Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros, ahol a park közepén egy régi, de gyönyörű körhinta állt. Minden este, amikor a nap lebukott a fák mögött, és a csillagok pislákolni kezdtek az égen, Anna, a tízéves kislány, az ablakából bámulta a körhintát. Nem volt az akármilyen körhinta! Fényesre csiszolt fából készült lovacskák, griffek, sárkányok és hattyúk sorakoztak rajta, mindegyik aprólékosan festve, élénk színekkel. Anna kedvence egy rézszínű, csillogó sörényű lovacska volt, amelyet csak Rézlovacskának hívott.
A körhinta őrzője és működtetője a Körhintás Mester volt, egy ősz hajú, ráncos arcú, de mindig mosolygó férfi, akinek szemeiben mintha az ég összes csillaga táncolt volna. Anna gyakran beszélgetett vele, és a Mester néha furcsa, titokzatos mondatokat ejtett el a körhinta „igazi természetéről”. „A körhinta nemcsak a földön forog, kislányom,” mondta egyszer, „hanem az álmok birodalmában is. De ez egy olyan titok, amit csak a Hold tud igazán.” Anna nem értette teljesen, de a szívében érezte, hogy valami különleges rejtőzik a régi szerkezetben.
Egy nyári éjszakán, amikor az álom nem akart Anna szemére jönni, éjfélkor különös fény szűrődött be az ablakán. Kíváncsisága legyőzve fáradtságát, felkelt és az ablakhoz sietett. A park felől jövő fény nem a szokásos utcai lámpa fénye volt. A körhinta világított, de nem a színes izzók, hanem egy belső, aranyló ragyogás sugárzott belőle. Anna nem teketóriázott. Halkan kisurrant a házból, és mezítláb rohant át a harmatos füvön a körhinta felé.
Ahogy közelebb ért, hihetetlen látvány tárult elé. A körhinta lassan, szinte lélegző mozdulattal forgott, és a lovacskák, griffek és hattyúk mind életre keltek! Fejüket rázogatták, sörényüket lobogtatták, és a szemükben apró, csillogó lángok égtek. A Körhintás Mester is ott állt, de nem forgatta a kart, csak mélyen elgondolkodva figyelte a táncoló paripákat. Amikor meglátta Annát, egy pillanatra meglepődött, de aztán bólintott, mintha már várta volna.
„Gyere, Anna,” mondta a Mester lágyan, „itt az idő, hogy megismerd a körhinta igazi titkát. Éjfélkor a körhinta életre kel, és minden paripa más mesés világba röpíti az utasát. De csak azok láthatják, akiknek tiszta a szívük és nyitott a lelkük.”
Anna alig hitt a szemének. Odalépett Rézlovacskához, amelyik halkan nyerített, és gyengéden megbökdöste az orrával. Anna felült a hátára, és egy pillanat alatt elfelejtette minden félelmét. A Mester intett, és a körhinta felgyorsult. A szél süvített a fülében, a színes fények elmosódtak, és a park eltűnt a távolban. Rézlovacska szárnyra kelt! Nem a levegőben repült, hanem mintha az időn és a téren átvágva, egy szivárványos alagúton száguldott volna.
Anna egy olyan világba érkezett, ahol a fák levelei kristályból voltak, és minden lépésnél csilingeltek. A folyók mézszínűek voltak, és apró, éneklő madarak repkedtek a levegőben. Rézlovacska boldogan ugrándozott a csillogó mezőn, Anna pedig nevetve kapaszkodott a sörényébe. Egy pillanat alatt azonban a Mester hangja hallatszott a távolból, mintha csak a szél suttogta volna: „Ideje visszatérni! A Hold hamarosan lebukik!”
Rézlovacska engedelmesen visszafordult, és Anna újra érezte a szivárványos alagút vonzását. Visszaérve a körhintára, látta, hogy a többi paripa is sorban tér vissza, mindegyik hátán egy-egy alvó gyermekkel, akik mit sem sejtettek a kalandjaikról. A Mester megköszönte Annának a bátorságát, és Anna hazasietett, a szívében egy gyönyörű titokkal.
