Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Felföldi Viharok hegyvonulatán is innét, elterült egy völgy, melyet úgy hívtak: Aranyvölgy Királyság. A neve illett is rá, mert a napfény itt mindig aranyszínűbben ragyogott, a búzamezők aranykalászokat ringattak, és az emberek szíve is tiszta aranyból volt. A királyság büszkesége a palota legmagasabb tornyán lengő zászló volt, a Napfonat. Úgy szőtték azt csillogó aranyszálból és a legtisztább égkék selyemből, hogy aki ránézett, annak a szívét béke és bátorság töltötte el.
A királyság lovagjai daliás, nagydarab férfiak voltak, páncéljuk csattogott, kardjuk súlyos volt, és a hangjuk úgy dörgött, mint a hegyi medvéé. Köztük élt Luca, aki szintén lovag volt, bár a többiek inkább csak mosolyogtak rajta. Luca nem volt sem magas, sem daliás. Páncélja úgy nézett ki rajta, mintha egy nagyobbacska bádogfazékba bújt volna, a kardja pedig majdnem hosszabb volt, mint ő maga. De a szeme! A szikrázó kék szemében több elszántság lakozott, mint Aranyvölgy összes többi lovagjában együttvéve.
Egy szomorú reggelen Aranyvölgyre sötétség borult. A Napfonat eltűnt a toronyból! A zászlót elrabolták! A király kétségbeesetten tördelte a kezét, a királyné selyemkendőjébe sírt, a lovagok pedig a kardjuk markolatát szorongatva fogadkoztak, hogy bosszút állnak. De amikor kiderült, hogy a zászlót a rettegett Zászló Ormának őre vitte el, a legmagasabb, legzordabb hegycsúcsra, a nagy szavak elhalkultak. Az út oda veszélyes volt, meredek és tele ismeretlen veszedelemmel.
– Én elmegyek érte! – csattant fel egy vékonyka hang. Mindenki Lucára kapta a fejét. A nagydarab lovagokból kitört a nevetés.
– Te, te kis pitypang? – gúnyolódott egyikük. – Hiszen elfúj a hegyi szél!
De a király, aki bölcs volt és látott már egyet s mást, meglátta a tüzet Luca szemében. Csendre intette a többieket, és így szólt: – A bátorság nem termet kérdése. Menj, Luca lovag! Hozd vissza a reményünket!
Luca szíve nagyot dobbant a büszkeségtől. Kivezette az istállóból hűséges lovát, Csillagot. Csillag nem volt harci mén, inkább egy szelíd, okos paripa, akinek a homlokán hófehér csillag díszelgett. Megértette Lucát egyetlen szóból, egyetlen simogatásból. Luca felpattant a hátára, és elindultak a Morgó Hegyek felé.
Az útjuk a Suttogó Erdőn vezetett keresztül, ahol a fák mintha titkokat sugdostak volna egymásnak, majd átkeltek a Bővizű Folyón egy imbolygó fahídon. Ahogy elérték a hegyek lábát, a levegő hűvösebb lett, a sziklák komoran meredtek az égre. Egy szűk szurdokban haladtak, amikor furcsa hangot hallottak. Nem volt üvöltés, nem volt morgás. Olyan volt, mintha egy óriás megfázott volna és nagyokat köhécselt volna.
Luca óvatosan leszállt Csillagról, és a hang irányába indult. Egy hatalmas barlang szájában, egy kőágyon feküdt egy… sárkány! De nem olyan, mint a mesékben. Pikkelyei nem félelmetes zöldek, hanem puhák és mohaszerűek voltak, a szemei pedig szomorúan pislogtak. Amikor megpróbált tüzet fújni, csak egy apró füstpamacs és egy erőtlen köhögés jött ki a torkán.
– Jaj, a megfázásom… – nyöszörögte a sárkány. – Már napok óta kínoz. A nevem Pihe.
Bármelyik másik lovag kardot rántott volna, de Luca a szívére hallgatott. Meglátta a szomorúságot a sárkány szemében. Eszébe jutott a gyógyfüves tea, amit a nagymamája készített neki, ha beteg volt. Elővette a kulacsát, amiben langyos, mézes kamillatea volt, és odanyújtotta a sárkánynak.
– Tessék, igyál ebből. Segíteni fog – mondta kedvesen.
Pihe, a sárkány meglepődött. Még soha senki nem volt hozzá ilyen kedves. Hálásan belekortyolt a teába, és a meleg folyadék láthatóan jólesett neki. Köhintett még egyet-kettőt, de már sokkal halkabban.
