Jankó, a kíváncsi és kalandvágyó kisfiúcska egy nap arra ébredt, hogy a szobája valahogy furcsább, mint máskor. Nem a megszokott rendetlenség uralkodott, hanem valami egészen más. A polcon, a könyvek között, ott állt az a régi, rézszínű, kotyogó ébresztőóra, amit a nagymamájától kapott. Tikka. Jankó sosem szerette igazán, mert mindig olyan rekedtesen csörgött, mintha egy öreg béka ugatna. De most Tikka másképp nézett ki. Mintha egy apró, alig látható karocska kandikálna ki az oldalából.
– Mi ez? – morogta Jankó, és közelebb hajolt. Ujjával megpiszkálta a kis kart. – Vajon mire való?
Abban a pillanatban, ahogy a kart elfordította, a szoba megremegett. A falak vibrálni kezdtek, a bútorok elmosódtak, és Tikka, az ébresztőóra, hirtelen egy mély, rekedtes hangon megszólalt:
– Na végre! Azt hittem, sosem jössz rá, te kis vakarcs! Tikka vagyok, az időutazó óra! És most kapaszkodj, mert indulunk!
Jankó szeme elkerekedett. Egy beszélő ébresztőóra? És időutazás? Ez maga volt az álom! A szoba egy hatalmas, fényesen pulzáló gépezetté alakult át, a falak átlátszóvá váltak, és Jankó a kényelmes ágyából egy csillogó, futurisztikus utazókapszulában találta magát.
– Hová megyünk, Tikka? – kérdezte Jankó izgatottan.
– Hová szeretnél? – kérdezett vissza Tikka. – Kezdjük a múltban, hátha rájössz, mennyire unalmas volt az élet internet nélkül!
És már ott is voltak. A kapszula megállt, a fények elhalványultak, és Jankó egy hatalmas, kőfallal körülvett vár udvarán találta magát. Lovagok robogtak el mellette páncélban, lovakon, pajzsukon címerrel. A levegő tele volt a kovácsműhely kalapácsainak csattogásával, és egy-egy lovag kardjának csengésével. Jankó alig hitt a szemének.
– Nézd, Tikka! Igazi lovagok! – kiáltott fel.
– Persze, hogy igaziak! Mit gondoltál? Festett papírmasék? – morgott Tikka. – Ez a XII. század, fiam. Ahol a bátorság és a becsület mindennél többet ért.
Jankó kiszállt a kapszulából, és óvatosan sétált a vár udvarán. Látott egy kovácsot, aki izzó vasat formált, lányokat, akik vizet hordtak a kútról, és gyerekeket, akik fából készült kardokkal játszottak. Egy pillanatra még egy igazi lovagi tornát is meglesett, ahol két hatalmas, csillogó páncélba öltözött lovag mérte össze erejét. A tömeg éljenzett, a föld remegett a lovak patáinak dobogásától. Jankó elvarázsoltan figyelte, ahogy a lovagok összecsapnak, és a pajzsokról szikrák pattannak. Aztán egy pillanatra elkapta egy idős, bölcs tekintetű lovag pillantását, aki épp a páncélját igazgatta. A lovag mosolyogva biccentett neki, mintha tudná, hogy Jankó a jövőből érkezett. Jankó visszabiccentett, és érezte, hogy ez a pillanat örökre a szívébe vésődik. De Tikka már türelmetlen volt.
– Na, láttad? Szép, mi? De most menjünk tovább, mert nem akarok itt ragadni egy sárkányvadászattal! – mondta Tikka, és már vissza is húzta Jankót a kapszulába.
A következő ugrás egy poros, de izgalmas műhelybe vitte őket. Körülöttük fogaskerekek, furcsa csövek, drótok és feljegyzések hevertek mindenfelé. Egy szakállas, szemüveges férfi görnyedt egy hatalmas szerkezet fölé, amelyből gőz és furcsa kattogások hallatszottak. Az asztalon papírok hevertek, tele rajzokkal és képletekkel.
– Hol vagyunk most, Tikka? – suttogta Jankó.
– A feltalálók korában! A XIX. században! Itt születnek a forradalmi ötletek, amik megváltoztatják a világot! – magyarázta Tikka. – Ez itt egy zseniális elme, aki épp az első repülőgépet próbálja megépíteni. Vagy egy gőzhajót. Vagy egy telefont. Ki tudja? Mindig változik a programom!
A férfi, aki feltehetően a feltaláló volt, felnézett, és meglátta Jankót. Szemei ragyogtak a lelkesedéstől és a fáradtságtól. Elmosolyodott, és megmutatta Jankónak a terveit. Bár egy szót sem értett abból, amit a feltaláló magyarázott, Jankó érezte a szenvedélyt, a kitartást és a vágyat, hogy valami újat, valami jobbat hozzon létre. Látta, ahogy a férfi órákat, napokat, heteket töltött el a műhelyben, apró alkatrészeket csiszolt, csavarokat húzott meg, és újra meg újra próbálkozott, még akkor is, ha a szerkezet felrobbant, vagy nem működött. Jankó lenyűgözve figyelte, ahogy a feltaláló egy apró, gőzmeghajtású szerkezetet indít be, amely alig mozdult a földön. De a férfi arcán ott ült a büszkeség, mert tudta, hogy ez az első lépés valami sokkal nagyobb felé.
