Hol volt, hol nem volt, az ég és a föld között, messze fenn, ahol a völgyek már csak zöld csíkoknak tűntek, és a felhők néha még a házak ablakán is bekukucskáltak, élt két testvér: a tízéves Kata, akinek szeme úgy csillogott, mint a hajnali harmatcsepp, és a nyolcéves Misi, aki mindig valami új kalandot keresett. Házuk egy öreg tölgyfa árnyékában állt, épp ott, ahol a völgy utolsó házai találkoztak a hegyek első, szelíd lankáival. Ezek a hegyek nem voltak éles, sziklás csúcsok, mint a mesebeli sárkányok fogai, hanem inkább hatalmas, zöld hátú óriásokra hasonlítottak, akiket puha mohaszőnyeg borított, és akiknek belsejéből időnként furcsa, mély hang hallatszott. Ezt a hangot hívták az emberek egyszerűen csak A Hegy Morajának.
A falu lakói megszokták a morajt. Volt, aki azt mondta, a szél zúg a fenyők között, mások a patakok csobogásának tulajdonították, megint mások pedig csak legyintettek: „Ó, az csak a hegy. Mindig morog.” De Kata és Misi mások voltak. Ők már egészen kicsi koruk óta feszülten figyelték ezt a mély, rejtélyes hangot. Néha úgy tűnt, mintha a hegy valami titkot súgna a fülükbe, máskor pedig mintha régi történeteket mesélne a föld mélyéről. A nagymamájuk, aki maga is a hegyek lábánál nőtt fel, mindig azt mondta nekik:
„Figyeljetek, gyermekeim! A hegyek mély moraja titkos ösvényeket rejt. Olyanokat, amelyeken csak az talál haza, aki igazán figyel a természet hangjaira. Ne féljetek tőle, hanem hallgassátok meg! A hegy sosem akar rosszat, csak a bölcsességét osztja meg azokkal, akik nyitott szívvel járnak.”
Egy napsütéses őszi délutánon Kata és Misi elindultak a megszokott erdei úton, hogy áfonyát szedjenek. Az ég kék volt, a levegő friss és tiszta, és a fák levelei ezer színben pompáztak. A gyerekek vidáman szaladgáltak, kergetőztek, és hamarosan elfeledkeztek az idő múlásáról. Egyre beljebb és beljebb hatoltak az erdőbe, ahol az áfonyabokrok duzzadtak a lédús gyümölcsöktől. Annyira belemerültek a szedésbe, hogy észre sem vették, ahogy az ég lassan elszürkült, és egy puha, nedves ködfátyol kúszott fel a völgyből, mintha egy hatalmas, fehér takaró borítaná be a tájat.
„Misi, nézd!” – kiáltott Kata, amikor felemelte a fejét. „Köd! Ilyen sűrűt még sosem láttam!”
A köd valóban sűrű volt. Percek alatt elnyelt mindent. A fák törzsei szellemként álltak a homályban, a megszokott ösvények eltűntek, és még a nap is halvány, narancssárga folttá zsugorodott a fejük felett. A gyerekek szíve gyorsabban kezdett dobogni. Először próbáltak visszatalálni a nyomaikon, de a köd minden támpontot elvett tőlük. A fák egyformának tűntek, a bokrok összeolvadtak, és a megszokott patak csobogása is tompán, távolról hallatszott.
„Elvesztünk, Kata?” – kérdezte Misi remegő hangon. „Nem találunk haza!”
Kata is érezte a félelmet, de eszébe jutott a nagymama szava. „Ne félj, Misi! Hallgasd a hegyet! A Hegy Moraját!”
A gyerekek elhallgattak, és feszülten figyeltek. A köd csendje elnyelte a madárcsicsergést, a szél suhogását, de valami mégis áttört rajta. Egy mély, állandó, búgó hang. A Hegy Moraja. Most nem csak a fülükkel hallották, hanem a mellkasukban is érezték, ahogy a föld remeg a lábuk alatt. Mintha a hegy most erősebben, figyelmeztetőbben morogna, mint valaha.
