Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a napsugár ezüst hárfaként játszik a víz felszínén, elterült a Kristálytiszta Tenger csodálatos birodalma. Ennek a birodalomnak a legeslegmélyebb, legcsillogóbb pontján állt a Fénylő Gyöngyház Palota, két ifjú sellőlány, Mirella és Nara otthona.
A palota nem ám aranyból vagy ezüstből épült! Falait a legszebb kagylókból rakták, tornyai karcsú korallokból nyúltak az ég felé, és ablakai helyén vékonyra csiszolt, áttetsző gyöngyházlemezek ragyogtak. A palota körül a legszínesebb tengeri rózsák nyújtogatták bársonyos karjaikat, és apró, neonfényű halacskák rajzottak, mint megannyi eleven drágakő.
Mirella, az idősebb testvér, csendes és megfontolt teremtés volt. Hosszú, tengerzöld haja lágyan omlott a vállára, és legszívesebben a palota csöndes termeiben ült, ahol fénylő hínárszálakból szőtt csodálatos szőnyegeket, melyek a tenger legszebb történeteit mesélték el. Nara ezzel szemben maga volt a megtestesült vidámság és kíváncsiság. Korallpiros haja lobogott utána, ahogy a tengeri áramlatokkal versenyt úszva kergette a buborékokat, vagy éppen a legjátékosabb delfinekkel bukfencezett a végtelen kékségben.
Egy verőfényes reggelen azonban valami megváltozott. A víz különösen nehéznek, fojtottnak érződött. A megszokott, lágy áramlatok, melyek friss vizet és apró finomságokat hoztak a palota kertjébe, elcsitultak. A kis neonhalak ijedten bújtak a korallok rejtekébe, és a tengeri rózsák is mintha összehúzták volna magukat.
– Érzed ezt, Mirella? – kérdezte Nara, miközben abbahagyta a játékot. – Mintha a tenger visszatartaná a lélegzetét.
Mirella bólintott, és komoly arccal úszott az egyik gyöngyházablakhoz. – Valami nincs rendben. A víz nem áramlik. Menjünk, nézzük meg a nagy Korallkaput!
A palota bejárata egy hatalmas, boltíves kapu volt, melyet évszázadok alatt növesztettek a tenger legbölcsebb korallmesterei. Most azonban a kapu előtt egy sötét, fenyegető árnyék terjengett. Ahogy közelebb úsztak, a szívük egyre hevesebben vert. Egy hatalmas, sűrű szövésű háló torlaszolta el a bejáratot, mint egy óriási, gonosz pókfonál. A háló a fenti, emberi világból érkezett, és most gúzsba kötötte otthonuk bejáratát, csapdába ejtve mindent és mindenkit a palota körül.
– Micsoda szörnyűség! – kiáltott fel Nara dühösen, és azonnal a hálóhoz úszott. Megpróbálta puszta kézzel széttépni a vastag szálakat, de azok élesek voltak, és megvágták finom ujjait. – Jaj! Ez erősebb, mint gondoltam!
Mirella óvatosan körbeúszta a hálót. Látta, ahogy a durva kötelek belevágnak a gyönyörű, élő korallba, és apró, ijedt rákocskák próbálnak menekülni a szorosra húzott hurkok fogságából. – Egyedül nem fog menni, Nara. Túl nagy és túl erős. Segítséget kell kérnünk!
Nara csalódottan nézett a kezére, majd a hálóra. Tudta, hogy a nővérének igaza van. – De kitől? Ki juthat ki innen, hogy szóljon a többieknek?
Mirella szeme felcsillant. – A Tengeri Csikó Futár! Ő a leggyorsabb az egész birodalomban, és olyan apró, hogy talán átfér a háló egyik szemén.
Hívó szavukra hamarosan előpattant egy közeli hínárerdőből egy apró, de annál fürgébb tengeri csikó. Pikkelyei a szivárvány minden színében játszottak, és farka úgy kunkorodott, mint egy megfeszített rugó. Izgatottan perdült-fordult a lányok előtt.
– Futár! Nagy a baj! – kezdte Mirella. – A palota fogságba esett. Át kell jutnod ezen a szörnyű hálón, és el kell menned a Bölcs Sziklákhoz. Keresd meg a Korallőrt, és mondd el neki, mi történt!