– Látod, Jankó? – mondta Tikka. – Ezek az emberek a jövőt építik, apró lépésekkel. Soha nem adják fel. Ez a fejlődés titka.
Jankó elgondolkodott. A múltban a bátorság, itt a kitartás. Vajon mi vár rá a jövőben?
A következő pillanatban a szoba újra vibrált, és egy teljesen más világba érkeztek. Egy tiszta, világos, futurisztikus városba, ahol az autók a levegőben lebegtek, és az épületek üvegből és fémből készültek, egészen az égig nyúlva. Az emberek furcsa, fényes ruhákat viseltek, és apró, világító eszközökkel kommunikáltak.
– Hűha! – lihegte Jankó. – Ez a jövő?
– Igen, ez a jövő! – mondta Tikka. – A 23. század! És szerintem már vár is ránk valaki.
Egy pillanat múlva egy lány lépett a kapszulához. Hosszú, ezüstös haja volt, és a szemei úgy csillogtak, mint két apró csillag. A ruhája is ezüstös volt, és a kezében egy vékony, áttetsző táblagépet tartott. Ő volt Mira, a jövőbeli barát, egy okos feltaláló, akiről Tikka már mesélt Jankónak.
– Sziasztok! Üdv a jövőben! – köszöntött Mira mosolyogva. – Gondoltam, eljöttök. Tikka előre szólt.
Mira megmutatta Jankónak a jövőt. Elvitte a lebegő iskolákba, ahol a gyerekek hologramok segítségével tanultak, és a vertikális kertekbe, ahol mindenki a saját ételét termelte. Megmutatta neki a találmányait is: egy gépet, ami a rossz álmokat jóvá változtatta, és egy olyan eszközt, ami segített a növényeknek gyorsabban növekedni. Jankó lenyűgözve hallgatta, ahogy Mira arról beszélt, hogyan oldják meg a jövőben a környezeti problémákat, és hogyan élnek békében egymással az emberek. De Mira szemeiben volt valami melankólia is.
– Sok mindent meg tudtunk oldani – mondta Mira –, de valami hiányzik. Az egyszerűség. Az a pillanat, amikor valaki kézzel formálja a vasat, vagy amikor egy lovag a becsületéért harcol. Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék a múltba, csak egy napra.
Jankó elgondolkodott Mira szavain. A lovagok bátorsága, a feltalálók kitartása, és Mira okossága mind nagyszerű volt. De mindegyik korból hiányzott valami. A múltban nem volt meg a jövő tudása, a jövőben pedig elveszett a múlt egyszerűsége.
– Látod, Jankó? – szólalt meg Tikka. – Minden időnek megvan a maga szépsége és a maga kihívása. De van valami, ami mindennél fontosabb. Ez pedig a most.
– A most? – kérdezte Jankó.
– Igen, a most! – erősítette meg Tikka. – Azt a pillanatot, amiben élsz. Azt a percet, amikor felfedezed a kart az oldalamon, azt, amikor a lovag rád mosolyog, vagy amikor a feltaláló megmutatja a tervét. Azt a pillanatot, amikor Mira elmeséli a találmányait. Ezek a pillanatok, amikből az életed épül. Ha mindig csak a múltat siratod, vagy a jövőt várod, akkor elszalasztod a legfontosabbat: a jelent.
Jankó mélyen magába szívta Tikka szavait. Rájött, hogy bár a múlt és a jövő tele van izgalmas kalandokkal és csodákkal, a legfontosabb pillanat mindig az, amiben éppen van. A most. Az a pillanat, amikor a saját szobájában játszik, amikor a barátaival nevet, amikor új dolgokat tanul az iskolában. Azok a pillanatok, amiket ő maga teremthet meg.
– Hazamegyünk, Tikka – mondta Jankó határozottan. – Köszönöm, Mira. Sokat tanultam tőled.
Mira mosolyogva búcsúzott tőlük, és Jankó már vissza is ült a kapszulába. A fények felvillantak, a falak elmosódtak, és egy pillanat múlva Jankó újra a saját szobájában találta magát. Az ágyában feküdt, a könyvek a polcon voltak, és Tikka, az ébresztőóra, a megszokott helyén állt.
– Na, mi van? Megvilágosodtál? – kérdezte Tikka rekedtes hangon.
Jankó felült, és megsimogatta az ébresztőórát. – Igen, Tikka. Megvilágosodtam. A legfontosabb pillanat tényleg a most. És tudom, hogyan értékeljem a saját időmet.
Jankó felkelt, és kinyitotta a függönyt. A napfény beragyogta a szobáját. Egy pillanatra elmosolyodott, majd elindult, hogy felfedezze a saját, csodálatos jelenét. Mert tudta, hogy a legnagyobb kalandok nem csak a múltban vagy a jövőben várnak rá, hanem itt és most, a saját életében. És Tikka, az öreg ébresztőóra, elégedetten ketyegett tovább a polcon, tudva, hogy egy újabb kisgyerek tanulta meg a legfontosabb leckét az időről.
