Egyszer volt, hol nem volt, a Szellőzug nevű városkában, ahol a házak színesek voltak, a kertekben ezerféle virág nyílt, és a macskák békésen szunyókáltak a napon, élt két jóbarát: Lencsi és Peti. Lencsi olyan volt, mint egy eleven szikra, a szeme mindig valami újat keresett, és a füle a legkisebb susogásra is felkapta. Peti pedig egy igazi gondolkodó volt, aki szeretett elmerülni a könyvekben, és minden kérdésre igyekezett logikus választ találni. Ők ketten, bár annyira különböztek, mégis elválaszthatatlanok voltak, mint a só és a bors, vagy a nap és a hold.
A Szellőzugban élt még valaki, akit mindenki csak Rejtvénymesterként ismert. Senki sem tudta pontosan, ki ő, honnan jött, vagy hol lakik. Azt viszont mindenki tudta, hogy a Rejtvénymester imádta a rejtvényeket, és időről időre, váratlanul, különleges feladványokat rejtett el a városban. Ezek a rejtvények aztán felpezsdítették a Szellőzug mindennapjait, mosolyt csaltak az arcokra, és néha még a legmorcosabb embert is jobb kedvre derítették.
Egy szép, napos kedd reggelen Lencsi és Peti épp a reggelijüket ették, amikor Peti édesanyja, aki éppen a kertből jött be, izgatottan kiáltott: „Gyerekek, gyertek csak ide! A Rejtvénymester ismét meglepetést tartogat!”
Lencsi és Peti azonnal kipattantak a székükből, és már rohantak is az ajtóhoz. Ott, a küszöbön, egy apró, csillogó papírtekercs feküdt, aranyfonállal átkötve. Lencsi ügyesen eloldotta a fonalat, Peti pedig kibontotta a papírt. A Rejtvénymester elegáns, kanyargós betűivel a következő állt rajta:
„Mi az, ami minden reggel illatosan ébred, puha, meleg, és az asztalra kerül, hogy jó legyen a kedvünk?
Ha megfejted, egy újabb nyomra lelsz, ahol az édesség édesebb, a liszt meg finomabb.”
Lencsi azonnal felkiáltott: „Ez a friss kenyér! Vagy a kifli! Biztosan a Boltos nénihez kell mennünk!”
Peti elgondolkodva bólintott. „Igazad lehet, Lencsi. A kenyér illata messziről érződik, és a Boltos néni boltjában mindig van friss pékáru.”
Nosza hát! A két jóbarát felkapta a kistáskáját, és már szaladtak is a főtér felé, ahol Boltos néni boltja állt. Boltos néni, aki egyébként jóravaló asszony volt, de reggelente kissé mogorván indította a napot, éppen az árufeltöltéssel foglalatoskodott. Morcosan pakolta a polcokra a lekvárosüvegeket, és a homlokát ráncolta.
Lencsi és Peti betoppantak a boltba, és máris érezni lehetett a friss kenyér és a fahéjas csiga mennyei illatát. „Jó reggelt, Boltos néni!” – köszönt Lencsi vidáman. „A Rejtvénymester küldött minket!”
Boltos néni felnézett, és a ráncok elsimultak a homlokáról. „A Rejtvénymester? Mit akar tőlem az a furfangos ember?”
Peti felolvasta a rejtvényt. Boltos néni először csak a fejét ingatta, de aztán elmosolyodott. „A friss kenyér! Hát persze! Mindig is tudtam, hogy a pékárum a legjobb a városban!” A mosolya melegséget sugárzott, és a hangja is lágyabb lett. „Gyertek csak ide, gyerekek! A következő nyom a kenyeres kosár alatt van, de tessék, vegyetek egy-egy fahéjas csigát, a mai az én ajándékom! Látom, ti már reggel is tele vagytok jókedvvel, az pedig ragadós!”
Lencsi és Peti boldogan vették el a finom csigát, és a kenyeres kosár alá nyúlva megtalálták a következő tekercset. Boltos néni pedig, aki az imént még morgott, most már dúdolgatva pakolta az árut, és minden betérő vásárlónak mosolyogva köszönt.
A második rejtvény így szólt:
„Színes sziromtenger vagyok, méhek zümmögnek körülöttem, és a gyerekek kacaja tölti meg a levegőt, ha a közepén állok.
Hol találod a következő suttogó levelet, ahol a vízcseppek is táncolnak?”
„Ez a virágoskert!” – kiáltott Lencsi. „A városi parkban, a szökőkút mellett! Ott van a legnagyobb virágágyás!”
Peti bólintott. „És ott mindig játszanak a gyerekek. Meg a méhek is szeretik.”
Újra útnak indultak, a fahéjas csiga illatával és ízével a szájukban. A parkba érve valóban megtalálták a leírt helyet. A virágok ezer színben pompáztak, a méhek szorgalmasan gyűjtögették a nektárt, és a szökőkút vize vidáman csobogott. Egy padon ült egy idős úr, morcosan olvasva az újságját. Lencsi és Peti azonban nem hagyták, hogy ez elvegye a kedvüket.
„Jó napot, bácsi!” – köszönt Peti. „A Rejtvénymester nyomát keressük!”
Az idős úr felnézett az újságja mögül. „Rejtvénymester? Már megint? Hagyjon már békén azzal a sok butasággal!” – morogta, de a tekintete már nem volt olyan szigorú, mint előbb.
Lencsi odalépett a virágágyáshoz, és a szökőkút felé mutatott. „Nézd csak, Peti! A vízcseppek tényleg táncolnak! És milyen gyönyörűek a virágok!” Hirtelen észrevett egy apró, csillogó pontot egy nagy, piros rózsa szirma alatt. „Megvan! Itt van!”
