Messze, messze, ahol a dombok úgy ölelik körbe a völgyet, mint nagymama a kedvenc unokáját, feküdt egy városka, Ketyegővár. Nem véletlenül hívták így, mert a városka szívében, a tornyos-kupolás főtéren állt Tibor mester, a híres-neves órásmester műhelye. A műhelyből nemcsak halk, megnyugtató ketyegés szűrődött ki éjjel-nappal, de a város összes órája is az ő keze munkáját dicsérte. A templomtorony hatalmas órájától kezdve a polgármester arany zsebórájáig mind-mind Tibor mester gondoskodásának köszönhetően mutatta a pontos időt.
Tibor mester nem volt akármilyen órás. A haja kócos volt a sok gondolkodástól, a szeme pedig úgy csillogott a nagyítója mögül, mint két apró, kíváncsi csillag. Nem elégedett meg annyival, hogy az órák járjanak. Ő az idő lelkét kutatta. Azt suttogták róla, hogy hallja, amint a másodpercek egymás kezét fogva táncolnak, és érti a percek halk sóhajait. Mellette serénykedett Luca, a tizenkét esztendős inasa. Luca csendes, figyelmes fiú volt, aki áhítattal nézte, ahogy mestere az apró rugókat és parányi fogaskerekeket életre kelti. Ő volt az, aki fényesre törölte az órák üvegét, és aki megtanulta, hogy minden ketyegés egy apró szívverése a világnak.
Egy verőfényes keddi napon Tibor mester a fejébe vett valamit. Már hetek óta egy különös szerkezeten dolgozott a műhelye leghátsó zugában. Nem óra volt, annyi szent. Inkább egy bonyolult, rézcsövekkel, kristálygömbökkel és számtalan számlappal díszített masina, aminek a közepén egy hatalmas, vörös kar meredezett az ég felé.
– Luca, fiam! – kiáltotta izgatottan. – Gyere, nézd! Elkészült a Pillanat-mentő! Ezzel meg tudom állítani az időt! Csak egyetlen szempillantásra, hogy megelőzhessük a bajt!
Luca tágra nyílt szemmel nézte a gépezetet. – De mester… szabad az ilyesmi? Az időnek az a dolga, hogy teljen, nem?
– Á, te még fiatal vagy! – legyintett Tibor mester. – Gondolj bele! Mi lesz, ha a polgármester úr legféltettebb, kék virágokkal teli cserepe leesik az ablakpárkányról? Vagy ha a pék kisfia elesik a forró kemence előtt? Egyetlen rántás ezen a karon, és a baj meg sem történik!
És mintha csak a sors akarta volna, éppen abban a pillanatban a városháza erkélyén megjelent a polgármester, hogy megöntözze a híresen billegő, csodaszép cserepét. Ahogy a nehéz öntözőkannával ügyetlenül megfordult, a cserép megbillent, és elindult a mélység felé. Alatta éppen a cukrász fekete macskája sétált méltóságteljesen.
– Most! – kiáltotta Tibor mester, és teljes erejéből megrántotta a vörös kart.
A gép mély, búgó hangot adott, a kristályok vakító, kékes fénnyel villantak fel. A műhely ablakán kinézve Luca és Tibor mester lélegzetvisszafojtva figyelték a csodát. A cserép egy tenyérnyire a macska feje fölött megállt a levegőben. A macska egyik lába a levegőben, ugrásra készen megdermedt. A szökőkútból feltörő vízsugár üvegként fagyott a magasba. A főtéren sétáló galambok mozdulatlanul lebegtek a levegőben, mint ügyetlenül feldobott játékszerek. Ketyegővárban megállt az idő.
– Látod! Sikerült! – lelkendezett Tibor mester, és büszkén verte meg a saját vállát. – Megmentettem a cserepet és a macskát is!
Luca azonban nem tudott örülni. Kiszaladt a térre. Minden és mindenki mozdulatlan volt. A pék kezében megállt a lisztes szita, a levegőben apró, fehér felhőként fagyott meg a lisztpor. A virágárus lány mosolya az arcára dermedt. Még a nap sem mozdult az égen, sugarai mozdulatlanul álltak, mint aranyoszlopok. A város néma volt. A megszokott, élettel teli ketyegés, zsongás helyett síri csend honolt.
– Mester – fordult Lucáért aggódva –, ez így nincs rendjén. A virágok nem nyílnak ki, a pék kenyere sosem sül meg, és a gyerekek nevetése megfagyott a levegőben. Megmentett egy pillanatot, de elvette az összes többit.
