Aranypatak faluja lustán nyújtózott a dombok ölelésében, mintha csak egy óriási, zöld paplan alatt szunnyadna. A nyári napfény aranyporral szórta be a tájat, a levegőben pedig a vadvirágok édes illata keveredett a frissen kaszált fűével. Ebben a békés kis világban élt Robi, a falu legleleményesebb kisfiúja, akinek agya mindig valamilyen terven vagy találmányon járt. Soha nem volt egyedül, mert árnyékként követte őt Morzsi, a foltos, kajla fülű kutyája, aki a világ leghűségesebb barátja volt. És persze ott volt a két elválaszthatatlan barátja: Lili, a copfos, szeplős kislány, akinek bátorsága egy oroszlánéval vetekedett, és Bence, a megfontolt, szemüveges fiú, aki mindig tudta, hol lehet a legjobb csomót kötni, vagy melyik deszka bírja el a súlyukat.
A gyerekek kedvenc helye a falu szélén álló, vénségesen vén fahíd volt. A patak már régen új, biztonságos medret talált magának egy kőhajításnyira, így a hidat már senki sem használta. Vastag, mohos gerendái titkokat suttogtak a szélnek, a korhadó deszkák között pedig apró gyíkok és bogarak hada élt. A híd alatt, a kiszáradt patakmederben tökéletes bunkert lehetett építeni, vagy éppen kalózosat játszani. Ezen a délutánon is éppen egy nagyszabású kincskereső hadművelet közepén tartottak. Robi volt a kapitány, Lili a rettenthetetlen első tiszt, Bence a térképész, Morzsi pedig a szimatmester.
Már éppen megtalálták volna a „rég elveszett indián aranyat” (ami valójában egy csillogó csokipapír volt), amikor Morzsi hirtelen megállt. Fülét hegyezte, majd mélyről jövő, aggódó vakkantásokba kezdett. Orrával a híd egyik masszív tartópillére felé bökdösött.
– Mi az, Morzsi? Találtál valamit? – kérdezte Robi, és leguggolt a kutyához. A többiek is köré gyűltek. Először nem hallottak semmit a tücskök ciripelésén és a lombok susogásán kívül. Aztán, amikor a szél egy pillanatra elült, fülükbe kúszott egy vékony, panaszos hang. Egy kétségbeesett nyávogás.
– Cica! – suttogta Lili. – Valahol egy kiscica sír!
Körbejárták a vastag fapillért, és hamarosan meglett a hang forrása. A híd alapját alkotó hatalmas gerendák között, egy szűk, sötét résben ott kuporgott egy apró, fekete-fehér szőrgombóc. A szemei, mint két rémült zöld lámpás, úgy világítottak a félhomályban. Valahogy beeshetett a deszkák között, de kimászni már nem tudott. Ahányszor megpróbált feljebb kapaszkodni, karmai megcsúsztak a sima fán, és visszapottyant.
– Szegényke! Ki kell szabadítanunk! – csapott a tenyerébe Lili, és már indult is volna, hogy bemásszon a szűk résbe.
– Várj! – fogta meg a karját Bence. – Ez veszélyes! A fa korhadt, és ki tudja, mi van odabent. Előbb gondolkodjunk!
Bencének igaza volt. Robi a homlokára csapott. Kapitányként az ő felelőssége volt a legénysége és a mentőakció sikere. Leültek a fűbe, Morzsi pedig aggódva nyalogatta a kezét, mintha csak sürgetni akarná őket. Ez volt a „haditanács”.
– Először is, fel kell mérnünk a helyzetet – kezdte Robi komoly arccal, mint egy igazi stratéga. – A cica magasan van ahhoz, hogy elérjük, de túl mélyen ahhoz, hogy ki tudjon ugrani. A rés pedig túl szűk ahhoz, hogy bárki bemásszon érte.
– Talán lecsalogathatnánk valamivel – vetette fel Lili. – Egy darab sonkával!
Ez jó ötletnek tűnt. Bence hazaszaladt egy szelet finom, füstölt sonkáért, amit egy hosszú ág végére tűztek. Óvatosan leengedték a kiscicához, de az annyira meg volt rémülve, hogy csak még jobban a sarokba húzódott, és fújt egyet.
– Nem jön. Túlságosan fél – állapította meg szomorúan Lili.
Robi az állát vakargatta. Szeme a híd szerkezetét pásztázta, majd megakadt a közeli fűzfán, amelynek ágairól hosszú, hajlékony vesszők lógtak. Aztán eszébe jutott valami, amit a nagypapája fészerében látott. Egy ötlet kezdett formálódni a fejében.
– Megvan! – kiáltott fel. – Nem lecsalogatni kell, hanem lehozni! De nem csak úgy, hanem biztonságban. Bence, a te édesapádnak van egy erős kötele a sufniban, ugye? Az, amivel a szekeret szokta rögzíteni.
– De van! Erős, mint a bivaly! – bólintott Bence.
