Az Óperenciás-tengeren is túl, de a kerek erdőn éppen innen, ahol a fák még ismerik a tündérek suttogását, élt egy aprócska sün, akit Süni Palkónak hívtak. Palkó nem volt sem nagyobb, sem bátrabb a többi sünnél, de a szíve, az bizony aranyból volt. Nem igazi, csillogó aranyból, hanem abból a fajtából, ami a kedvességtől és a jóságtól fénylik. Egész nap szorgoskodott: gombát gyűjtött a mohos fák tövében, erdei szamócát csent a bokrok alól, és puha levelekkel bélelte ki télire a vackát.
Egy ködös őszi reggelen, amikor a napfény arany szálakként szövődött át a fák ágai között, Palkó éppen egy különösen kövér galambgombára bukkant. Ahogy óvatosan a hátára erősített kis batyujába tette, a lába előtt megcsusszant egy falevél. De nem akármilyen levél volt az! Úgy ragyogott, mintha maga a nap egy darabkája hullott volna a földre. Fényesebb volt a sárga juharleveleknél, és melegebb színű a vöröslő tölgyfaleveleknél. Palkó kíváncsian megbökte az orrával. Ahogy hozzáért, a levél szinte felizzott, és előtte, a semmiből, egy másik, ugyanolyan aranylevél jelent meg. Aztán még egy, és még egy, amíg egy keskeny, fénylő ösvény nem kanyargott előtte az erdő sűrűjébe.
Palkó szíve nagyot dobbant. Még sosem látott ilyet! Az erdő öregjei meséltek egy aranyútról, ami csak azoknak mutatkozik meg, akiknek a szíve tiszta, és ami mesés kincshez vezet. „Talán ez az!” – gondolta izgatottan, és apró lábaival rálépett a fénylő levelekre. Az ösvény meleg volt és puha, mintha napsütötte mohán lépkedne.
Nem ment messzire, amikor halk csipogást hallott. Egy galagonyaágon egy kis rigó dideregett, szárnya furcsán lógott. Pöttyös volt az, az erdő legvidámabb dalnoka, de most egyetlen hang sem jött ki a torkán, csak szomorúan gubbasztott.
– Mi lelt, Pöttyös barátom? – kérdezte Palkó aggódva.
– Ó, Palkó! – csipogta a rigó. – Megcsúsztam egy nedves ágon, és meghúzódott a szárnyam. Repülni nem tudok, és olyan éhes vagyok, hogy mindjárt elájulok.
Palkó egy pillanatig sem habozott. Levette hátáról a batyut, és elővette a legszebb, legpirosabb erdei körtét, amit reggel talált.
– Tessék, edd meg! Ez erőt ad – mondta kedvesen. Pöttyös hálásan csipegetni kezdett, és ahogy az édes lé végigcsorgott a torkán, mintha az ereje is visszatért volna.
– De fázom is – suttogta.
– Bújj ide a tüskéim közé! – ajánlotta fel Palkó. – Megvédenek a széltől, és a testem melege felmelegít.
Pöttyös óvatosan befészkelte magát a sün tüskéi közé. Valóban, a hegyesnek tűnő páncél belülről meleg és biztonságos fészek volt. Ahogy Palkó tovább indult az aranyúton, a kis rigó hálásan pihent a hátán, és a süni szíve egy kicsit még fényesebben ragyogott.
Az aranyút egyre beljebb vezette őket az erdőbe. Egy tisztásra értek, ahol egy fiatal róka guggolt szomorúan. Cser volt az, a ravaszdi rókacsalád legfiatalabb tagja. De most nyoma sem volt a ravaszságnak az arcán, csak a csüggedés. Egy félig kész kotorék mellett kuporgott, amit a szél újra és újra betemetett száraz levelekkel.
– Hát te mit búsulsz, Cser? – kérdezte Palkó barátságosan, bár a sünik általában tartottak a rókáktól.
Cser mogorván felnézett. – Mit bámulsz, tüskés? Nem látod, hogy nem boldogulok? A családom már messze jár, én meg itt maradtam, mert nem tudok magamnak rendes vackot ásni. Éhes vagyok és fázom, és ez a buta szél csak fújja a leveleket a munkámra!
