Hajdanán, egy virágos, zöldellő völgyben terült el Kőrisalja Királysága, melyet a bölcs és igazságos király, Hosszúszakállú Endre uralkodott. A völgyet kristálytiszta patakok szelték át, a fák lombjai árnyas menedéket adtak, a mezőkön pedig mindig bőséges termés hintázott. A lakók boldogságban éltek, és a király is elégedetten tekintett népére és földjére.
Ám egy napon valami megváltozott. A patakok vize apadni kezdett, a föld kiszáradt, a fák levelei sárgulni. A völgyet lassú, de biztos pusztulás fenyegette. A király tanácsosai tanácstalanul álltak, a nép pedig rettegett. A legelterjedtebb hiedelem szerint a hegyekben lakó félelmetes Szélfogó, a sárkány volt a baj okozója. Azt beszélték, hogy a sárkány haragja szárítja ki a forrásokat, és pusztítja a termést.
Sok bátor lovag indult el karddal a kezében, hogy megküzdjön a sárkánnyal, és visszahozza a vizet a völgybe. De egyikük sem tért vissza. A király szomorúan sóhajtott, mert úgy tűnt, nincs menekvés.
Ekkor jelentkezett Róland, a fiatal lovag. Nem volt még olyan tapasztalt, mint a többiek, és a kardforgatásban sem jeleskedett annyira, mint a szelíd szavak használatában. A szíve azonban tiszta volt, és a lelke tele volt megértéssel. Amikor a király elé járult, nem a fényes páncéljára és a csillogó kardjára hívta fel a figyelmet, hanem a tekintetére, melyben a félelem helyett elszántság és valami különös nyugalom tükröződött.
„Felséges Királyom,” mondta Róland tiszteletteljesen, „engedje meg, hogy én is elinduljak a sárkányhoz. De nem karddal a kezemben, hanem nyitott szívvel. Úgy érzem, a kard nem mindig a legjobb eszköz a megoldáshoz.”
A bölcs király meglepődött. Soha még nem hallott ilyen furcsa kérést. De Róland tekintetében valami olyasmit látott, ami reményt ébresztett benne. „Jól van, Róland, fiam,” mondta a király. „Menj, amerre a szíved visz. De légy óvatos, mert a sárkányok hírhedten veszélyesek.”
Róland hálásan meghajolt, és másnap hajnalban útra kelt. Páncélját otthon hagyta, csak egy egyszerű vándorruhát viselt, és a kardja helyett egy furulyát vitt magával, melynek dallamai gyakran megnyugtatták a lelkét. A meredek hegyi ösvényeken haladt, ahol a levegő egyre hűvösebb és ritkább lett. Nem sietett, hanem figyelmesen szemlélte a körülötte lévő világot: a sziklák mintáit, a ritka hegyi virágokat, a sasok körözését az égbolton. Azt hitte, ha meg akarja érteni a hegyek őrét, először magát a hegyet kell megértenie.
Napokig vándorolt, míg végül elérte a legmagasabb csúcsot, ahol a legenda szerint Szélfogó élt. Egy hatalmas, sötét barlang tátongott előtte, melynek bejáratát ősi kövek és kidőlt fák takarták. A levegő nehéz volt, és kénes szag áradt belőle. Róland belépett a barlangba, és a sötétségben először csak a szél süvítését hallotta.
Ekkor egy mély, dörgő hang hallatszott, mely megrengette a barlangot: „Ki merészel belépni Szélfogó, a hegyek őrének birodalmába?”
Egy pillanat múlva egy hatalmas árnyék emelkedett fel a barlang mélyéből. Szélfogó, a sárkány volt az. Pikkelyei olyanok voltak, mint a legfényesebb smaragdok, szárnyai pedig akkorák, mint egy kisebb erdő. Szemei izzó parazsak voltak, és orrlyukaiból vékony füstcsíkok szálltak fel. De Róland nem ijedt meg. Mélyen meghajolt, és nyugodt hangon szólt:
„Üdvözlégy, Szélfogó, a hegyek őre! Róland vagyok, Kőrisalja Királyságának lovagja. Nem harcolni jöttem, hanem beszélni. A völgyünk kiszárad, és a népünk szenved. Azt hiszik, te vagy az oka. De én úgy érzem, hogy a hegyek őre nem pusztító, hanem védelmező.”
