Valahol, a Suttogó Erdő legszélén, ahol a fák ágai titkokat súgnak a szélnek, élt egy kisfiú, akit Domának hívtak. Doma nem volt átlagos fiú. Míg a többi gyerek sárkányt eregetett a Tiszta-réten, ő az erdő rejtett ösvényeit kutatta, mohás kövek alá lesett, és megpróbálta megfejteni a madarak csivitelését. Egy napsütéses délutánon, egy odvas tölgyfa mélyén, aminek a kérge olyan ráncos volt, mint egy bölcs öregember arca, valami különösre bukkant. Egy feltekert, sárgás pergamenre.
– Térkép! – kiáltott fel Doma izgatottan. Óvatosan kitekerte. De a térkép üres volt. Egyetlen út, egyetlen folyó, egyetlen pici domb sem tarkította. Doma csalódottan sóhajtott. – Micsoda haszontalan darab papír. Még arra sem jó, hogy megmutassa, hol van a legközelebbi málna-bokor.
Ahogy ezt kimondta, a térképen megjelent egy vékony, kacskaringós vonal, ami egyenesen egy közeli málna-bokorhoz vezetett. Doma szeme elkerekedett. Megpróbálta újra.
– Hol van a legendás Kristály-forrás? – kérdezte komolyan. A térképen semmi sem változott. Doma a fejét vakarta. Talán csak véletlen volt az előbb? Leült a fatörzsnek, és elgondolkodott. Hogy csalja elő a vonalakat? Unalmában dúdolni kezdett egy buta kis dalt, amit aznap talált ki: „A nagy cipőmnek nincsen párja, beleférne egy elefánt lába!”
És láss csodát! A térképen egy újabb, vidáman kanyargó vonal jelent meg, ami mélyebbre vezetett az erdőbe. Doma felpattant. Megértette! Ez a térkép nem parancsokra vagy komoly kérdésekre hallgatott. Ez egy tréfás térkép volt, ami csak a jókedvre, a vidámságra és a bolondos feladványokra válaszolt.
– Rendben, te kis csintalan! – kuncogott Doma. – Akkor játsszunk! Mi az, aminek négy lába van, asztal, de mégsem szék? Két szék! – A vonal meghosszabbodott, és egy tisztás felé kanyarodott. Doma követte a varázslatos útmutatást. A fák egyre sűrűbbé váltak, a levegő hűvösebb lett, és az ösvény egy hatalmas, gombakalap formájú házikóhoz vezette. Az ajtaján nem volt kilincs, csak egy szomorú arc volt rá faragva.
Doma óvatosan kopogott. Belülről halk szipogás hallatszott. Aztán lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó. Egy óriási manó állt ott. Hatalmas volt, mint egy medve, a szakálla olyan volt, mint egy mohapárna, a kezei pedig akkorák, mint két kisebb teknő. De a szemei… a szemei tele voltak félelemmel.
– Szia! – köszönt Doma bátran. – Én Doma vagyok. Te ki vagy?
– Bo-bo-bogyó – motyogta a nagy manó, és a lábujjait nézte. – De ne bánts, kérlek! Nem csináltam semmit!
– Bántani? Miért bántanálak? – csodálkozott Doma. – A térképem hozott ide. Azt hittem, valami kaland vár rám.
Bogyó szomorúan megrázta a fejét. – Itt nincs kaland, csak szomorúság. A Zúgó-patak hídját elfoglalta Morcos, a troll. Senkit sem enged át, csak ha fizetünk neki. De nem aranyat kér, hanem valami sokkal rosszabbat: vidám emlékeket és csillogó kavicsokat. Azóta az egész erdő szürke és lehangolt. Még a madarak is hamisan énekelnek.
Doma a manóra nézett. Hatalmas volt és erős, mégis reszketett, mint a nyárfalevél. Doma zsebébe nyúlt a térképért. Eszébe jutott a varázslat. Elmosolyodott.
– Figyelj, Bogyó! Miért visz a rendőr létrát a boltba? – kérdezte hirtelen.
Bogyó értetlenül pislogott. – Nem… nem tudom.
– Hogy elérje a magas árakat! – vágta rá Doma, és felkacagott. Bogyó egy pillanatig csak nézte, aztán egy apró mosoly bukkant elő a nagy mohaszakálla alól. Olyan volt, mint amikor a nap kisüt a felhők mögül. Aztán egy mély, dörmögő hang tört fel a torkából, ami lassan nevetéssé változott. A nevetése megrázta a kis gombaházat.
