Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a csillagporos Tejúton is innen, állt egy hegy, melyet úgy hívtak: az Örökzöld-hegy. Oldalát smaragdzöld fenyvesek borították, melyeknek tűlevelein nyaranta gyémántként csillogott a harmat, telente pedig hóbundát viseltek, mintha a világ legfinomabb cukrával hintették volna meg őket. A hegy lábánál egy aprócska falu bújt meg, házikói vidáman pislogtak a napfényben, és lakói dolgos, békés emberek voltak. Ám a béke fölé az utóbbi időben árnyék vetült.
Az Örökzöld-hegy csúcsán ugyanis egy fenséges, öreg vár trónolt. Tornyában lakott az Örharang, egy csodálatos harang, melynek hangja nem holmi egyszerű fémkongás volt. Ha megszólalt, hangja végigsimogatta a völgyet, elűzte a zivatarfelhőket, felébresztette a lustálkodó napsugarakat, és reményt öntött az emberek szívébe. De az Örharang már hetek, sőt, hónapok óta hallgatott. A várat sűrű, szürke, soha fel nem szálló köd vonta be, mintha egy óriás szomorú sóhaja telepedett volna a hegycsúcsra. A faluban az emberek egyre kedvetlenebbek lettek, a nap is mintha bágyadtabban sütött volna, és a virágok sem pompáztak már olyan élénk színekben.
A faluban élt egy legény, Zsombor, akinek szívében a kíváncsiság elevenebb parázs volt, mint bárki máséban. Míg a többiek csak legyintettek és sóhajtoztak a hegy felé nézve, Zsombor agyában kérdések százai motoszkáltak. Miért hallgat az Örharang? Miféle köd ez, ami nem enged a szélnek? És kik laknak a várban, hogy hagyják ezt a nagy szomorúságot rátelepedni a világra? Egy reggel aztán megelégelte a tétlen várakozást. Csomagolt a tarisznyájába friss pogácsát, egy kulacs forrásvizet, és elindult, hogy maga járjon a rejtély végére.
Az út eleje ismerős volt. A hegy lábánál még csicseregtek a madarak, a bársonyos moha puhán ölelte a fatörzseket. Ám ahogy egyre magasabbra hágott, a világ elcsendesedett. A madárdal elhalt, a levegő hűvössé és nyirkossá vált. Hamarosan elérte a köd határát. Olyan sűrű volt, mint a tejföl, és Zsombor alig látott az orráig. Bátorsága egy pillanatra megingott, de aztán eszébe jutott az Örharang tiszta hangja, és a kíváncsiság újra erőt adott neki. Belépett a szürke homályba.
Órákig botorkált a ködben, mikor egy barlangszájra bukkant. A barlangból halk, szipogó hang szűrődött ki. Nem volt félelmetes, inkább végtelenül szomorú. Zsombor bekukkantott. A barlang mélyén egy aprócska sárkány kuporgott. Pikkelyei nem a mesék félelmetes acélszínében, hanem a tavaszi fű zöldjében játszottak, szemei pedig akkorák voltak, mint két borostyánkő. Mikor meglátta Zsombort, ijedten összerándult, és egy parányi, alig látható lángocskát prüszkölt. A lángocska még egy gyertyát sem gyújtott volna meg.
– Ne félj! – mondta Zsombor lágyan. – Nem bántalak. Zsombor vagyok. És te ki vagy?
A sárkányka félénken pislogott. – Lángocska – suttogta. – Azért bújtam el, mert félek. Félek ettől a ködtől, a csendtől, és… és a saját lángomtól is. Olyan kicsi és erőtlen.
Zsombor leült mellé, és elővett egy pogácsát a tarisznyájából. – Látod, ez is kicsi, de erőt ad. A te lángod is biztosan jó valamire. Én a hegyi várhoz tartok, hogy kiderítsem, miért hallgat az Örharang. Tartasz velem? Ketten bátrabbak lennénk.
Lángocska habozott, de Zsombor kedves szavai és bátor tekintete megmelengették a szívét. Bólintott. Attól a perctől fogva ketten folytatták az utat. Lángocska apró lángja nem oszlatta el a ködöt, de meleg fényt vetett a lábuk elé, így már nem botladoztak a köveken. Zsombor pedig mesélt neki a faluról, a napfényről és a harangszóról, és Lángocska lassan elfelejtette a félelmét.