Tibor mester arca elkomorult. Belátta, hogy az inasának igaza van. Visszasietett a műhelybe, hogy visszatolja a kart, de az meg sem mozdult. Beragadt. Hiába rángatta, hiába olajozta, a kar makacsul tartotta magát.
– Jaj nekünk! – sopánkodott a polgármester, aki éppen a műhely ajtajában toporgott, amikor az idő megállt, így ő is a hatáskörön kívül rekedt. – Az én gyönyörű városom! Olyan, mint egy festmény, de én egy élő város polgármestere akarok lenni, nem egy kimerevített képé!
Tibor mester kétségbeesetten rohangált a műhelyben, amikor a legnagyobb, legdíszesebb állóóra számlapja hirtelen opálosan fényleni kezdett. A fényből egy apró, légies teremtés libbent elő. Szárnya finom órarugókból volt, ruhája ezüstösen csillanó fogaskerekekből szövődött, a hangja pedig olyan volt, mint ezer apró csengő szelíd játéka.
– Én vagyok Ketyegő, az időtündér – szólalt meg. – Vigyázom Ketyegővár idejének szívverését. Tibor mester, te jó szándékú, de meggondolatlan órás, nagy hibát követtél el. Az idő olyan, mint egy folyó. Nem lehet gátat szabni neki anélkül, hogy minden meg ne poshadna benne. Az élet a változás. A leeső cserép is az élet része. Talán a polgármester megtanulta volna, hogy jobban vigyázzon rá. Talán a macska megtanulta volna, hogy ne sétáljon az ablakok alatt. A könnyek után jön a mosoly, az eső után a napsütés. De ha nincs „után”, akkor semmi sincsen.
– De hogyan indíthatnám újra? – kérdezte Tibor mester megtörten.
Ketyegő tündér Lucára nézett. – Ezt a gépet nem erővel kell megjavítani. A szíve, az a nagy kristály, hideg és megállt. Valakinek meg kell melegítenie a gondolataival. Olyannak, aki nem a megállított pillanatot siratja, hanem a következőt várja.
Mindenki Lucára nézett. A fiú félénken a géphez lépett. Lehunyta a szemét, és apró kezét a hideg kristálygömbre helyezte. Nem a levegőben fagyott cserépre gondolt. Arra gondolt, milyen jó lesz holnap reggel érezni a frissen sült kenyér illatát. Arra, hogy a nap sugarai majd végigsimítanak az arcán. Arra, hogy hallja a madarak csivitelését, és látja, ahogy a barátai a főtéren kergetőznek. Arra a sok-sok ketyegésre, ami még vár rá, és amit a mesterével együtt fognak megjavítani. Egy jövőre teli, reménnyel teli gondolat volt ez.
– Engedjük tovább az életet – suttogta.
A kristály alatta langyos fénnyel kezdett pulzálni, mintha egy szív dobbant volna meg benne. A gép zúgása alábbhagyott, és a vörös kar egy halk kattanással a helyére ugrott.
A műhely ablakán keresztül látták, ahogy a világ újra mozgásba lendül. Egy hatalmas csörömpöléssel a polgármester cserepe a földön landolt és ezer darabra tört. A macska ijedten elugrott, és már ott sem volt. A pék lisztje lehuppant a tálba, a galambok tovább repültek, a szökőkút vize pedig vidáman csobbant a medencébe. Ketyegővár újra élt, lélegzett, és a megszokott, barátságos zsongás töltötte be a levegőt.
A polgármester egy pillanatig nézte a cserép darabjait, majd felnevetett. – Tudják mit? Már éppen ideje volt egy új cserepet vennem! Ez már nagyon bilgett!
Tibor mester szétszerelte a Pillanat-mentőt, és a darabjait a műhely legtávolabbi sarkába rejtette. Átölelte Lucát, és a fülébe súgta: – Te tanítottál ma a legtöbbre, fiam. Nem az a legnagyobb mesterség, ha megállítjuk az időt, hanem ha megtanuljuk értékelni minden egyes múló pillanatát.
Attól a naptól fogva Ketyegővár lakói egy kicsit jobban szerették az időt. Jobban örültek a reggeleknek, türelmesebben várták az estéket, és megértették, hogy minden ketyegés egy ajándék. Egy ajándék, ami arra emlékeztet, hogy az élet legszebb dallamát a folyamatosan, megállíthatatlanul múló percek adják.
