Valamikor réges-régen, egy olyan világban, ahol a patakok ezüstösen csillogtak a holdfényben, és a fák levelei titkokat suttogtak a szélnek, élt egy ifjú varázslótanonc, akit Vilmosnak hívtak. Vilmos egy sudár torony legfelső szobájában lakott, ahonnan éjszakánként az egész égboltot belátta. Nem volt még tapasztalt mágus, a varázsigéi néha megbotlottak, a bájitalai pedig olykor egészen más színűek lettek, mint a nagykönyvben, de a szíve tiszta volt, mint a forrásvíz, és a szándékai nemesek.
Egy este, miközben a csillagképeket tanulmányozta, valami szörnyűségre lett figyelmes. Az ég bársonyos takaróján, éppen a Göncölszekér mellett, egy aprócska folt sötétedett. Másnapra a folt nagyobbra nőtt, mintha egy láthatatlan ollóval valaki kivágott volna egy darabot az éjszakából. A csillagok fénye halványabb lett, a világra pedig szürke szomorúság telepedett. A bölcs varázslók tanácstalanul vakarták a fejüket, de Vilmos tudta, hogy tennie kell valamit. Elővette a legősibb térképeit, és rábukkant egy legendára az elveszett csillagszikrákról, melyek nélkül az égbolt lassan elenyészik.
Vilmos nem sokat teketóriázott. A tarisznyájába csomagolt egy darab holdfényben sült kalácsot, egy palacknyi harmatvizet, és a még kissé ügyetlen, de annál nagyobb reményekkel teli varázspálcáját, majd útnak indult. Az útja a Csengő-Liget sűrűjébe vezetett, ahol a fák úgy nőttek, hogy az ágaik összeborultak, mintha csak egy zöld alagutat alkotnának. Az ifjú varázsló hamarosan eltévedt a kanyargós ösvényeken. Éppen kezdett volna elcsüggedni, amikor finom, csilingelő kacagást hallott.
Egy virágkelyhen apró, fénylő lény ült, szárnyai úgy ragyogtak, mint a szitakötőé. Ő volt Lili, a tündérkalauz, akinek az volt a dolga, hogy az eltévedt vándoroknak utat mutasson.
– Hová, hová, ifjú mágus? – kérdezte csilingelő hangon. – Olyan borús az arcod, mint a vihar előtti ég.
– Az egész ég borús, kedves tündér – sóhajtott Vilmos. – Az elveszett csillagszikrákat keresem, hogy befoltozzam a sötét rést, ami az otthonunkat fenyegeti.
Lili szeme felcsillant. Hallott már a legendáról. – Bátor vállalkozás egy ilyen fiatal varázslótól. De egyedül nem boldogulsz. Az ösvények csalafinták, a veszélyek pedig valódiak. Én leszek a kalauzod! – Azzal apró termetével felröppent Vilmos vállára, és fénylő porral hintette meg előtte az utat, amely egy csapásra láthatóvá vált.
Így indultak tovább ketten. Lili mesélt neki az erdő titkairól, Vilmos pedig a csillagokról, és barátságuk minden egyes lépéssel erősebb lett. Hamarosan a Morgó-hegy lábához értek, egy komor, sziklás vidékre, ahol a szél szomorú dalt fütyült. Ahogy egy barlang szája előtt haladtak el, apró, pukkanó hangot hallottak, amit egy füstpamacs követett.
– Piff! – hallatszott a barlang mélyéről egy vékonyka hang.
Óvatosan bekukkantottak. Odabent egy tenyérnyi, pikkelyes lény kuporgott, aki éppen megpróbált tüzet fújni, de a száján csak egy apró szikra és egy adag korom jött ki.
– Te meg ki vagy? – kérdezte Vilmos barátságosan.
– Szikra vagyok – dörmögte a kis sárkány. – Vagyis csak lennék, ha a tüzem el nem fogyott volna. Most már csak egy füstpamacs vagyok, némi pislákolással.
Lili együttérzően nézett rá. – Talán mi segíthetünk. Mi a csillagszikrákat keressük. Azoknak olyan erejük van, ami talán a te lángodat is újra fellobbantja!
A kis sárkány szeme reménykedve csillant fel. – Tényleg? Akkor veletek megyek! Az orrommal megérzem a legparányibb meleget is. Talán a csillagok fényének a nyomára is rálelek!
