Valahol, messze-messze, ahol a dombok úgy ölelik körbe a völgyeket, mint anya a gyermekét, élt egy kislány, akit Hellának hívtak. Hella nem volt átlagos kislány. Míg a többi gyerek a labdát kergette vagy várat épített a homokozóban, ő legszívesebben a közeli rét szélén ült, becsukta a szemét, és hallgatott. De nem ám akármit! Hella hallotta a természet énekét.
Ez egy csodálatos, zengő muzsika volt, amit senki más nem érzékelt. A közeli patak kristálytiszta csobogása adta a ritmust, a rét szélén álló erdő hatalmas fáinak levélsusogása volt a lágy dallam, a szél finom dúdolása pedig az egész zenekart összefogta. A mezei virágok édes illata és a méhek szorgos zümmögése volt a legédesebb harmónia. Hella számára ez a dal maga volt a béke és a boldogság. Ha ezt hallgatta, a szíve megtelt melegséggel, és úgy érezte, minden a legnagyobb rendben van a világon.
Egy napsütéses délutánon azonban valami megváltozott. Hella éppen a kedvenc fűzfabokrának dőlve hallgatta a muzsikát, amikor az ének egyszerre csak akadozni kezdett. A patak csobogása erőtlen lett, mintha valami fojtogatná. A fák susogása mogorva, sértődött morajlássá vált. A szél pedig már nem dúdolt, csak szomorúan sóhajtozott a fűszálak között. A csodálatos ének elhalkult, helyét pedig nyomasztó, feszült csend vette át.
Hella szíve összeszorult. Mi történhetett? Kinyitotta a szemét, és körülnézett. A rét még mindig tarka volt a virágoktól, az erdő még mindig sűrűn és zölden állt, de a levegőben valami nyugtalanság vibrált. Úgy döntött, a dolog végére jár.
Elindult az erdő széle felé, ahol a csend a legmélyebb volt. Ahogy belépett a fák árnyékába, egy halk szipogásra lett figyelmes. Egy bokor alatt egy fiatal őzike kuporgott, nagy, barna szemei tele voltak könnyel. Hosszú szempillái megremegtek, ahogy felnézett Hellára.
– Szia! – köszönt rá Hella kedvesen. – Én Hella vagyok. Téged hogy hívnak? Miért sírsz?
– Barka vagyok – suttogta az őzike. – Azért sírok, mert eltűnt a zene. Nélküle minden olyan szomorú és félelmetes. Az erdő fái nem beszélgetnek már a rét virágaival. Haragszanak egymásra, és én nem tudom, miért.
Hella leült a kis őzike mellé. – Én is hallottam, hogy elhallgatott az ének. Te tudod, miért történt?
Barka megrázta a fejét. – Csak annyit érzek, hogy nincs egyensúly. A rét virágai egyre büszkébbek lettek. Azt suttogják, hogy csakis nekik köszönhető a táj szépsége, és minden napfényt maguknak követelnek. Az erdő fái pedig megsértődtek ezen. Azt mondják, ők adnak árnyékot a forróságban és védelmet a vihar elől, ezért mogorván kinyújtották ágaikat, hogy minél több fényt vegyenek el a virágoktól. A patak pedig alig tud folyni közöttük, mert a fák mohón szívják a vizét, a rét pedig egyre közelebb terjeszkedik a partjához.
Hella elszomorodott. Tehát a rét és az erdő összeveszett! Elfelejtették, hogy szükségük van egymásra. De mit tehetne egy kislány és egy apró őzike?
– Ismerek valakit, aki talán segíthet – mondta hirtelen Barka, mintha csak most jutott volna eszébe. – Ő Szélanyó. Ő a legbölcsebb az egész vidéken. Ismeri a világ összes dalát, és tudja, hogyan születik a harmónia. De magasan lakik, a Szeles-hegy tetején, ahová ritkán merészkedik bárki is.
– Vezess el hozzá! – kérte Hella eltökélten. – Vissza kell hoznunk az éneket!
Barka bólintott, és fürge, puha léptekkel elindult az ösvényen. Hella követte őt. Útjuk során látták a viszály jeleit. Egy büszke pipacs gőgösen elfordult, amikor egy tölgyfa árnyéka rávetült. A tölgyfa erre még jobban megfeszítette ágait, és morogva rázta a leveleit. A patak alig csordogált a kövek között, mintha elfogyott volna az ereje.
Hosszú út után felértek a Szeles-hegy csúcsára. Itt nem nőttek fák, csak sziklák és alacsony fű. A szél viszont állandóan fújt, hol lágyan simogatott, hol erősen süvített. Hella körbenézett, de nem látott senkit.
