Messzi-messzi vidéken, ahol a dombok úgy ölelték egymást, mint álmos macskák, és a patakok ezüst szalagként kanyarogtak a völgyekben, élt egy vándor, kit úgy hívtak: Benedek. Nem volt se vára, se birtoka, egyetlen kincse egy végtelenül mély, foltozott tarisznya és egy szív, ami tele volt mesékkel. Benedek vándor mesemondó volt, aki a porszagú utakat járva szórta szét történeteit, mint a pitypang a bóbitáját a szélben.
De nem volt ám egyedül ezen a világon! Vállán mindig ott ült hűséges társa, Rigóka, egy apró termetű, de annál nagyobb hangú madárka. Tollazata olyan fekete volt, mint a legmélyebb éjszaka, szeme pedig, mint két fénylő borostyánkő. Rigóka nemcsak társa volt Benedeknek, hanem a mesék első hallgatója és zenei aláfestője is. Ha a történet vidámra fordult, trillái a napfényes tisztásokat idézték, ha pedig szomorúvá vált, éneke olyan volt, mint a fűzfaágra hulló csendes eső.
Benedek tarisznyájában lakott a harmadik útitárs, bár őt csak ritkán lehetett látni. Ő volt Csillagpor, a mesék szelíd szelleme. Nem volt teste, sem hangja, csupán egy finom, ezüstös derengés, ami néha kiszökött a tarisznya száján, és olyan illatot árasztott, mint a nyári zápor utáni föld vagy a frissen sült kalács. Csillagpor volt az, aki a szavakat élettel töltötte meg. Benedek mesélt, Rigóka fütyült, Csillagpor pedig varázsolt.
Egy napsütötte délutánon Benedek és Rigóka egy olyan faluba érkeztek, melynek neve Szürke-völgy volt. A név illett is rá: a házak fakók voltak, a kertekben a virágok mintha elfelejtettek volna színesek lenni, és az emberek arca is gondterhelt volt. A gyerekek sem hancúroztak a főtéren, csak ültek a portán, és unottan rugdosták a kavicsokat.
– Itt nagy a baj, gazdám – csicseregte Rigóka a fülébe. – Ebből a faluból kiveszett a képzelet.
Benedek bólintott, és megállt a falu közepén álló hatalmas tölgyfa alatt. Leemelte válláról a tarisznyáját, amiből máris finom, csillámló porfelhő szivárgott ki. A gyerekek kíváncsian köré sereglettek.
– Hozott-e nekünk mesét, vándor bácsi? – kérdezte egy szeplős kislány, akinek a hangja is olyan fakó volt, mint a ruhája.
Benedek rámosolygott. A hangja olyan volt, mint a mézbe mártott falevél, meleg és édes.
– Hoztam bizony, többet is, mint gondolnátok! Hallottatok-e már a Szeleburdi Szélmanóról, aki a felhőket terelgeti, de mindig elveszíti a legkisebb bárányfelhőt?
Ahogy belekezdett a mesébe, Csillagpor mocorogni kezdett a tarisznyában. A szavak életre keltek. A gyerekek feje fölött egy apró, vattapamacsra emlékeztető felhőcske jelent meg. Vidáman úszkált, majd hirtelen cikázni kezdett. A Szeleburdi Szélmanó, egy láthatatlan, de nagyon is érezhető erő, kergetni kezdte. A szél feltámadt, először csak szelíden, meglengetve a lányok copfját, majd egyre erősebben. Lefújta a pék fejéről a süveget, felborította a frissen kiteregetett ruhákat, és a kis bárányfelhő ijedtében bebújt a falu harangtornyába.
A gyerekek kacagtak, de a felnőttek már bosszankodtak.
– Vándor, hagyja ezt abba! Tönkreteszi a rendet! – kiáltotta a pék, miközben a süvege után futott.
Benedek próbálta befejezni a mesét, de a Szélmanó nem engedelmeskedett. Elszabadult. Minél inkább próbálta Benedek szavakkal megfékezni, annál huncutabb lett. Rigóka idegesen ugrált a vállán, vészjóslóan csipogott.
– Jaj, gazdám! A mese megint a saját feje után megy! – rikoltotta.
Benedek tudta, mit kell tennie. Letérdelt a szeplős kislányhoz.
– Segíts nekem! A mese elakadt, és csak ti tudjátok tovább szőni. Mit csináljon a kis bárányfelhő a toronyban?
A kislány szeme felcsillant. Először habozott, majd félénken megszólalt:
– Talán… talán találkozik a toronyban lakó magányos pókocskával, és összebarátkoznak. A pókocska pedig egy erős hálót sző neki, hogy a Szélmanó ne tudja olyan könnyen elfújni.
Abban a pillanatban, ahogy a kislány kimondta a szavakat, a szél ereje enyhült. A levegőben egy ezüstös pókháló körvonaladerengett fel a felhőcske körül.
Egy másik kisfiú, aki eddig a sarokban gubbasztott, felkiáltott:
– És a Szélmanó, amikor ezt meglátja, nem lesz dühös! Inkább elszégyelli magát, hogy ijesztgette a kis felhőt. Bocsánatot kér tőle!
A szél teljesen elcsendesedett. A levegő megtelt a megbékélés édes illatával. A pék is megtalálta a süvegét, és már nem is haragudott.
– És a pék – tette hozzá mosolyogva –, süt egy felhő alakú, vattacukorral töltött kalácsot a békülés örömére!
Ekkor az egész falu nevetésben tört ki. Ahogy mindenki hozzátett egy-egy gondolatot a meséhez, a kis felhő békésen leereszkedett a toronyból, a Szélmanó szelíd fuvallattá változott, és minden visszatért a helyére. Sőt, még jobb is lett. A házak színei mintha élénkebbé váltak volna, a virágok kihúzták magukat, és az emberek arcán mosoly bujkált.
A mese elcsendesedett. Csillagpor, a szelíd szellem, visszaszállt a tarisznyába, de egy apró szikráját otthagyta mindenki szívében. Benedek felállt, vállára vette a tarisznyát, Rigóka pedig diadalmasat füttyentett.
Estére a falu már nem Szürke-völgy volt, hanem Szivárvány-liget. Az emberek együtt vacsoráztak a főtéren, és újabb történeteket találtak ki a bátor pókocskáról és a megjavult Szélmanóról.
Ahogy Benedek és Rigóka elhagyták a falut a lemenő nap fényében, visszanéztek. Az alkonyi égen, pontosan a falu felett, egy új, ragyogó csillag gyúlt ki. Fényesebben tündökölt a többinél.
– Látod, Rigóka? – suttogta Benedek. – Minden falu, ahol az emberek megtanulnak együtt mesélni, egy újabb csillagot gyújt a képzelet térképén. A mese ugyanis nem csak a mesemondóé. Azoké is, akik hallgatják, és a szívükkel, a lelkükkel tovább írják azt.
És mentek tovább a porszagú úton, Benedek, a vándor mesemondó, Rigóka, a hűséges madárka, és a tarisznyában szunnyadó Csillagpor, hogy újabb falvakat keressenek, ahol szükség van a közösen szőtt történetek varázslatára, és hogy újabb csillagokat gyújtsanak az emberi képzelet végtelen, bársonyos egén.
