Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a csillagok pislákoló udvarán innen, élt egy kisfiú, akit Leventének hívtak. Levente nappal ugyanolyan fiúcska volt, mint a többi: legózott, kergette a labdát a kertben, és nagyokat nevetett a barátaival. De amikor este az édesanyja betakarta, és egy puszit nyomott a homlokára, Levente számára egy csodálatos utazás vette kezdetét.
Ahogy a szemei lassan lecsukódtak, a szobája fala elmosódott, az ágya pedig egy ügyes kis vitorlássá változott. Az ágyneműből dagadó vitorlát fújt a szellő, a párna kényelmes kormánykerékké alakult, és Levente máris az Álmok Tengerén ringatózott. Ez a tenger nem vízből volt, hanem csillagporral hintett, selymes sötétségből, melynek felszínén ezüstösen ragyogott a Hold. Ő volt Holdanyó, az éjszakai utazók őrangyala, aki mosolygó arcával mindig utat mutatott a kis hajósnak.
Leventének azonban volt egy másik segítője is. Amint a vitorlása a tengerre siklott, a hajó orra mellett felbukkant egy apró, szivárványszínben pompázó pikkelyű halacska. Úgy hívták, Buborék. Két hatalmas, kíváncsi szeme volt, és a szája mindig vidám mosolyra görbült.
– Szia, Levente! – csobbant egyet vidáman. – Ma merre visz a kívánságok szele?
Mert bizony az Álmok Tengerén minden éjjel más és más szigetre vetődött Levente, és minden szigeten várt rá egy teljesítendő kívánság. Az első útjuk a Játékok Szigetére vezetett. A sziget hegyei építőkockákból tornyosultak az ég felé, folyói pedig ezerszínű üveggolyókból kanyarogtak a plüssfákkal borított völgyek felé. A sziget királya, egy hatalmas, szomorú Teddy maci ült a trónján, és a vattakönnyei patakokban folytak a bundáján.
– Ó, jaj nekem! – szipogta. – Elveszett a koronám, a legféltettebb kincsem! Anélkül nem vagyok igazi király. Azt kívánom, bárki, aki itt jár, találja meg nekem!
Levente és Buborék azonnal a keresésére indultak. Buborék a golyófolyó mélyére bukott, Levente pedig felmászott a legmagasabb legótoronyba. Végül Holdanyó vetett egy fénysugarat egy csillogó pontra a hintalovak istállója mögött. Ott hevert a korona, egy pici aranycsengettyűvel a tetején. Amikor Levente visszaadta a macikirálynak, az boldogan a fejébe húzta, és a csengettyű vidáman megkondult. Az egész sziget ünnepelt. Levente büszke volt magára, és a szívét jó érzés töltötte el. Amikor reggel felébredt, a párnáján egy csodaszép, tengerkék üveggolyó csillogott.
A következő éjszaka a vitorlás az Édességek Szigeténél kötött ki. Itt a fákról vattacukor-felhők lógtak, a házak mézeskalácsból épültek, és a patakokban forró csokoládé folyt. A sziget uralkodója, a Gumicukor Királynő azonban kétségbeesetten tördelte marcipánkezeit.
– Elveszett a legfinomabb receptem! – kesergett. – A Szivárványos Nevetőpille receptje, aminek a legfontosabb hozzávalója hiányzik. Azt kívánom, valaki segítsen megtalálni, hogy újra boldogságot oszthassak a népemnek!
Levente és Buborék most is nekiláttak a feladatnak. Átkutatták a cukormázas szakácskönyveket, megkérdezték a bölcs csokoládébaglyokat, de senki sem tudta a titkos összetevőt. Levente elgondolkodott. Nevetőpille… Talán a nevében van a megoldás? Ekkor eszébe jutott egy vicc, amit az apukájától hallott. Elmesélte a szomorú udvari cukrásznak, aki olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy a pocakja is rázkódott. Ahogy nevetett, egyetlen apró, fénylő könnycsepp gördült ki a szeméből – de ez nem a szomorúság, hanem a tiszta öröm könnye volt.