Az elkövetkező éjszakákon Anna nem tudott ellenállni a hívásnak. Minden éjfélkor ott volt, és a Mester egyre több titkot osztott meg vele. Megtudta, hogy a paripák sokszor elkalandoznak, és néha elfelejtik a hazafelé vezető utat. A Mester egyedül már nehezen győzte volna. Anna segített neki. Hol egy sárkányt keresett, amelyik egy felhővárosban ragadt, hol egy hattyút, amelyik egy tükrös tavon felejtette magát. Mindig megtalálta őket, és szeretettel, türelemmel vezette vissza a körhintára.
Egyik éjszaka azonban, amikor a Hold tündökölt az égbolton, Rézlovacska nem tért vissza. Anna a körhintán ült, és várta, de a rézszínű lovacska nem jelent meg. A többi paripa mind visszatért, de Rézlovacska sehol. A Mester szomorúan rázta a fejét. „Rézlovacska, a legkíváncsibb mind közül, biztosan eltévedt egy távoli csillagmezőn. Oda már csak a legbátrabbak merészkednek el.”
Anna szíve összeszorult. Rézlovacska volt a kedvence, a legelső, akivel utazott. Nem hagyhatta ott! „Mester,” mondta Anna határozottan, „én elmegyek érte. Én hozom vissza!”
A Mester meglepődve nézett rá, majd elmosolyodott. „Látom, a szíved tele van bátorsággal és szeretettel. Menj hát, de vigyázz! A Hold lesz a vezetőd.”
Anna felült egy másik, erős paripára, egy fekete méretes lovacskára, melynek ezüstszínű sörénye volt, és elindult. A Hold, amelyik az égen trónolt, most sokkal fényesebben világított, mint valaha. Mintha egy fénysugárral mutatná az utat, Anna követte a ragyogó ösvényt, amely a csillagok között kanyargott. Elrepült egy cukorkából épült erdő mellett, ahol a fák nyalókák voltak, és egy folyó mellett, ami csokoládéból készült. Továbbhaladt egy zöldellő, szigetvilágon, ahol tündérek táncoltak a virágok között.
A Hold fénye egyre erősebbé vált, és Anna végül egy olyan helyre érkezett, ahol a föld ezüstből volt, és a fák levelei apró gyémántként csillogtak. Rézlovacska ott állt egy hatalmas, csillogó tó partján, szomorúan lehajtott fejjel. A tó vize tejszerűen opálos volt, és apró, fénylő halak úszkáltak benne. Rézlovacska annyira elmerült a gyönyörű látványban, hogy nem vette észre, merre is járt. Nem találta a hazafelé vezető utat.
„Rézlovacska!” kiáltotta Anna. A lovacska felkapta a fejét, és amikor meglátta Annát, örömében felnyerített. Odaszaladt hozzá, és Anna átölelte a nyakát. „Annyira kerestelek!”
„Elvesztem,” suttogta Rézlovacska, mintha csak Anna hallaná, „ez a hely olyan gyönyörű, de már hiányzott a körhinta és a Mester, és te is.”
„Gyere, hazafelé megyünk,” mondta Anna, és felült Rézlovacska hátára. A Hold fénye most utat mutatott nekik, mintha egy ezüst szalag tekeredne a csillagok között. Anna megfogta a többi elkószált paripát is, akik szintén örültek, hogy hazatalálnak. Együtt száguldottak vissza, a Hold vezetésével, a szél hátán, át a mesés világokon, egészen a parkba.
Ahogy a körhinta fényei újra feltűntek, Anna szíve megtelt melegséggel. A Mester ott állt, és mosolyogva várta őket. Amikor Rézlovacska és a többi paripa is visszatért a helyére, a Mester megveregette Anna vállát.
„Látod, Anna? A bátorságod és a szereteted hazavezetett minden elveszett lelket. Te vagy a körhinta igazi őrzője, mert nemcsak a titkait ismered, hanem a szívét is.”
Anna ettől a naptól kezdve tudta, hogy a körhinta több, mint egy játék. Egy hely, ahol a varázslat él, és ahol a szeretet és a bátorság a legnagyobb erő. Minden éjjel, amikor a Hold felkelt, Anna tudta, hogy a körhinta titka biztonságban van, és hogy Rézlovacska és a többi paripa, még ha el is kalandoznak a mesés világokban, mindig megtalálják a hazafelé vezető utat, mert valaki mindig várja őket, tiszta szívvel és szeretettel.