„Figyelj! Itt valahogy erősebb!” – suttogta Kata, és a hang irányába mutatott. „Mintha onnan jönne, ahol a völgy van.”
Elindultak a morajlás felé. Lassan, óvatosan lépkedtek, megpróbálták megjegyezni a fák formáját, a földön heverő köveket. A moraj mintha pulzált volna. Néha halkabb lett, mintha eltévedtek volna az irányból, ekkor megálltak, újra füleltek, és korrigáltak. Máskor pedig felerősödött, szinte a fülükbe suttogott, mintha azt mondaná: „Jó úton jártok, csak így tovább!”
Ahogy haladtak, Kata észrevette, hogy a moraj nem csak egy egyszerű zúgás. Változott a hangja. Néha mélyebb, öblösebb volt, mint egy hatalmas dob, máskor pedig vékonyabb, zizegőbb, mint a rejtett vízesések suttogása. A testvérek hamarosan rájöttek, hogy a mélyebb moraj a völgy felé, a vékonyabb pedig a hegy belseje felé vezet. A nagymama szavai visszhangoztak a fülükben: „A hegy mesél nektek, ha figyeltek.”
A köd lassan, de biztosan emelkedni kezdett. Mintha A Hegy Moraja elűzte volna a fehér fátylat. Ahogy a horizonton felbukkantak az első halvány csillagok, a nap már teljesen eltűnt, és a tájat sötétség borította. De a csillagok! Olyan tisztán, olyan ragyogóan világítottak, mint a gyémántok egy fekete bársonyterítőn. Misi, aki mindig is szerette a csillagokat, felkiáltott:
„Nézd, Kata! A Sarkcsillag! A nagypapa megmutatta, hogy az mindig északon van!”
És valóban. A nagymama is tanította őket, hogyan találják meg a Sarkcsillagot, és hogyan használják iránytűként. A morajlást követve, amely most már mintha egy lágy, éjszakai dallam lett volna, és a csillagok fényét útmutatóul használva, a gyerekek egyre magabiztosabban lépkedtek. Rájöttek, hogy A Hegy Moraja nem csak a völgy felé vezette őket, hanem olyan ösvényeken is, amiket korábban sosem láttak. Ezek voltak azok a titkos ösvények, amikről a nagymama beszélt. Rejtett tisztásokon át, mohás sziklák között, ahol a levegő frissebb, a virágok illata pedig édesebb volt, mintha a hegy maga mutatná meg nekik a legszebb titkait.
A moraj most már egyre ismerősebbé, egyre megnyugtatóbbá vált. Mintha a hegy suttogva mondaná: „Majdnem otthon vagytok, kicsikéim. Jól figyeltetek. Jól hallgattatok.”
És valóban. Ahogy a moraj már szinte a szívükben dobogott, a fák között egy ismerős fény villant fel. A házuk ablaka! A testvérek felgyorsították lépteiket, és nemsokára már a kertkapu előtt álltak, ahol az aggódó szüleik várták őket. Örömmel ölelték magukhoz őket, és alig hitték el, hogy a gyerekek épségben visszatértek a sűrű ködből és az éjszakából.
Kata és Misi elmesélték a kalandjukat. Arról, hogyan tévedtek el, hogyan vezette őket A Hegy Moraja, és hogyan tanultak meg eligazodni a ködben és a csillagok között. A szüleik csodálkozva hallgatták, és büszkeség töltötte el a szívüket.
Attól a naptól kezdve Kata és Misi még jobban tisztelték a hegyet. Nem csak egy morajló hangot hallottak már benne, hanem egy bölcs barátot, egy gondoskodó tanítót, aki mindig ott van, hogy segítsen, ha az ember figyelmesen hallgatja a természet hangjait. Megtanulták, hogy a legmélyebb titkokat és a legbiztosabb utat nem mindig a szemünkkel látjuk, hanem a fülünkkel halljuk, és a szívünkkel érezzük. És ha valaki ma megkérdezné tőlük, hogy mi A Hegy Moraja, Kata és Misi csak elmosolyodnának, és azt mondanák:
„Az a hegy szíve. És a mi legjobb barátunk.”
