákokat a pékségbe. Ahogy letette az utolsót, a koronán az egyik szürke kristály halványan, egy pillanatra megvillant, mint egy távoli szentjánosbogár. Anna észre sem vette.
Tovább sétálva meglátott egy kislányt, aki a patakparton sírdogált, mert a rongybabája beleesett a vízbe és a sodrás elvitte. Anna nem habozott. Levetette a cipőjét, és a hideg vízbe gázolva utánaeredt a babának. Amikor mosolyogva a kislány kezébe nyomta a kimentett játékot, a koronán egy újabb kristály derengett fel, ez már egy kicsit erősebben.
Benedek messziről figyelte. Látta a fényeket, és a szíve összeszorult a féltékenységtől. „Ezt én is tudom!” – gondolta, és elhatározta, hogy túltesz Annán. Odarohant az idős mesemondóhoz, akinek eltörött a padja, és nagy hangon kijelentette: – Én majd megjavítom neked! – De kapkodott, a szögek görbék lettek, a kalapácsot az ujjára ejtette, és a végén a pad még ingatagabb lett, mint volt. A korona a fején sötét maradt.
Eközben Anna is odaért a mesemondóhoz. Látta a rosszul sikerült javítást és Benedek elkeseredett arcát. Nem nevetett, hanem kedvesen így szólt: – Benedek, te olyan erős vagy! Tartanád ezt a deszkát, amíg én beütöm a szöget? A te erőd és az én türelmem együtt biztosan sikerrel jár. – Benedek meglepődött, de segített. Együtt dolgoztak, és a pad hamarosan újra erős és biztonságos lett. Ahogy az öreg mesemondó hálásan rájuk mosolygott, a koronán egyszerre több kristály is fényleni kezdett, most már nemcsak Annáén, de mintha a Benedek fején lévő képzeletbeli koronán is megcsillant volna valami.
A legnagyobb próbatétel akkor jött, amikor egy hatalmas vihar elmosta a Kristály-patakon átívelő hidat, elvágva a völgy túlsó felén élő pásztorokat a falutól. Benedek azonnal parancsot akart adni a katonáknak, hogy építsenek újat. De Anna a homlokára csapott.
– Egyedül nem fog menni! – mondta. – De ha mindannyian segítünk, gyorsan elkészülhet. – Összehívta a völgy lakóit. A favágók fákat döntöttek, a kőművesek a köveket faragták, a gyerekek hordták a kisebb rönköket, az asszonyok pedig ételt és italt hoztak a dolgos kezeknek. Anna és Benedek is beálltak a sorba, együtt emelték a nehéz gerendákat. Nem uralkodóként, hanem a népük egyenrangú tagjaként dolgoztak. Ahogy a híd utolsó deszkája is a helyére került, és a völgy két fele újra egyesült, Anna fején a korona vakító fénnyel ragyogott fel. Minden egyes kristálya úgy szórta a fényt, mint egy apró napocska.
A nép ujjongva gyűlt köréjük a főtérre. – Éljen Anna királynő! – kiáltották. Anna mosolygott, de a szívében mást érzett. Rájött a nagy titokra.
– Kedves barátaim – szólt a tömeghez, miközben Benedek büszkén állt mellette. – Ma megtanultuk, hogy a hatalom nem dísz, hanem felelősség. Ez a korona nem egyetlen ember fejére való. A jóság, amiből a fénye fakad, mindannyiunkban ott él. – E szavakkal óvatosan leemelte a fejéről a ragyogó koronát.
Abban a pillanatban csoda történt. A korona a levegőbe emelkedett, a fémindák megnyúltak és gyökerekké váltak, a fénylő kristályok pedig bimbókká duzzadtak. Az egész ékszer lassan leereszkedett a tér közepére, és ahogy a földet érintette, gyönyörű, sosem látott virágokká nyílt ki. A tér közepén egy csodálatos virágoskert született, amelynek minden egyes szirma a jóság fényével ragyogott.
Aranyszál tündér ismét megjelent, és rámosolygott a gyerekekre. – A Jóság Koronájának igazi célja nem az volt, hogy uralkodót válasszon, hanem hogy elültesse a jóság magját a szívekben. Szívvölgynek nincs szüksége koronára, amíg olyan vezetői vannak, mint ti, és ilyen népe, amely tudja, hogy az igazi erő az összefogásban és a kedvességben rejlik.
Anna és Benedek pedig együtt vezették Szívvölgy népét, nem trónról, hanem a nép között járva. A főtéren virágzó kert pedig minden nap emlékeztette őket és az utánuk következő nemzedékeket, hogy a legszebb korona, amit ember viselhet, a szívében lakó, másokért ragyogó jóság. És ha meg nem haltak, ma is boldogan élnek.