Szikra boldogan csatlakozott a kis csapathoz. Felkapaszkodott Vilmos másik vállára, és a három jó barát együtt vágott neki a hegynek.
Szikra apró orra valóban csalhatatlannak bizonyult. Egyre feljebb vezette őket a hegyen, egy rejtett ösvényen, amely egy hatalmas, kristályból és ezüstből épült toronyhoz vezetett. A toronyban gigantikus óraszerkezetek ketyegtek, ingák lengtek méltóságteljesen, és a levegőben az idő múlásának halk zúgása hallatszott. A torony közepén, egy fogaskerekekből épült trónon egy komoly, ősz szakállú alak ült: Óraúr, az idő őrzője. Kezében homokórák százait tartotta, és a szeme olyan bölcs volt, mint maga az örökkévalóság.
– Mit kerestek birodalmamban, halandók? – dörögte a hangja, melyben ott ketyegett az összes valaha volt és leendő másodperc.
Vilmos bátran előrelépett. – Nagy Óraúr, az elveszett csillagszikrákért jöttünk. Nélkülük a világunk sötétségbe borul.
Óraúr lassan bólintott. – Tudok a bajotokról. A csillagszikrák, amikor lepottyantak az égről, belezuhantak az idő folyamába. Összegyűjtöttem őket, nehogy összekuszálják a múltat és a jövőt. Itt vannak, biztonságban – mutatott egy lezárt, ragyogó ládikára. – De a ládika csak akkor nyílik ki, ha a legtisztább varázslat érinti. Egy olyan mágia, ami nem a könyvekből, hanem a szívből fakad.
Vilmos elszomorodott. Hiszen ő még csak egy tanonc volt, a varázslatai gyengék és bizonytalanok. Hogyan lenne képes a legtisztább mágiára?
Lili a fülébe súgta: – Ne add fel, Vilmos! Nem vagy egyedül!
Szikra bátorítóan pöffentett egy füstkarikát: – Piff!
Vilmos a barátaira nézett. Ránézett a tündérre, aki a sötét erdőben is utat mutatott neki, és a kis sárkányra, aki a saját bánata ellenére is segített nekik. És akkor megértett valamit. Előlépett a ládikához, de nem a varázspálcáját emelte fel. Kitárta a karját a barátai felé, és így szólt a ládikához:
– Nem a saját erőmből kérlek. A barátság nevében kérlek, ami utat mutat a sötétben. A remény nevében kérlek, ami a legkisebb szikrában is ott él. És a bátorság nevében, ami akkor születik, amikor egymás mellett állunk. Ez a mi varázslatunk!
Ahogy ezek a szavak elhangzottak, Vilmos szívéből meleg, aranyszínű fény áradt ki. A fény megérintette Lilit, aki ezüstös csillogással válaszolt, majd tovább futott Szikrához, akiből egy pillanatra valódi, meleg láng csapott fel. A három fény összefonódott, és együtt szálltak a ládikára. A zár kattant, a láda fedele pedig lassan, méltóságteljesen feltárult. Belőle csillagok ezrei röppentek fel, betöltve a tornyot a legtisztább, legfényesebb ragyogással.
Óraúr elmosolyodott. – Látjátok? Megtaláltátok. A legerősebb varázslat nem az, amit megtanulunk, hanem az, amit érzünk.
Vilmos egy kristályüvegbe gyűjtötte a szikrákat, majd a három barát elbúcsúzott az idő őrzőjétől. A hazaút már gyorsan telt. Visszatértek a sötét réshez az égen. Vilmos kinyitotta az üveget, és a csillagszikrák, mint egy fénylő folyó, visszaszálltak a helyükre. Az ég egy szempillantás alatt meggyógyult, a csillagok pedig fényesebben ragyogtak, mint valaha.
Lent a földön mindenki az eget csodálta. Vilmos, Lili és Szikra a torony ablakából nézték a művüket. Szikra boldogan fújt egy apró, de már igazi lángcsóvát, Lili szárnyai szivárványszínben pompáztak, Vilmos pedig végre igazi varázslónak érezte magát. Nem azért, mert nagy hatalmú igéket ismert, hanem mert rájött a legfontosabb titokra: a legnagyobb varázslat, ami képes befoltozni az égen tátongó réseket és meggyógyítani a világot, nem más, mint a bátorság, a barátság és az önzetlen összefogás.
