Volt egyszer, hol nem volt, egy aprócska falu, odabújva egy hatalmas, zöldellő erdő szoknyájához. A falu házai olyanok voltak, mint a kíváncsi gombák, a templomtorony pedig nyújtózkodott, hogy belessen a legmagasabb fák lombkoronája fölé. Ebben a faluban élt egy kislány, akit Borinak hívtak. Bori nem volt olyan, mint a többi gyerek. Míg ők a porban fociztak vagy fogócskáztak a főtéren, ő legszívesebben az erdő szélén ült egy mohos kövön, és hallgatott. De ő nemcsak a madarak énekét vagy a tücskök ciripelését hallotta. Bori hallotta a fák lassú, méltóságteljes lélegzetvételét, a virágok kinyílásának halk sóhaját és a levelek finom, papírszerű zizegését is. Érzékeny kislány volt, akinek a szíve az erdő ritmusára dobbant.
Egy napon azonban minden megváltozott. A megszokott, élettel teli zsivaj helyett mély, szinte fülrepesztő csend telepedett az erdőre. Nem daloltak a rigók, nem zümmögtek a méhek, még a szél is mintha lábujjhegyen járt volna a fák között. Bori érezte, hogy ez a csend nem a béke csendje. Ez a csend fájdalmas volt, tele néma kiáltással. Lehunyta a szemét, és minden porcikájával figyelt. És akkor meghallotta. Először csak egy halk, távoli morajlásnak tűnt, de aztán egyre tisztábban hallotta a suttogást. Nem egyetlen hang volt, hanem ezernyi levél, ezernyi ágacska panaszos sóhaja font egybe egyetlen, szívszorító kérést: „Segíts… Segíts nekünk…”
Bori szíve összeszorult. Tudta, hogy baj van, nagy baj. Félelem nélkül lépett be a fák árnyékos birodalmába. Ahogy beljebb haladt, egy reszkető mozgásra lett figyelmes a sűrűben. Egy őzike volt az, Csilla, akinek hatalmas, gesztenyebarna szemeiben aggodalom tükröződött. Csilla az erdő legkíváncsibb őzikéje volt, orrát mindig beleütötte mindenbe, de most ijedten toporgott egy helyben.
– Mi történt, Csilla? Te is érzed? – kérdezte Bori suttogva.
– Érzem – felelte az őzike remegő hangon. – Nincs íze a friss hajtásnak, és a levegő is nehéz. Az erdő szomorú. De miért?
Bori nem tudta a választ, de érezte, hová kell mennie. A suttogás egyre erősebben vezette őt az erdő szíve felé, ahol egy tisztáson ott állt az Öreg Tölgy. Ez a fa nem csupán egy fa volt a sok közül. Ő volt az erdő emlékezete. Kérge mély barázdáiban őrizte a régmúlt idők viharait, ágai között fészket raktak a madárnemzedékek, és gyökerei összefonódtak minden más fának a gyökerével. Az Öreg Tölgy volt az erdő lelke.
De most a hatalmas fa haldoklott. Lombja fakó volt és élettelen, levelei szomorúan kókadoztak, mintha könnyeket ejtenének. Ahogy Bori a törzséhez lépett és rátette a tenyerét, a suttogás fülsiketítő kiáltássá erősödött a fejében. A Tölgy képeket és érzéseket küldött neki: a színek elhalványuló varázsát, a patakok vizének ellanyhulását, az erdő varázserejének lassú elapadását. A fa beteg volt, és ha ő meghal, vele hal az erdő csodája is.
– Mit tehetünk? – kérdezte kétségbeesetten Csilla, aki Bori mellé lépdelt.
Mielőtt a kislány válaszolhatott volna, egy sunyi hang szólalt meg a bokrok közül.
– Semmit. Az erdőnek vége. Ideje új vadászterület után nézni.
Egy vörös bunda villant, és előbukkant Vörös, a ravaszdi róka. Fényes, okos szemeivel méregette őket, farka végét idegesen rángatta.
– Ne beszélj butaságokat, Vörös! – szólt rá Bori haragosan. – Segítenünk kell!
A róka felhorkantott. – Egy kislány és egy ijedős őzike? Hogyan? Mesével altatjátok el a betegséget?
Az Öreg Tölgy ekkor egy utolsó, erőtlen gondolatot sugárzott Bori felé. Egy képet egy rejtett forrásról, magasan a hegyek között, amelynek vize gyógyító erővel bír. A Fényforrásról, amelynek titkát már rég elfeledte ember és állat.
– Van egy forrás a hegyen. A vize meggyógyíthatja őt – mondta Bori eltökélten. – Meg kell találnunk!
Csilla kíváncsisága felülkerekedett a félelmén. Bólintott. Vörös pedig, bár szkeptikus volt, a ravaszsága azt súgta neki: ha a kislánynak mégis igaza van, és az erdő meggyógyul, az neki is jó. Ha pedig eltévednek, legalább lesz egy jó történet, amin kuncoghat. Így hát, egy flegma vállrándítással csatlakozott a furcsa csapathoz.