– Köszönöm, bátor lovag! Mivel hálálhatom meg a jóságodat? – kérdezte.
– A királyság zászlaját keresem. A Zászló Ormának őre rabolta el. Tudod, merre van?
Pihe nagyot bólintott. – Hogyne tudnám! Egy magányos, morcos kőóriás az. Nem rossz, csak nagyon egyedül van, és gyűjti a szép, csillogó dolgokat, hogy ne érezze magát olyan elhagyatottnak. De a csúcs nagyon magasan van. Gyalog sosem érsz fel. Üljetek fel a hátamra, én elviszlek titeket!
És így is lett. Luca és Csillag óvatosan felmásztak Pihe széles, mohás hátára. A sárkány vett egy nagy levegőt, és bár nem szállt olyan magasan és gyorsan, mint egészséges társai, de a szél szárnyán biztosan emelkedtek egyre feljebb a zord sziklák között.
A Zászló Orma egy kopár, szélfútta csúcs volt. A közepén egy hatalmas, sziklából faragott trónon ült az Őr. Valóban óriási volt, a bőre olyan, mint a gránit, a szakálla pedig zuzmóból fonódott. A kezében tartotta a Napfonatot, ami még ebben a komor magasságban is ragyogott.
– Mit kerestek itt, apróságok? – dörögte az Őr, és a hangjától megremegtek a kövek. Csillag ijedten horkantott, Pihe pedig idegességében köhögni kezdett.
Luca azonban nem ijedt meg. Lassan előrébb lépett, és ahelyett, hogy a kardját húzta volna elő, felemelte a kezét, és tisztán, csengő hangon így szólt:
– A zászlónkért jöttünk, ó, Hegyek Őre! De nem harcolni akarunk. Látom, hogy gyönyörködsz benne. Szép, igaz?
Az Őr meglepődött. Verekedésre számított, nem beszélgetésre. Bólintott.
– Szép – morgott. – Fényes. Meleget ad a szívemnek ebben a hideg magányban.
– A mi szívünknek is meleget ad – folytatta Luca. – Az a mi reményünk. Ha nálad van, odalent Aranyvölgyben minden szürke és szomorú. De megértelek. Senki sem szeret egyedül lenni. Mit szólnál hozzá, ha visszavinnénk a zászlót, cserébe pedig ígérem, hogy Aranyvölgy népe sosem feledkezik meg rólad? Eljövünk, és énekelünk neked, a gyerekek pedig a legszebb, legcsillogóbb kavicsokat és a legszínesebb szalagokat hozzák el neked ajándékba. Nem lennél többé egyedül.
Az Őr arcán, mely eddig olyan volt, mint egy kőszikla, valami meglágyult. Évszázadok óta nem szólt hozzá senki kedvesen. A gondolat, hogy énekelnek neki és ajándékot hoznak, jobban melengette a szívét, mint a zászló arany fénye. Lassan, szinte gyengéden kinyújtotta hatalmas kezét, és átadta a Napfonatot Lucának.
Az út hazafelé diadalmenet volt. Pihe már sokkal jobban érezte magát, és a köhögése vidám füstpamacsokká szelídült. Amikor földet értek Aranyvölgy határában, az egész királyság ujjongva fogadta őket. A nagydarab lovagok szégyenkezve hajtották fejüket Luca előtt, aki egy jószívű sárkány és egy hűséges ló segítségével, nem karddal, hanem ésszel és kedvességgel szerezte vissza a reményt.
A király a legbátrabb lovaggá ütötte Lucát, és Luca betartotta az ígéretét. Az emberek rendszeresen fellátogattak a Zászló Ormához, és az Őr soha többé nem volt magányos. Pihe, a sárkány a királyi udvar tiszteletbeli vendége lett, és a legfinomabb mézes-gyógyfüves cukorkákat kapta a köhögésére.
Luca pedig ott állt a palota tornya alatt, nézte a szélben lengő Napfonatot, és tudta, hogy a legnagyobb küldetést teljesítette. Rájött, hogy az igazi bátorság nem a páncél méretében vagy a kard súlyában rejlik. Az igazi bátorság a szívben lakozik: abban a szívben, amelyik mer kedves lenni ott is, ahol mások csak ellenséget látnak, és amelyik megérti, hogy a legmorcosabb óriás is vágyhat egy jó szóra.
