A város szélén, ahol az utolsó házak kertjei is elcsendesednek, állt egy vidámpark. Nem olyan csillogó-villogó, mint a maiak, hanem egy régimódi, kissé kopottas csodavilág, ahol a festék már pattogzott a céllövölde bódéján, és a vattacukor illatát is csak az emlékezet fújta a szélben. A park szíve, a legbecsesebb kincse egy ódon körhinta volt, faragott lovaival és hattyóival, melyek némán, mozdulatlanul várták a naplementét. A legtöbb ember már elfelejtette ezt a helyet. A gyerekek nevetése elhalkult, és a feledés szürke pora lassan mindent beborított.
De nem mindenki felejtett. Anna, egy bátor, szeplős arcú kislány, akinek a szemében több csillag ragyogott, mint a nyári égen, minden este kiszökött a kertjük végébe, hogy a kerítésen át a szunnyadó vidámparkot nézze. Nagyapja mesélt neki a régi időkről, amikor a körhinta zenéje messzire szállt, és a boldogság szinte tapintható volt a levegőben. És mesélt neki egy titkot is: a körhinta nem csupán egy fa- és vasszerkezet. Éjfélt üt az óra, és a varázslat életre kel.
Egy langyos nyári éjszakán, amikor a tücskök hangosabban ciripeltek a szokásosnál, Anna elhatározta, hogy bebizonyítja a legenda igazát. Átmászott a rozsdás kerítésen, és a holdfény ezüstös csíkjain lépdelve elindult a park szíve felé. Amikor a városháza toronyórája elütötte a tizenkettőt, a csendet mély, dobbanó hang törte meg. A körhinta közepén álló verkli halkan nyikordult egyet, majd finom, de szomorú dallamba kezdett. A lovak festett szemei felragyogtak, a fakarikák pedig, melyek a körhinta padlóját alkották, fénylő ösvényekké változtak, melyek mind egy-egy ismeretlen világba vezettek.
– Ki merészeli megzavarni az álmok őrét? – dörrent egy mély hang a körhinta közepéről. Egy ősz szakállú, lámpást tartó alak lépett elő az árnyékból. Ő volt a Körhinta Őre, akinek köpenyét mintha csillagporból szőtték volna.
Anna nem ijedt meg. Felemelte a fejét, és a hangja tisztán csengett az éjszakában.
– Én vagyok az, Anna. Azért jöttem, hogy megmentsem a vidámparkot. Nagyapám azt mondta, elveszett az Emlékzene, és nélküle a feledés örökre elnyel mindent.
Az Őr szigorú arca megenyhült. Bólintott, és a lámpásával egy hófehér, sudár paripára világított, amelynek sörénye ezüstösen csillogott.
– Igazad van, kislány. Az Emlékzenét, a park lelkét, elrabolta Füttykirály, a dallamvadász. Ő minden vidám hangot és dallamot bezár az üveggyűjteményébe, hogy csak ő gyönyörködhessen bennük. Ha vissza akarod szerezni, bátorságra és tiszta szívre lesz szükséged. Ez itt Hókő. Ő lesz a társad az úton. Megbízhatóbb hátast a mesék birodalmában sem találsz.
Anna megsimogatta a ló bársonyos orrát. A ló bólintott, mintha értené minden szavát. Anna felpattant a hátára, és Hókő finoman megrázta a sörényét.
– Merre induljunk, Hókő? – suttogta a kislány.
Hókő nem szóval felelt, hanem patáival finoman egy fénylő ösvényre dobbantott, amely a Csend Völgyébe vezetett. Ahogy elindultak, a vidámpark eltűnt mögöttük, és egy olyan világba érkeztek, ahol még a levegővétel is zajosnak tűnt. A fák levelei nem zizegtek, a patak vize hangtalanul folyt. Itt minden hangot elnyelt a némaság.
– Füttykirály birodalma ez – dörmögte Hókő, és hangja olyan volt, mint a távoli hegyek morajlása. – Óvatosnak kell lennünk. A legkisebb zajt is meghallja, és elkapja.