Útjuk meredek és nehéz volt. Át kellett kelniük egy szúrós csipkebokrokkal benőtt ösvényen, ahol Csilla fürge lábai mutatták az utat a tüskék között. Át kellett ugrálniuk egy hangosan csobogó patak csúszós kövein, ahol Bori bátorította ijedős őzike barátját. Vörös pedig, minden ravaszságát bevetve, kiszagolta a legbiztonságosabb átjárókat a sziklák között, és figyelmeztette őket a meglazult kövekre.
Végül, napnyugtára felértek egy kis sziklapárkányra, ahol a Tölgy által mutatott helynek lennie kellett. De a forrás helyén csak egy száraz, repedezett mélyedést találtak, amelyet vastag, sötét indák és a feledés pora borított. A Fényforrás kiszáradt.
– Mondtam – legyintett Vörös csalódottan. – Hiábavaló volt az egész.
Csilla szomorúan hajtotta le a fejét. De Bori nem adta fel. Közelebb lépett a száraz mederhez, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy a forrás ereje nem tűnt el teljesen, csak mélyen alszik. Elfelejtették. Az emberek nem jártak már fel hozzá, nem hoztak neki virágot, nem suttogtak neki köszönetet a vizéért. Az erdő lakói is elszoktak tőle. A forrás magányos volt.
Bori letérdelt, és finoman simogatni kezdte a repedezett földet. Halkan dúdolni kezdett egy altatódalt, amit még a nagymamájától tanult. Mesélt a forrásnak az erdőről: a tavaszi rügyfakadásról, a nyári zöldről, a madarakról, akik a vizében fürödnének, a szomjas állatokról, akik hálásan innának belőle. A szavai nem voltak hangosak, de tele voltak szeretettel és őszinte gondoskodással.
Csilla, látva Bori tettét, odalépett, és puha orrával gyengéden megbökdöste a földet, mintha ő is biztatná a forrást. Vörös egy darabig csak nézte őket, a szája szélén ott bujkált a gúnyos mosoly. De aztán, ahogy Bori énekét hallgatta, valami megmozdult benne. Látva a kislány rendíthetetlen hitét, odament egy sötét indához, ami egy nagyobb követ tekert körbe, és karmaival kaparni kezdte a tövét. Addig kapart, addig feszegette, míg a kő egy halk koccanással elmozdult a helyéről.
És akkor csoda történt. A kő alól, először csak egyetlen csepp, majd egy vékonyka ér, végül egy tiszta, ezüstösen csillogó sugár tört elő. A víznek halvány, meleg fénye volt, és ahogy végigfolyt a száraz medren, az megtelt élettel. A Fényforrás felébredt.
Gyorsan megtöltöttek egy nagy falevelet a fénylő vízzel, és elindultak visszafelé. Az út lefelé már sokkal könnyebb volt. Mintha az erdő is érezte volna a reményt, a fák ágai utat nyitottak előttük. Amikor visszaértek az Öreg Tölgyhöz, Bori óvatosan a fa kiszáradt gyökereire öntötte a gyógyító vizet.
A hatás azonnali és lélegzetelállító volt. Egy halvány arany fény futott végig a Tölgy gyökerein, fel a törzsén, végig a legvékonyabb ágacskákig. A fakó levelek visszanyerték smaragdzöld színüket, a kókadt ágak újra az ég felé törtek. Egy mély, elégedett sóhaj futott végig az egész erdőn, és a csendet megtörte az első madárcsicsergés, majd egyre több és több hang csatlakozott hozzá, míg az erdő újra a régi, élettel teli muzsikájától volt hangos.
Az Öreg Tölgy hálás gondolatokat küldött feléjük. Megértette velük, hogy a forrás vize csak a külső segítség volt. Az igazi varázslat Bori törődése, Csilla tiszta szeretete és még Vörös vonakodó segítsége volt. Az a varázslat, amikor valaki nem hagyja magára a bajban lévőt.
Attól a naptól kezdve Bori még gyakrabban járt ki az erdőbe. De már nem a fájdalmas suttogást hallgatta, hanem a fák boldog, mesélő susogását. Csilla, a kíváncsi őzike megtanulta, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha a barátainkért legyőzzük azt. És Vörös, a ravasz róka? Nos, ő ugyanolyan ravasz maradt, de néha, amikor senki sem látta, egy-egy szép virágot vitt a Fényforráshoz. Mert rájött, hogy egy egészséges, varázslattal teli erdőben még a rókák élete is sokkal szebb.
Az erdő pedig suttogott tovább, de már nem segítséget kért, hanem ősi titkokat és bölcsességeket mesélt annak a kislánynak, aki meghallotta a hangját, és elég bátor volt ahhoz, hogy válaszoljon rá.