A Tengeri Csikó Futár egy pillanatra megrettent a háló láttán, de aztán összeszedte minden bátorságát. Bólintott egyet, majd cikázni kezdett a háló mentén, keresve a legkisebb rést. Végül talált egyet, ahol a szálak egy kicsit lazábbak voltak. Egy nagy levegőt vett – már amennyire a víz alatt lehet –, és egy villanással átpréselte magát a túloldalra. Ahogy eltűnt a kékségben, a két sellőlány szorongva nézett utána.
Az idő lassan vánszorgott. A víz a palota körül egyre állottabb lett. Mirella és Nara próbálták nyugtatgatni a kisebb élőlényeket, de ők is egyre jobban féltek. Mi lesz, ha a Futár nem ér célba? Mi lesz, ha a Korallőr nem tud segíteni?
Hosszú várakozás után a távolban végre megmozdult valami. Egy hatalmas, árnyékszerű alak közeledett lassan, méltóságteljesen. A Korallőr volt az, egy gigantikus, ősöreg tengeri rák, akinek páncélja olyan kemény volt, mint a gyémánt, és ollói akkorák, mint két szikladarab. Mellette ott úszott a Tengeri Csikó Futár, és mögöttük apró rákok, kagylónyitogató halak és éles csigaházú teremtmények egész serege követte őket.
A Korallőr megállt a háló előtt, és mély, dörmögő hangon szólt: – Látom a bajt, sellőlányok. Ez a fenti világ átka. De a tenger népe nem hagyja magát!
Tekintete végigsiklott a rémült arcokon. – Egyedül senki sem elég erős ehhez. Sem én, sem ti. De együtt… együtt mi vagyunk a tenger ereje! Hallgassatok rám! Én a hatalmas ollóimmal elcsippentem a legvastagabb köteleket. Amikor meggyengül a háló, a kisebb rákok csípjék el a csomókat, a hegyes orrú halak pedig vágják át a vékonyabb szálakat! Mirella, te irányítsd a jobb oldali sereget! Nara, te pedig a balt! Futár, te pedig jelezz, ha egy-egy szál elpattant, hogy mindenki tudja, hol kell legközelebb segíteni!
És megkezdődött a nagy mentőakció. A Korallőr hatalmas ollói iszonyatos erővel csattantak. ROPP! – és egy vastag kötél elszakadt. A háló megremegett. Nara azonnal egy csapat kardorrú halat vezényelt a meglazult részhez. – Gyerünk, barátaim, most! Vágjátok, ahogy csak bírjátok!
Mirella a másik oldalon egy sereg apró, de annál elszántabb ollójú rákot biztatott. – Ott, azt a csomót! Mind egyszerre! Egy, kettő, három!
A Tengeri Csikó Futár pedig szélsebesen cikázott a csapatok között, híreket és biztatást hozva-víve. A levegő – vagyis a víz – megtelt a közös munka hangjaival: a pattogó szálak, a csattogó ollók és a bátorító kiáltások zajával.
Végül már csak egyetlen, vastag tartókötél maradt. A Korallőr mindkét ollóját rákulcsolta, és teljes erejéből megszorította. A kötél nyögött, recsegett, majd egy hatalmas, SRAAACCC hang kíséretében elszakadt. A háló darabokra hullott, és a tenger végre fellélegzett. A friss, éltető áramlat bezúdult a Korallkapun, elsöpörve a háló cafatjait és az állott vizet. A kis neonhalak előbújtak rejtekükből, és örömtáncot lejtettek a felszabadult palota előtt.
Mirella és Nara boldogan ölelték át egymást. Fáradtak voltak, de a szívük tele volt büszkeséggel. A Korallőr méltóságteljesen feléjük fordult.
– Látjátok, kislányok? – dörmögte kedvesen. – A bátorság nem csak annyi, hogy félelem nélkül néztek szembe a veszéllyel. Az igazi bátorság az, amikor tudjátok, mikor kell segítséget kérni, és mertek összefogni másokkal. Egyetlen csepp víz gyenge, de sok csepp együtt maga az óceán, ami a legnagyobb sziklákat is képes elgörgetni. Ezt sose felejtsétek el!
Mirella és Nara a szívükbe zárták a bölcs szavakat. Megértették, hogy bár ketten is erősek, az igazi erejük a barátaikban és az összefogásban rejlik. Attól a naptól fogva a Fénylő Gyöngyház Palota még ragyogóbban tündökölt, mert lakói nemcsak a szépségét, hanem a tenger legfontosabb törvényét is őrizték: az összetartozás erejét. A Kristálytiszta Tenger pedig szabadon áramlott tovább, mesélve a két bátor sellőlány és segítőik hősies történetét mindenkinek, aki meghallgatta a hullámok suttogását.