Végül megérkeztek a vár kapujához. A hatalmas kőfalak szürkék és ridegek voltak. A vár udvarán emberek mozogtak, de mintha csak árnyékok lettek volna. Lassú, csüggedt mozdulatokkal tették a dolgukat, arcukról minden öröm lehervadt. Nem szóltak egymáshoz, csak némán végezték a végtelennek tűnő, értelmetlen feladatokat. Zsombor és Lángocska szíve összeszorult a látványtól.
Egyenesen a harangtorony felé vették az irányt. A torony ajtajában egy hófehér szakállú, görnyedt hátú öregember állt. Ő volt az Örharang Őre. Szemei mélyén pislákolt még a fény, de arca tele volt bánattal.
– Mit kerestek itt, vándorok? – kérdezte fáradt hangon. – Itt már nincs semmi, csak a csend és a szürkeség.
– Azért jöttünk, hogy újra megszólaljon az Örharang! – felelte Zsombor elszántan. – Mi történt?
Az Őr sóhajtott egy mélyet, mely megrengette az egész tornyot. – Az Örharang nem vasból és ércből van csupán. A lelkét a hegyi vár lakóinak reménye, öröme és bátorsága táplálja. Amíg nevettünk és daloltunk, a harang hangja messzire szállt. De lassan beférkőzött közénk a csüggedés, a félelem a jövőtől, és az öröm parazsa kialudt a szívekben. A harang elnémult, mert nem volt, ami éltesse. Én pedig megöregedtem, és az én erőm már kevés, hogy egyedül újra lángra lobbantsam a szívét.
Zsombor Lángocskára nézett, aki a lába mögé bújt. Hirtelen mindent megértett. Nem egy gonosz varázslat vagy egy szörnyeteg okozta a bajt, hanem a remény elvesztése.
– De talán egy apró szikra is elég, hogy újra tüzet gyújtson! – kiáltotta Zsombor, és a kis sárkányra mutatott. – Lángocska lángja kicsi, de tiszta és meleg! Talán az ő bátorsága segíthet!
Az Örharang Őre reménykedve nézett a kis sárkányra. Lángocska reszketett. – Én? De… de az én lángom olyan gyenge…
– Nem a mérete számít, Lángocska! – biztatta Zsombor. – Hanem a bátorság, amivel adod. Hidd el, hogy képes vagy rá! Én hiszek benned!
Zsombor barátsága és hite átsugárzott Lángocskára. A kis sárkány felemelte a fejét, mély levegőt vett, és minden aprócska bátorságát összeszedve egy pici, de forró és aranyszínű lángot fújt a hatalmas, hideg harang szívére.
A láng nem pattant le róla. A fém magába szívta a meleget, mint a szomjas föld a nyári esőt. A harang belsejében halvány derengés támadt, majd egy mély, meleg búgás hallatszott. Aztán… KONDULT! De nem egy egyszerű kondulás volt. Tiszta, élettel teli hang csendült fel, mely mintha azt dalolta volna: „Van remény!”
A hanghullám végigsöpört a váron. A sűrű köd megremegett, majd szakadozni kezdett. A várudvaron az árnyékként mozgó lakók megálltak, és felemelték a fejüket. Arcukra évszázadok óta először ült ki a csodálkozás. A harang újra kondult, hangja már erősebb és magabiztosabb volt. A ködfoszlányok menekülni kezdtek, és a torony csúcsán áttört az első napsugár.
A fény végigsimított a szürke falakon, melyekről kiderült, hogy ragyogó fehér kőből épültek. A vár lakói egymásra néztek, és szemükben felcsillant a régi tűz. Egyikük elmosolyodott, a másik felkacagott. Az ő szívükben éledő öröm újabb és újabb erőt adott a harangnak, mely most már zengve-bongva hirdette a hegy és a völgy népének, hogy a szomorúság korszaka véget ért.
Attól a naptól fogva az Örökzöld-hegyen újra béke és boldogság honolt. Zsombor és Lángocska a vár hősei lettek. A félénk sárkány megértette, hogy a legkisebb láng is képes elűzni a legnagyobb sötétséget, ha tiszta szívből és bátor lélekkel adják. Zsombor pedig, a kíváncsi legény, nemcsak egy rejtélyt oldott meg, hanem igaz barátra is lelt, és megtanulta a legfontosabb leckét: a világot nem a kardok és a varázslatok mentik meg, hanem a barátság, a hit és egy parányi, de soha ki nem alvó remény.