– Szélanyó! – kiáltotta Barka. – Segíts nekünk!
A szél hirtelen felerősödött, és egy kavargó, suttogó hang formálódott belőle Hella körül. Nem lehetett látni, csak érezni és hallani. A hang egyszerre volt suttogás és vihar, ősrégi és mégis mindig új.
– Hallom a szívetek bánatát, kicsinyeim – szólt Szélanyó hangja. – Elveszett a völgy éneke.
– Igen! – vágta rá Hella. – Az erdő és a rét haragszik egymásra. Kérlek, Szélanyó, tegyél valamit! Hozd vissza a dallamot!
Szélanyó hangja elcsendesedett, szinte simogatóvá vált. – A dallamot nem én hozom, és nem is én vettem el, kislány. Az ének belőlük fakad, de csak akkor, ha figyelnek egymásra. Elfelejtették, hogy a rét virágai nem lennének ilyen ragyogóak, ha az erdő nem védené őket a pusztító viharoktól. Az erdő fái pedig kiszáradnának a patak vize nélkül, amit a rét selymes pázsitja szűr meg és tart tisztán. A pataknak térre van szüksége, hogy szabadon folyhasson, a szélnek pedig helyre, hogy táncolhasson a levelek és a szirmok között. Az ének nem vész el, csak megszakad, ha a zenészek nem hallgatják egymást.
– De akkor mit tegyünk? – kérdezte Hella kétségbeesetten.
– Te hallod őket, Hella – suttogta Szélanyó. – A te szíved nyitva áll. Neked kell emlékeztetned őket. Nem parancsszóval, hanem a dallammal. Dúdolj nekik! Dúdolj a virágoknak a fák erejéről! Dúdolj a fáknak a virágok törékeny szépségéről! Dúdolj a pataknak a szabadságról! Légy te a karmester, aki újra összehangolja a zenekart.
A szél elcsitult, és Hella tudta, mit kell tennie. Barkával visszasietett a völgybe. Megállt a rét és az erdő határán, vett egy mély levegőt, és dúdolni kezdett.
Először a patak régi, vidám csobogását dúdolta el. Egy halk, tiszta dallamot, ami a víz erejéről és tisztaságáról szólt. A közeli fűzfa, amelynek gyökerei már szomjaztak, meghallotta, és levelei hálásan rezzentek meg. Aztán a virágok felé fordult. Nekik a fák méltóságteljes, megnyugtató susogását dúdolta, azt a dalt, ami a biztonságról és a védelemről szólt. A legbüszkébb napraforgó, amely eddig csak a nap felé fordult, most egy pillanatra az erdő felé billentette a fejét, mintha fülelne.
Végül az erdő felé fordult. A fáknak a rét édes, mézes illatának dallamát énekelte, a zümmögő méhek szorgalmát, ami beporozza a fákat is, hogy gyümölcsöt hozzanak. Egy vénséges, mogorva tölgyfa, aki a leginkább haragudott, abbahagyta a morgást. Mintha eszébe jutott volna a tavaszi virágzás édes ígérete.
Lassan, nagyon lassan, valami megmozdult. A patak egy kicsit bátrabban kezdett csobogni. A fák levelei már nem haragosan, hanem kíváncsian zizegtek. A virágok kelyhei egy parányit megnyíltak az erdő felé. Mindannyian Hellát hallgatták, és a kislány énekén keresztül végre újra meghallották egymást.
És akkor megtörtént a csoda. A patak csobogásába belekapcsolódott a fák halk susogása. A szél, érezve a változást, újra dúdolni kezdett, és végigszaladt a réten, magával hozva a virágok illatát, egyenesen az erdő szívébe. Az ének újra megszületett. Először halkan és bizonytalanul, majd egyre erősebben és magabiztosabban. Hamarosan az egész völgyet betöltötte a régi, csodálatos zene, de talán még szebb és teljesebb volt, mint valaha.
Barka boldogan bökte meg orrával Hella kezét. A természet éneke visszatért. A rét és az erdő megtanulta a leckét. Megértették, hogy a legszebb ének az, amit együtt énekelnek, és hogy egyikük sem létezhet a másik nélkül. Az egyensúly helyreállt.
Hella pedig ott állt a zengő harmónia közepén, és a szíve csordultig telt boldogsággal. Tudta, hogy a legnagyobb varázslat a világon nem más, mint a figyelmes szeretet, ami képes meghallani a másik dallamát, és összecsendíteni a sajátjával.