Palkó megsajnálta a pórul járt rókát. Tudta, hogy a rókák szeretik a gombát, és neki ott lapult a batyujában az a gyönyörű, kövér galambgomba. Egy pillanatra eszébe jutott az aranyút végi kincs, és hogy milyen jó lesz majd egyedül lakmározni belőle. De aztán a vacogó rókára nézett, és a szíve mást diktált.
– Itt van – mondta, és Cser orra elé tolta a gombát. – Edd meg, erőt ad a munkához. És nézd, ha a bejárat elé egy erősebb gyökeret fektetsz keresztbe, az megfogja a leveleket.
Cser hitetlenkedve nézett a gombára, majd a sünre. Soha, egyetlen süni sem volt még vele ilyen kedves. Mohón befalta a gombát, ami valóban új erőt adott neki. Aztán Palkó segítségével találtak egy vastag borostyángyökeret, és a kotorék szája elé ékelték. És láss csodát, a szél hiába fújta a leveleket, azok fennakadtak a gyökérben, és nem temették be a bejáratot.
– Köszönöm, Palkó – mondta Cser halkan, és a hangjában őszinte hála csengett. – Tartozom neked. Megyek veled, megvédelek az úton, ha valami veszély leselkedne rátok.
Így hát már hárman folytatták az utat: Süni Palkó, a hátán a melegedő Pöttyössel, mellette pedig a hűséges Cserrel, aki fürkészve figyelte az erdőt.
Ahogy az este leszállt, az aranyút egy hatalmas, öreg tölgyfa alá vezette őket. A fa odvában két sárga lámpás világított. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a lámpások valójában egy nagy bagoly szemei. Búb volt az, az erdő legbölcsebb madara.
– Hú-húúú! – huhogta mély, öblös hangon. – Látom, vándorokat hozott az aranyút. Mondd csak, Süni Palkó, mit kerestek errefelé?
– A kincset, bölcs Búb! – felelte Palkó izgatottan. – Az ösvény végén biztosan ott vár ránk a jutalom!
Búb a fejét billegette. – A jutalmat, fiam, már megkaptad. Az aranyút nem egy helyre vezet, hanem egy úton kísér. Nem aranyat ígér, hanem arany szívet kér. Láttam, ahogy megosztottad a körtédet a bajba jutott rigóval. Láttam, ahogy utolsó gombádat adtad a didergő rókának. Az utad minden egyes lépése egy-egy aranytett volt.
Palkó körülnézett. Az aranyút levelei az öreg tölgyfa alatt értek véget. Sehol egy láda, sehol egy halom arany. Csalódottan hajtotta le a fejét.
– Akkor… nincs is kincs? – kérdezte szomorúan.
Ekkor Pöttyös, aki a hátán pihent, felébredt. Szárnya már nem fájt annyira, és a torka megtelt hálával. Belekezdett egy olyan gyönyörű dalba, amilyet az erdő még sosem hallott. A dal a kedvességről, a meleg tüskékről és egy piros körtéről szólt. Cser, a róka, közelebb húzódott Palkóhoz, és a testével védte a hűvös esti széltől.
– Lehet, hogy aranypénz nincs – mondta a róka –, de én még sosem éreztem magam ilyen biztonságban. Találtam egy barátot.
– Én is! – csipogta Pöttyös a dala végén. – És egy meleg fészket!
Palkó felemelte a fejét, és a barátaira nézett. Pöttyös vidám dala betöltötte a szívét, Cser közelsége melegséggel árasztotta el, és Búb bölcs szavai a fülében csengtek. Megértette. Az aranyút nem hazudott. Valóban kincshez vezette őt, csak nem olyasmihez, amit egy ládába lehet zárni. Az ő kincse egy daloló rigó, egy hűséges róka és a tudat volt, hogy a jósága nem veszett kárba.
Az öreg tölgyfa alatt mindannyian otthonra leltek. Cser segített egy tágas, meleg vackot ásni, Pöttyös a dalaival szórakoztatta őket, Búb pedig esténként bölcs meséket mondott a csillagokról. Süni Palkó soha többé nem érezte magát egyedül. Rájött, hogy a legnagyobb kincs, amit az ember az úton találhat, nem az út végén vár rá, hanem azok a társak, akiket segítve és szeretve maga mellé gyűjt. Az aranyút pedig, bár a levelei elhervadtak, ott ragyogott tovább mindannyiuk szívében, emlékeztetve őket arra, hogy a jóság mindig visszatalál hozzánk, legtöbbször egy barát képében.