– Lili, te pedig hozz a babáid közül egy fonott kosarat! A legkisebbet, amibe a cica pont belefér. És egy puha rongyot is tegyél bele!
– Repülök! – pattant fel Lili.
Amíg a többiek a felszerelésért szaladtak, Robi Morzsival maradt. Halkan beszélt a cicához, próbálta megnyugtatni. – Ne félj, kicsi cica! Segítünk rajtad, meglásd! Hamarosan újra a mamádnál leszel.
Pár perc múlva a mentőcsapat újra egyesült. Bence egy tekercs vastag kenderkötelet cipelt, Lili pedig egy apró, párnával bélelt fonott kosarat hozott. Robi átvette az irányítást.
– Rendben, csapat, ez a terv! Bence, te vagy a biztosítóember. A kötél egyik végét kösd a híd korlátjának legvastagabb cölöpéhez! Használd a legbiztosabb csomódat! Lili, te fogod a kosarat. Óvatosan leengedjük a cicához. Én pedig irányítom az egészet, és beszélek hozzá, hogy ne ijedjen meg.
Bence profi mozdulatokkal kötötte fel a kötelet, néhányszor meg is rángatta, hogy ellenőrizze, biztosan tart-e. A kötél másik végét a kosár fülére hurkolták. Lili, akiben egy csepp félelem sem volt, hasra feküdt a híd szélén, és Robi utasításai szerint lassan, centiméterről centiméterre engedni kezdte a kosarat a mélybe.
– Lassan… még egy kicsit… most jó! – suttogta Robi. A kosár megállt pont a kiscica előtt. Az állatka gyanakodva méregette a furcsa, lebegő tárgyat.
– Most mit csináljunk? Nem akar belemászni – aggódott Bence.
Robi ekkor ismét a leleményességéhez folyamodott. Lehunyta a szemét, és felidézte, hogyan hívogatja a szomszéd néni a macskáit. Halkan, cirógatóan ciccegni kezdett. „Pszt-pszt-pszt… gyere, cicuka… gyere, kicsim…”
A hangra a kiscica füle megmozdult. Talán az ismerős hang, talán a puha párna látványa, de egy óvatos lépéssel beletette az egyik mancsát a kosárba. Megingott, majd egy gyors mozdulattal teljesen beugrott, és összegömbölyödött a puha anyagon.
– Megvan! Húzzuk! – kiáltotta Robi. – De óvatosan, egyszerre!
Mindhárman megmarkolták a kötelet, és lassan, egyenletesen húzni kezdték. Morzsi izgatottan csaholt mellettük, mintha csak ő is segítene. A kosár emelkedett, a benne lévő apró utas pedig csendben lapult. Amikor a kosár felért a híd szintjére, Lili óvatosan beemelte a biztonságos deszkákra.
A kiscica remegett, de sértetlen volt. Lili kivette, és a pulóverébe bugyolálta. Az apróság hálásan bújt hozzá, és halkan dorombolni kezdett.
A gyerekek diadalittasan néztek egymásra. Sikerült! Nem is sejtették, hogy a mentőakciónak nézői is akadtak. Gáspár bácsi, a falu legöregebb halásza, aki épp a patakparton sziesztázott, végignézte az egészet. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, és elindult a falu felé, hogy elmesélje, mit látott.
Hamarosan a hídhoz sereglett a falu apraja-nagyja. Éva néni a kisboltból, a polgármester, a postás, és még sokan mások. Nem szidást kaptak a veszélyes helyen való játékért, hanem elismerő pillantásokat és dicsérő szavakat. Amikor pedig egy síró kislány, Zsófi rohant oda, és a nyakukba borult, hogy megtalálták az elveszett cicáját, Pamacskát, mindenki számára világos lett, hogy itt valami csodálatos történt.
A polgármester megköszörülte a torkát. – Gyerekek! – mondta hangosan. – Ma megmutattátok nekünk, mit jelent az igazi bátorság. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki a félelme ellenére is azt teszi, ami helyes. Megmutattátok, hogy az okosság, a segítőkészség és az összefogás mindennél erősebb.
Aznap este, amikor a nap a dombok mögé bukott, és vörösre festette az eget, a régi fahídnál még mindig ott állt a falu közössége. Éva néni frissen sült pogácsát hozott, valaki málnaszörpöt, és a felnőttek arról beszélgettek, hogy ezt a régi hidat talán nem is lebontani kellene, hanem felújítani, emlékül ennek a napnak. Robi, Lili és Bence egymás mellett ültek, Morzsi a lábuknál hevert, a kis Pamacska pedig már biztonságban dorombolt a gazdája ölében. Rájöttek, hogy a legnagyobb kincs, amit aznap találtak, nem csillogó csokipapír volt, hanem a barátság ereje és a tudat, hogy egy bátor szív és egy jó terv a legreménytelenebb helyzetben is csodákra képes.
