Ahol a nád susog, a víz tükre csillog, és a békák brekegése tölti be a nyári estét, ott élt Pötty, a kis béka. Pötty nem volt olyan, mint a többi béka. Ő sokkal csendesebb, visszahúzódóbb volt. Míg a többiek hangosan kuruttyoltak, versenyt énekeltek, és ugráltak a tündérrózsák levelein, Pötty inkább a sás közé rejtőzött, és onnan figyelte a világot.
Pedig Pöttynek volt egy titka! Egy gyönyörű, tiszta hangja, ami olyan volt, mint a harmatcseppek csillogása a reggeli napfényben. Ha egyedül volt, néha elmerengett, és halkan énekelni kezdett. Dallamai olyanok voltak, mint a szél suttogása a fák között, vagy a méhek zümmögése a virágokon. De amint bárki a közelébe került, a hangja elakadt, a torka összeszorult, és a szíve vadul kalapálni kezdett. Félénk volt, nagyon félénk.
Közeledett a tó ünnepe, a legfényesebb, legvidámabb nap az egész évben. A tó tündére, a kedves és jóságos lény, aki a tó mélyén lakott, ilyenkor feljött a felszínre, és vendégül látta az összes tólakót. Az ünnepre mindenki valami különlegessel készült: a szitakötők táncot lejtettek, a halak színes uszonyaikat villogtatták, a tücskök pedig éjjel-nappal gyakorolták a ciripelésüket.
Pötty is szeretett volna valamivel hozzájárulni az ünnephez. Tudta, hogy az éneke különleges, de a gondolat, hogy mások előtt kell énekelnie, megbénította. „Soha nem fogom tudni megtenni” – sóhajtotta magában, és szomorúan nézte, ahogy a többiek készülődnek.
Látva a kis béka bánatát, Teknős Mester, a tó legöregebb és legbölcsebb lakója, odalassított hozzá. Teknős Mester sokat látott már az életben, és a lassúsága mögött mély bölcsesség rejtőzött. „Mi nyomja a szíved, Pötty?” – kérdezte kedvesen, barázdált arcán a napfény játszott.
Pötty elmondta Teknős Mesternek a titkát, az énekét, és a félelmét. „Szeretnék én is örömet okozni az ünnepen, de nem merem megmutatni a hangomat. Félek, hogy kinevetnek, vagy hogy nem leszek elég jó.”
Teknős Mester lassan bólintott. „A félelem egy természetes érzés, Pötty. Mindannyian érezzük néha. De nem szabad, hogy a félelem irányítson minket. Az igazi bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy a félelem ellenére is meg merjük tenni, amit helyesnek érzünk.”
Teknős Mester egy kicsit közelebb húzódott Pötthöz. „Az éneked ajándék, Pötty. Nem csak neked, hanem mindenkinek, aki meghallja. Ne tartsd vissza ezt az ajándékot a világtól. Gondolj arra, hogy az énekeddel örömet szerezhetsz másoknak, és ez a gondolat adjon neked erőt.”
Pötty elgondolkodott Teknős Mester szavain. Talán igaza van. Talán nem róla kell szólnia az éneknek, hanem arról, hogy örömet okozhat másoknak. Ez a gondolat egy kicsit enyhített a félelmén.
Elérkezett az ünnep napja. A tó partja színpompás lámpásokkal volt feldíszítve, a levegőben finom illatok terjengettek, és a tólakók izgatottan várták a Tó Tündérét. Amikor a Tündér megjelent, a tó felragyogott, és mindenki énekelni, táncolni kezdett.
Pötty a sás közé húzódott, és onnan figyelte az ünneplőket. Érezte, hogy a szíve vadul dobog, de Teknős Mester szavai visszhangzottak a fülében. „Az éneked ajándék… örömet szerezhetsz másoknak…”
Hirtelen, ahogy a Tündér épp a köszöntő beszédét mondta, erős szél támadt. A lámpások lángjai lobogni kezdtek, majd sorra kialudtak. A tó sötétségbe borult, a vidám hangulat pedig félelemmé változott. A tólakók ijedten kiabáltak, nem tudták, mitévőek legyenek.
Pötty megrémült, de ekkor eszébe jutott, hogy az ő éneke olyan, mint a fény. Talán az énekével vissza tudja hozni a fényt a partra. Mély levegőt vett, és becsukta a szemét. Aztán, halkan, remegő hangon, énekelni kezdett.
A hangja eleinte nagyon halk volt, alig hallatszott a szél zajában. De ahogy Pötty egyre bátrabb lett, a hangja is egyre erősebbé, tisztábbá vált. Az éneke olyan volt, mint a holdfény, ami áttör a felhőkön, vagy a csillagok ragyogása a sötét éjszakában.
A tólakók elhallgattak, és ámulattal hallgatták Pötty énekét. A hangja megnyugtatta őket, és reményt adott nekik. Az ének hatására a lámpások lassan, egyenként újra gyulladni kezdtek. A fény visszatért a tóra, és a vidámság újra birtokba vette a szíveket.
Amikor Pötty befejezte az éneklést, a tólakók tapsviharban törtek ki. A Tó Tündére odarepült Pötthöz, és hálásan megköszönte neki a bátorságát és a gyönyörű énekét. „Megmentetted az ünnepet, Pötty” – mondta a Tündér. „Az éneked olyan volt, mint a fény, ami utat mutat a sötétségben.”
Pötty boldog volt, nagyon boldog. Most már tudta, hogy a félelem nem győzött le, hanem az énekével segített másoknak. Megtanulta, hogy a bátorság akkor születik, amikor másoknak adunk, és hogy az ajándékunkkal a világot szebbé tehetjük.
A tó ünnepe Pötty énekével vált igazán emlékezetessé. Pötty pedig, a félénk béka, megtanulta, hogy a hangja nem csak egy ajándék, hanem egy erő is, amivel jót tehet a világgal. És ettől a naptól kezdve már soha nem félt énekelni.