Szélfogó megdöbbent. Évezredek óta élt már, de sosem találkozott még ilyen emberrel. Mindig félelemmel és gyűlölettel közelítettek hozzá, kardokkal és lándzsákkal. „Te nem félsz tőlem?” kérdezte a sárkány, hangjában a meglepetés és a kíváncsiság keveredett.
„Nem félek,” válaszolta Róland. „A szívem azt súgja, hogy a félelem gyakran félreértésekből születik. Elmesélnéd nekem, miért apad a völgy patakja?”
Szélfogó elmondta, hogy ő valóban a hegyek őre, aki évezredek óta vigyáz a forrásokra és a vizekre. „Réges-régen,” mesélte a sárkány, hangja most már lágyabb volt, „egy hatalmas földrengés volt. Akkor egy hatalmas sziklatömb omlott le, elzárva a hegyek szívében rejlő főforrást, mely a völgy patakjait táplálja. Megpróbáltam elmozdítani, de a szikla túl nagy és nehéz volt, még az én erőmnek is. Azt hittem, a völgy népe már rég elfeledkezett rólam, és belenyugodott a sorsába. Én is szomorú vagyok a völgy pusztulása miatt, de egyedül nem tehetek semmit.”
Róland elgondolkodott. „Akkor tehát nem te akartad a bajt, hanem egy szerencsétlen baleset történt. De ha együtt dolgozunk, talán sikerülhet!”
Szélfogó először hitetlenkedett. Egy ember és egy sárkány? De Róland őszinte tekintete és eltántoríthatatlan hite meggyőzte. „Mondd, fiatal lovag, mit tehetnénk?”
Róland elmagyarázta, hogy a királyságban vannak mérnökök, akik képesek lennének felrobbantani a sziklát, de nem jutottak el addig a helyig, ahol a forrás van. „A te tudásod a hegyekről, és az én kapcsolataim a királysággal, valamint a te hatalmas erőd együtt csodákra képesek!”
Így hát Szélfogó, a sárkány, és Róland, a fiatal lovag, közösen indultak el, hogy megmentsék a völgyet. Szélfogó megmutatta Rólandnak a hegyek rejtett ösvényeit, a földalatti járatokat, melyeket csak ő ismert. Elvezette a lovagot a főforráshoz, ahol a hatalmas sziklatömb elzárta a víz útját. Róland visszament a völgybe, és elmesélte a királynak a sárkánnyal való találkozását és a valódi problémát. A bölcs király, hallva Róland történetét, azonnal elküldte a legjobb mérnököket és bányászokat, hogy segítsenek.
Néhány nap múlva, Szélfogó vezetésével, a mérnökök elérték a sziklatömböt. Gondosan elhelyezték a robbanóanyagokat, miközben Szélfogó figyelte a hegyet, hogy ne történjen további omlás. Amikor minden készen állt, egy hatalmas robbanás rázta meg a hegyet. A sziklatömb darabokra hullott, és a hegy szívéből újra feltört a tiszta, hideg víz. Először csak csordogált, majd egyre gyorsabban áramlott, és hatalmas robajjal zúdult le a völgy felé.
A völgyben a nép örömujjongásban tört ki, amikor meglátták, hogy a patakok újra megtelnek vízzel. A föld magába szívta a nedvességet, a fák levelei újra zöldbe borultak, és a mezőkön új hajtások jelentek meg. Kőrisalja Királysága újra élni kezdett.
Róland visszatért a királyhoz, és elmesélte a teljes történetet, hogyan mentették meg a völgyet Szélfogóval, a sárkánnyal együtt. A bölcs király meghatódva hallgatta. „Róland, fiam,” mondta, „te bebizonyítottad, hogy az igazi bátorság nem a kard erejében rejlik, hanem a megértésben, a türelemben és a nyitott szívben. Te nem egy szörnyet győztél le, hanem egy barátot találtál.”
A király ünnepélyesen lovaggá ütötte Rólandot, és a királyság legbölcsebb tanácsosává tette. Szélfogó pedig továbbra is a hegyek őre maradt, de most már nem félelemmel, hanem tisztelettel tekintettek rá az emberek. Néha, amikor a völgy lakói felnéztek a hegyekre, látták, ahogy a hatalmas sárkány békésen köröz a csúcsok felett, vigyázva a völgyre, melyet most már a barátjának tekintett.
És így bebizonyosodott, hogy a bátorság gyakran a megértésben rejlik, és a legfélelmetesebbnek tűnő lények is rejthetnek jóságot és bölcsességet, ha nyitott szívvel közelítünk hozzájuk.