Az idős úr, aki addig csak a fejét ingatta, most már kíváncsian figyelte őket. Amikor Lencsi elővette a következő tekercset, az arcán elmosódott a morcosság. „Nos, lássuk, mit eszelt ki az a Rejtvénymester ezúttal!” – mondta, és már nem morogva, hanem egy halvány mosollyal az arcán. A gyerekek jókedve, a virágok szépsége és a rejtvény izgalma őt is magával ragadta.
A harmadik rejtvény így szólt:
„Fenn lakom a magasban, mutatom az időt, és sok-sok titkot őrzök a város múltjáról.
Hol találod a következő üzenetet, ahol a torony árnyéka a leghosszabb?”
„A torony!” – kiáltotta Peti. „A városháza tornya! Ott van a nagy óra!”
Lencsi rátette a kezét a szívére. „És a titkokról is ír! A városháza tele van régi dokumentumokkal és történetekkel!”
Elindultak a városháza felé. Ahogy közeledtek, látták, hogy a torony árnyéka valóban hosszúra nyúlik a főtéren. Egy csoport ember gyűlt össze a torony lábánál, és izgatottan beszélgettek. Lencsi és Peti rájöttek, hogy ők is a Rejtvénymester nyomait követik, de még nem jártak sikerrel. A tömegben volt egy aggódó anyuka, aki elvesztette a kisfiát, egy kereskedő, akinek nem ment az üzlet, és egy festő, aki ihletet keresett.
Lencsi és Peti átfurakodtak a tömegen. „A torony árnyéka!” – suttogta Peti. „A leghosszabb! Ez a déli órákban van, amikor a nap a legmagasabban jár!”
Lencsi pedig észrevett egy apró, csillogó fémlemezt, ami a torony egyik kőfaragványának mélyedésében rejtőzött, pontosan ott, ahová az árnyék hegye mutatott. „Megvan! Itt van!”
Az emberek felkiáltottak örömükben. Az aggódó anyuka megkérdezte, hogy mit találtak, a kereskedő is odalépett, a festő pedig már a vázlatfüzetébe rajzolta a torony árnyékát. Lencsi és Peti felolvasták a következő, egyben utolsó rejtvényt, és a hangjukban ott volt a diadal:
„Nincs hangom, mégis ezernyi történetet mesélek. Nincs lábam, mégis messzi világokba viszlek. Nincs szárnyam, mégis felröpítem a képzeleted.
Mi vagyok, és hol találsz meg, hogy a kulcsot átvehesd?”
Peti szeme felcsillant. „Ez a könyv! A könyvtár!”
Lencsi ugrálni kezdett örömében. „A Tudás Könyvtára! Oda vezet minden út!”
A tömeg is lelkesen zúgott. „A könyvtár!” – kiáltották. Az anyuka is elmosolyodott, a kereskedőnek eszébe jutott egy új ötlet az üzletére, a festő pedig már tudta, mit fog festeni. Lencsi és Peti jókedve és találékonysága valóban felvidította az egész várost.
A könyvtár felé sietve látták, hogy a főbejárat előtt áll maga a Rejtvénymester. Magas, vékony alak volt, hosszú, hullámos hajjal és egy kedves, ráncos arccal. Szemében csillogott a huncutság és a bölcsesség. Kezében egy apró, aranyozott kulcsot tartott.
„Üdvözlöm, kedves Lencsi és Peti!” – mondta lágyan, de a hangja messzire hallatszott. „Gratulálok! Ti vagytok az elsők, akik ma megfejtettétek minden rejtvényemet. De nem csak ezért vagytok különlegesek.” A Rejtvénymester körbemutatott a tömegen, amely most már teljes egészében a könyvtár előtt gyűlt össze. „Ti a jókedvet, a vidámságot és a kíváncsiságot is elhoztátok a városba. Felébresztettétek az emberekben a játékosságot, és emlékeztettétek őket arra, hogy a tudás keresése nem csak komoly dolog, hanem egy izgalmas kaland is lehet.”
A Rejtvénymester kinyújtotta a kezét, és átadta az aranykulcsot Lencsinek. „Ez a kulcs a Tudás Könyvtárának kapuját nyitja. Ez nem csak egy egyszerű könyvtár, hanem egy hely, ahol minden kérdésre választ találhattok, ahol a képzelet szárnyra kel, és ahol a világ összes bölcsessége vár rátok. Használjátok jól, és osszátok meg mindenkivel, amit ott találtok! Mert a tudás akkor a legszebb, ha megosztjuk másokkal.”
Lencsi és Peti boldogan vették át a kulcsot. A Rejtvénymester intett nekik, majd egy szempillantás alatt eltűnt, ahogy jött. A gyerekek a kulccsal kinyitották a könyvtár hatalmas, faragott ajtaját. Bent a polcok a plafonig értek, tele voltak régi és új könyvekkel, tekercsekkel, térképekkel. A levegőben a régi papír és a kaland illata szállt.
Lencsi és Peti tudták, hogy ez a kulcs nem csak egy ajtót nyitott meg, hanem egy egész életre szóló kalandot. Megtanulták, hogy a kíváncsiság, a kitartás és a csapatmunka milyen fontos, és hogy a jókedvünk és a mosolyunk milyen sokat segíthet másoknak. A Tudás Könyvtárában pedig azóta is rengeteg időt töltöttek, új világokat fedeztek fel, és a megszerzett bölcsességet megosztották a Szellőzug lakóival, akik sosem felejtették el a furfangos rejtvényeket és a két kedves gyereket, akik visszahozták a mosolyt a városba.