Lábujjhegyen, vagyis patacsúcshegyen osonva haladtak egy kristálybarlang felé, amelynek a bejáratából halk, szomorú dallamfoszlányok szűrődtek ki. Belül ezernyi apró, fénylő üveggömb lebegett a levegőben. Mindegyik egy-egy ellopott dallamot, egy nevetést, egy vidám kiáltást vagy egy altatódal egy darabját rejtette. A barlang közepén, egy mohás trónon ült Füttykirály, egy apró, madárszerű lény, aki éppen egy üveggömböt tartott a füléhez, és szomorúan hallgatta a benne raboskodó kacagást.
A legnagyobb, legfényesebb gömbben ott ragyogott az Emlékzene. Anna felismerte a hangokat: a körhinta verklijének zenéje, a gyerekek sikongatása a hullámvasúton, a vattacukor árus csengőjének hangja. Ez volt a vidámpark szívdobbanása.
– Add vissza! – lépett elő Anna bátran. – Azok a dallamok nem a tieid! Az embereké, akik boldogok voltak tőlük!
Füttykirály megugrott ijedtében.
– Enyémek! Én találtam őket! Szépek, és csak nekem szólnak! – visította vékony hangon. – Ti csak elhasználnátok, elfelejtenétek őket!
Anna tudta, hogy erővel nem veheti el tőle a zenét. Hókő bölcs tekintetét látva eszébe jutott valami, amit a nagyapja mondott neki egyszer: „A legszebb zene az, amit megosztunk másokkal.” Leült a barlang földjére, és elkezdett mesélni. Elmesélte, milyen volt, amikor a nagyapjával a dodzsemben ültek, és annyira nevettek egy vicces koccanáson, hogy a könnyük is kicsordult. Ahogy mesélt, újra átélte a pillanatot, és szívből jövő, csilingelő nevetés tört ki belőle.
A nevetés nem foszlott szét a levegőben. Fénylő, meleg gömböcskévé vált, de nem lehetett befogni. Szabadon táncolt a barlangban, beragyogva minden zugot. Füttykirály tátott szájjal nézte. Ilyen élő, ilyen szabad dallamot még sosem látott. Megpróbálta elkapni, de a nevetés mindig kisiklott a kezei közül.
– Ezt… ezt nem tudom bezárni – hebegte csalódottan.
– Azért nem, mert ez nem egy tárgy – mosolygott Anna. – Ez egy emlék, ami akkor születik, amikor együtt örülünk. Nem lehet ellopni, csak létrehozni. De ha szeretnéd, mesélhetek még, és akkor neked is lesznek saját, élő dallamaid. Nem kell másokét őrizgetned.
Füttykirály elgondolkodott. A sok bezárt dallam most hirtelen unalmasnak és élettelennek tűnt Anna szabad nevetéséhez képest. Lassan odalépett a legnagyobb üveggömbhöz, és egy mozdulattal összetörte. Az Emlékzene kiszabadult, és mint egy fénylő folyó, elindult kifelé a barlangból.
– Köszönöm – suttogta a dallamvadász, és Anna látott egy apró mosolyt a csőrszerű száján. – Gyere el máskor is mesélni!
Anna és Hókő a zene áradatával együtt vágtattak vissza a körhinta felé. Ahogy visszaértek a vidámparkba, a dallam szétáradt, és életet lehelt a kopott játékokba. A színek újra felélénkültek, a rozsda eltűnt, és a levegőt ismét a vattacukor és a sült gesztenye édes illata járta át. A Körhinta Őre mélyen meghajolt Anna előtt.
Másnap reggel a város lakói különös, hívogató zenét hallottak a park irányából. Megmagyarázhatatlan vágyat éreztek, hogy újra ellátogassanak a rég elfeledett helyre. A vidámpark megtelt élettel. A gyerekek nevetése betöltötte a teret, új emlékeket szőve, amelyek láthatatlanul, de erősen tartották életben a varázslatot.
Anna a körhintán ült Hókő hátán, amely most már csak egy gyönyörűen festett faló volt, és mosolyogva nézte a tömeget. Megtanulta a leckét. Az igazi varázslat nem az éjfélkor életre kelő játékokban rejlik, hanem azokban a pillanatokban, amelyeket megosztunk másokkal. Mert a közös nevetés olyan dallam, amit soha, senki nem zárhat üvegbe, és az ereje örökre megőrzi azt, amit szeretünk.
