Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ott, ahol a hegyek az égbe karcolnak és a folyók ezüst szalagként kanyarognak a völgyekben, állt egy tündöklő királyi vár. Ebben a várban élt egy bölcs, ámde gondterhelt király, akinek három fia volt, mint a mesében illik. A legidősebb, Gáspár, daliás vitéz volt, kinek karja vastagabb volt a tölgyfa ágánál. A középső, Boldizsár, ravasz eszű ifjú volt, aki bármilyen csapdát kiismert és bármilyen rejtvényt megfejtett. A legkisebb pedig Mirkó volt. Mirkó királyfi nem a kardforgatásban lelte örömét, és nem is a bonyolult haditervekben. Ő a madarak énekét hallgatta órákig, a fák suttogását értette meg, és többre becsülte egy szarvasgím békés tekintetét, mint bármelyik udvari bál csillogását. Apja, a király, szerette őt, de szívében aggódott érte. „Mi lesz veled, fiam,” sóhajtotta gyakran, „ebben a világban, ahol az erő és az ész parancsol?”
Egy napon sötét felhő borult a királyság egére. Nem valódi felhő volt az, hanem a félelem árnyéka. A közeli Remete-erdő mélyéről ugyanis hatalmas, rémisztő üvöltés hallatszott, melytől megremegtek a házak ablakai és a poharakban megcsendült a bor. Hamarosan híre jött, hogy egy sárkány telepedett le az erdő szívében, egy régi barlangban. Zúgónak nevezték el, mert hangja olyan volt, mint a tomboló vihar. A sárkány nem rabolt el királykisasszonyt, és nem ostromolta a várat, mégis rettegésben tartotta a vidéket. Időnként előtört a barlangjából, és hatalmas lábaival letarolta a vetést, fülsiketítő bömbölésével elriasztotta a nyájat a legelőről, és néha-néha egy-egy lángcsóvát fújt a magasba, melytől pörzsölt fűszag terjengett a levegőben. A falusiak nem mertek többé fát vágni, a pásztorok nem merték kihajtani az állatokat.
A király összehívta fiait. „Fiaim! Veszély fenyegeti a népemet. Aki megszabadítja a birodalmat ettől a szörnyetegtől, annak jutalma nem marad el. Menjetek, és tegyetek tanúbizonyságot bátorságotokról!”
Elsőként Gáspár, az erős, indult útnak. Fényes páncélt öltött, sisakján kócsagtoll lengett, és a kezében egy kétemberes pallost vitt. Ahogy az erdőhöz ért, kihúzta magát, és teli torokból kiáltotta: „Előbújj, te pikkelyes féreg! Itt van Gáspár királyfi, hogy véget vessen gonosz napjaidnak!” A barlangból mély morgás felelt, majd megjelent Zúgó. Hatalmas volt, smaragdzöld pikkelyei úgy csillogtak, mint ezernyi drágakő, szeme pedig parázslott a sötétben. Gáspár nekirontott, de a sárkány csak egyet legyintett a farkával, és a daliás királyfi úgy repült, mint egy kavics, és egy mohapárnán landolt. Zúgó egy hatalmasat üvöltött, és egy lángnyalábot fújt a herceg feje fölé, ami egy öreg tölgyfát perzselt feketére. Gáspár megszégyenülten, kormos arccal kullogott haza.
Másnap Boldizsár, a ravasz, próbált szerencsét. Ő nem erővel akart győzni. Cselvetést eszelt ki. Egy mély vermet ásatott a barlang bejárata elé, letakarta ágakkal és levelekkel, majd egy birkát kötött a verem túlsó oldalára csalétekként. Lesben állt, várta a sárkányt. Zúgó előjött, de nem rohant a birka felé. Megállt, szimatolt a levegőbe, majd hatalmas orrlyukaiból olyan forró gőzt fújt ki, hogy a levelek és az ágak szerteszálltak, felfedve a mély gödröt. A sárkány ismét dühösen felbődült, és tekintetével Boldizsárt kereste a bokrok között. A középső királyfi jobbnak látta, ha futásnak ered, és meg sem állt a vár kapujáig.
A király kétségbeesése a tetőfokára hágott. Ekkor lépett elé Mirkó, a legkisebb fiú. Halk szavú volt, mint mindig. „Édesapám, engedd meg, hogy én is megpróbáljam.”
Az udvarban halk kuncogás futott végig. Gáspár megvetően felhorkant. „Te? Mit akarsz csinálni? Altatódalt énekelsz neki?”
Mirkó azonban rendíthetetlen volt. „Nem viszek kardot, sem páncélt. Csak az elemózsiás tarisznyámat és a furulyámat.”
A király a fia szemébe nézett, és a megszokott álmodozás helyett most valami szelíd elszántságot látott benne. Bólintott. „Menj, fiam. De légy óvatos!”
Mirkó elindult az erdő felé. Ahogy a fák sűrűjébe ért, nem a sárkány barlangja felé vette az irányt, hanem a közeli domboldalra, ahol a falu nyája szokott legelni. Tudta, hogy ott találja Ilonát, a pásztorlányt. Ilona nem volt királyi sarj, de esze vágott, mint a borotva, és a szemét semmi sem kerülte el. Búzakalász-szőke haja volt, és a szeme olyan kék, mint a nyári ég. Épp egy báránykát itatott a patakból, amikor Mirkó mellé lépett.