– Megvan! – kiáltott fel a cukrász. – Az utolsó hozzávaló egy cseppnyi önfeledt kacagás!
A Szivárványos Nevetőpille finomabb lett, mint valaha. Levente jóízűen majszolt belőle, és boldog volt, hogy segíthetett. Amikor reggel felkelt, egy szivárványszínű, cukorporos gumicukor illatozott a párnáján.
A harmadik éjszakán az útjuk egy csendes, ködbe burkolózó szigetre vezetett. Ez volt a Suttogások Szigete. Itt a virágok halkan beszélgettek egymással, a szél pedig régi történeteket mesélt a fák leveleinek. A sziget közepén, egy ezüstnyírfa ágán gubbasztott egy apró, szürke madárka. Nem volt király, sem királynő, csak egy pici, magányos lélek. A sziget csendes kívánsága az ő szívéből szállt: „Bárcsak újra tudnék énekelni!”
Levente odalépett hozzá.
– Miért nem énekelsz, kismadár? – kérdezte szelíden.
– Elfelejtettem a dalomat – csipogta halkan a madárka. – Annyira egyedül vagyok, hogy a dallamok elszálltak a szívemből.
Levente most nem tudott mit keresni. Nem volt elveszett korona, sem titkos recept. Buborék tanácstalanul fújt néhány csillogó buborékot, de a madárka csak még szomorúbban nézett rájuk. Levente leült a fa alá, és elgondolkodott. Mi az, ami neki segít, ha szomorú? Az édesanyja ölelése. Az édesapja meséje. A szeretet.
Hirtelen egy ötlete támadt. Nem próbálta kitalálni a madárka dalát. Helyette azt a halk, kedves altatódalt kezdte dúdolni, amit az anyukája szokott neki énekelni minden este. Csak halkan, szinte magának. A dallam szeretettel volt tele, gondoskodással és biztonsággal. A kismadár felkapta a fejét. Billentett egyet rajta, majd félve, halkan csipogott egy hangot, ami beleillett Levente dúdolásába. Aztán még egyet, és még egyet. Hamarosan egy gyönyörű, új dal született, ami nem a régi, elfelejtett dallam volt, hanem egy sokkal szebb: a barátság és a vigasztalás dala.
A sziget köde felszállt, és a virágok is hangosabban kezdtek suttogni a csodáról. Levente szíve most másképp telt meg melegséggel. Ez az érzés sokkal mélyebb és tartósabb volt, mint a macikirály hálája vagy a gumicukor édessége. Megértette, hogy nem egy tárgyat adott, hanem önmagából egy darabot: a kedvességét.
Ekkor Holdanyó arca még fényesebben ragyogott fel az égen. Gyengéd hangja, mint a csillagok csilingelése, belesúgott Levente álmába:
– Látod, kicsi fiam? Teljesítettél egy kívánságot, ami egy játékért szólt, és egyet, ami egy finomságért. Ezek is örömet hoztak. De a legnagyobb vágyak nem tárgyakról szólnak. Az igazán nagy kívánságok egy másik lény boldogságáról álmodnak. Ezek a kívánságok szeretetből születnek, és a szeretet a legnagyobb varázslat az Álmok Tengerén és a való világban is.
Levente mosolyogva hajózott hazafelé a vitorlásán, szívében a kismadár új dalával. Amikor reggel felébredt, izgatottan nyúlt a párnája felé. Nem üveggolyó volt ott, és nem is cukorka. Hanem egyetlen, puha, ezüstszürke madártoll. Levente a tenyerébe vette, és tudta, hogy az összes ajándék közül, amit eddig kapott, ez a legértékesebb. Mert ez nem egy teljesített feladat jutalma volt, hanem egy megvigasztalt szív köszönete.
És attól a naptól fogva Levente minden este izgatottan várta az utazást az Álmok Tengerén, mert már tudta, hogy a legnagyobb kaland nem a kincsek felkutatása, hanem a szeretet elhintése a világban, legyen az álom vagy valóság.