– Ez… ez jó volt – mondta Bogyó, és letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Régen nevettem már.
– Látod! – lelkendezett Doma. – A jókedv a mi fegyverünk! A térképem is csak erre működik. Menjünk és mentsük meg a hidat! Nem erővel, hanem nevetéssel!
Bogyó bizonytalan volt, de Doma bátorsága ragadós volt. Bólintott, és kilépett a házából. Ahogy elindultak a híd felé, Doma folyamatosan mondta a tréfás találós kérdéseket, Bogyó pedig egyre magabiztosabban próbálta kitalálni őket. Mire a Zúgó-patakhoz értek, a nagy manó már nem a lábujjait nézte, hanem egyenesen előre, és a dörmögő nevetése betöltötte az erdőt.
A híd siralmasan festett. Korlátja megkopott, deszkái szürkék voltak és szomorúan lógtak. A közepén egy kőszerű, mogorva troll ült, a lábát lógázva a víz fölött. Morcos volt a neve, és illett is rá a név. Az arca egyetlen hatalmas fintor volt.
– Állj! – dörögte, ahogy meglátta őket. – A hídvám egy csillogó kavics vagy egy boldog pillanat emléke!
Doma azonban nem ijedt meg. Előrelépett, és a troll szemébe nézett.
– Nekünk nincs se kavicsunk, se emlékünk, amit elvehetnél. De van egy kérdésünk! Mi az, foga van, mégsem harap?
A troll összevonta a szemöldökét. – Miféle ostobaság ez? Fizess, vagy visszafordulsz!
– A fésű! – kiáltotta Doma vidáman. Bogyó mellette kuncogni kezdett. A troll szája megrándult.
– Ez nem vicces! – dörmögte, de a hangja már nem volt olyan félelmetes.
– De, ez az! – lépett előre Bogyó is, a félelemnek már nyoma sem volt benne. – És azt tudod, mi az, aminek háta van, de nem tud hanyatt feküdni?
Morcos a fejét rázta, teljesen összezavarodva.
– A könyv! – bömbölte Bogyó, és most már teli torokból nevetett. A nevetése olyan erővel zengett, hogy a híd deszkái megremegtek.
A troll arca furcsa grimaszba torzult. Próbált morcos maradni, de egy apró kuncogás kiszökött a száján. Aztán még egy. Doma és Bogyó egymásra néztek, és újabb viccekbe kezdtek. Mondták a találós kérdéseket, a nyelvtörőket, az ostoba versikéket, amiknek semmi értelmük nem volt, de éppen ezért voltak olyan viccesek.
Morcos, a troll, egyre jobban rázkódott. Először csak a válla, aztán az egész teste. Végül nem bírta tovább. Kitört belőle a nevetés. De nem akármilyen nevetés volt az! Olyan mély, dübörgő, földrengető kacagás volt, amilyet az erdő még sosem hallott. A troll a térdét csapkodta, a könnye patakokban folyt, és a szürke, kőszerű bőre lassan színt kapott.
És ahogy a troll nevetett, csoda történt. A híd deszkái aranyló fénnyel teltek meg. A korlátból finom, indaszerű minták nőttek ki. A híd fölött a levegő csillámlani kezdett, és megjelent egy apró, fénylő lény, szitakötőszárnyakkal és mosolygós arccal.
– Szabad vagyok! – énekelte csilingelő hangon. – Én vagyok Csipke, a híd tündére. A troll szomorúsága börtönbe zárt. Morcos nem volt gonosz, csak magányos. A szívét vastag sziklafal vette körül, de a nevetésetek áttörte azt!
A troll, aki már alig hasonlított régi, morcos önmagára, letörölte a nevetés könnyeit. – Köszönöm – mondta meglepően lágy hangon. – Azt hiszem… elfelejtettem, milyen jó érzés nevetni.
Doma elővette a térképét. A kacskaringós vonalak most már szivárványszínben pompáztak, és a sok apró ösvény egyetlen, ragyogó úttá olvadt össze, ami hazavezetett. De Doma tudta, hogy a térkép nem csak egy utat mutatott meg neki. Megmutatta az utat egy új baráthoz, és egy fontos titokhoz is.
Rájött, hogy a legnagyobb kincsek nem aranyból vannak, és a legerősebb varázslat nem bonyolult bűbájokban rejlik. A legerősebb varázslat egy őszinte mosoly, egy szívből jövő kacagás, amit megosztasz azokkal, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Mert a jókedv, az bizony mindent meggyógyít.