„Szia, Ilona,” köszönt a királyfi. „Te itt vagy minden nap. Mondd, mit láttál a sárkányból?”
Ilona felnézett, és nem csodálkozott. „Láttam, bizony, királyfi. De nem olyannak, mint amilyennek a bátyáid lefestették. Nem gonosz ez a sárkány. Fájdalmas a hangja, nem dühös. Úgy ordít, mint akinek a foga fáj. És nem eszik. Csak iszik a tóból, de a birkákhoz hozzá sem nyúl. Csak azt perzseli fel, ami túl közel merészkedik a barlangjához. Mintha a békéjét védené, nem a kincsét.”
Mirkó elgondolkodva hallgatta. Amit a lány mondott, egybecsengett azzal, amit ő is érzett. A természet hangjaiban nem volt gyűlölet, csak kétségbeesés. Megköszönte Ilona segítségét, és a kapott tudással a szívében indult tovább a sárkány barlangja felé.
Amikor a barlang szájához ért, nem kiáltott, nem dörömbölt. Leült egy nagy kőre, biztonságos távolságban, elővette a faragott furulyáját, és játszani kezdett. Nem indulót fújt, nem is csatadalt. Egy szelíd, andalító dallamot játszott, olyat, amilyet a patak csobogása és a fák susogása tanított neki. A zene lágyan szállt be a barlang sötétjébe.
Kis idő múlva a sötétből előbukkant Zúgó hatalmas feje. Szemei vörösen izzottak, de nem a haragtól, hanem a kimerültségtől és a fájdalomtól. Figyelte a fiút, aki csak játszott rendületlenül. Amikor Mirkó befejezte a dalt, letette a furulyát, és halkan megszólalt.
„Nem bántani jöttem, Zúgó. Azért jöttem, hogy megértsem, mi bánt téged.”
A sárkány erre egy mély, panaszos hangot hallatott, ami inkább nyögés volt, mint üvöltés. Lassan, óvatosan kitátotta a száját. Mirkó szíve a torkában dobogott, de nem mozdult. Ahogy belenézett a sárkány torkába, meglátta a baj okát. Egy hatalmas, szilánkos szikladarab ékelődött be két hátsó zápfoga közé, mélyen belevágva a sárkány ínyébe. A szegény pára alighanem egy hegyomláskor haraphatott rá véletlenül. Ettől a szörnyű fájdalomtól nem tudott enni, és ezért ordított éjjel-nappal.
„Látom már,” mondta Mirkó együttérzően. „Várj, megpróbálok segíteni!”
Körülnézett, és talált egy kidőlt, de rendkívül erős és vastag fiatal fát. Behúzta a barlangba, és a sárkány felé fordult. „Kérlek, bízz bennem! Feszítővasnak fogom használni. Fájni fog egy pillanatra, de aztán jobb lesz.”
Zúgó a fiú szemébe nézett. Olyan őszinte jóságot és törődést látott benne, amilyet még soha. Lassan bólintott a hatalmas fejével, és újra kitátotta a száját, mozdulatlanul tűrve. Mirkó minden erejét összeszedve a fa végét a szikla és a fog közé feszítette, majd nekifeszült. A fa megnyekkent, a szikla megmozdult, majd egy hangos koppanással a barlang földjére esett.
A sárkány egy hatalmasat sóhajtott. A megkönnyebbülés sóhaja volt. A vörös izzás kialudt a szeméből, helyét egy mély, hálás csillogás vette át. Óvatosan, szinte gyengéden megbökte Mirkót a hatalmas orrával, ami majdnem feldöntötte a fiút. Mirkó nevetett, és elővette a tarisznyájából a kenyeret és a sajtot. Letette a földre. Zúgó hálásan elfogadta, és most már fájdalom nélkül tudta megenni.
Amikor a királyfi és a sárkány együtt léptek ki az erdőből, a falusiak rémülten szaladtak szét. De hamarosan látták, hogy a sárkány szelíden lépked Mirkó mellett, mint egy óriási kutyus. A vár udvarán a király és a két idősebb királyfi szeme-szája tátva maradt. Mirkó elmesélt mindent, a félreértésről, a fájdalomról és Ilona okos megfigyeléséről.
A királynak könny szökött a szemébe. Odalépett legkisebb fiához, és átölelte. „Te vagy a legbátrabb mindannyiunk közül, Mirkó. Nem a kardod, hanem a szíved tette a legnagyobb hőstettet. Megmutattad, hogy a megértés és a kedvesség erősebb fegyver, mint a legélesebb acél.”
És attól a naptól fogva mindenki tudta a királyságban, hogy a legnagyobb csatákat nem erővel, hanem nyitott szívvel és egy csipetnyi megértéssel lehet megvívni. Zúgó az erdő és a birodalom békés őrzője lett, Ilonát az udvarba hívatták, mint a király legbölcsebb tanácsadóját, Mirkó pedig bebizonyította, hogy az igazi bátorság nem az üvöltésben, hanem a halk szóban és a segítő kézben rejlik.
Itt a vége, fuss el véle.
