Valahol, egy csendes kisváros szívében, ahol a macskaköves utcák még a régmúlt idők meséit suttogták, élt egy kislány, akit Milának hívtak. Mila nem volt átlagos kislány. Míg a többi gyerek a játszótéren kergetőzött, ő legszívesebben a nagypapája ódon padlásán kutatott kincsek után. A padlás egy varázslatos hely volt, tele pókhálós ládákkal, megsárgult fényképekkel és olyan tárgyakkal, amelyek mind egy-egy elfeledett történetet őriztek. Mila imádta a történeteket.
Egy verőfényes délután, miközben a napfény arany csíkokat festett a szálló porcicákra, Mila keze egy nehéz, bársonnyal letakart tárgyra bukkant egy régi tengerészláda mélyén. Amikor fellebbentette a puha anyagot, egy csodálatos, faragott fa talapzaton álló homokórát pillantott meg. De ez nem akármilyen homokóra volt. A benne lévő finom, csillogó homok nem lefelé pergett, ahogy szokott, hanem lustán, szinte vonakodva kúszott felfelé, dacolva a fizika minden ismert törvényével.
Mila ámulattal forgatta a kezében a különös szerkezetet. Ahogy megérintette a hűvös üveget, egy vékony, csilingelő hang szólalt meg a fejében, majd a homokóra belsejéből.
– Nocsak, nocsak! Évtizedek óta nem éreztem emberi kéz melegét. Mondd csak, kislány, te hiszel a lehetetlenben?
Mila ijedten kapta hátra a kezét, és majdnem elejtette a homokórát.
– Te… te beszélsz? – hebegte.
– Természetesen – felelte a csilingelő hang. – A nevem Toki. Én vagyok az Idő Őrzője, vagy legalábbis ennek a parányi szegletének. És te, kedves felfedező, épp a kezedben tartod a kulcsot a tegnaphoz és a holnaphoz.
Mila szíve hevesen vert a mellkasában. Egy beszélő homokóra! Toki elmagyarázta, hogy ő nem csupán méri az időt, hanem utazni is tud benne. Ha előre fordítják, a jövőbe visz, ha pedig hagyják, hogy a homok felfelé peregjen, a múltba repít. De figyelmeztette Milát: az idő kényes szövet, óvatosan kell bánni vele.
Mila első útja a múltba vezetett. Mindig is kíváncsi volt, milyen lehetett a városka régen, amikor a nagypapája volt gyerek. Megfordította Tokit, a szoba falai elmosódtak, a színek összefolytak, mint a vízfesték egy papírlapon, és hirtelen a főtéren találta magát. De ez egy egészen más főtér volt! Autók helyett lovaskocsik döcögtek a macskakövön, a hölgyek napernyővel sétáltak, a férfiak pedig kalapot emeltek, ha ismerőssel találkoztak. A levegőben sült gesztenye és friss kenyér illata szállt.
Mila elindult a régi könyvtár felé, ami kívülről pont ugyanúgy nézett ki, mint az ő idejében. Belépve azonban megcsapta a régi papír és a bőrkötésű könyvek semmihez sem fogható illata. Épp akkor hallotta meg a könyvtáros panaszos hangját:
– Ó, micsoda veszteség! A nagy árvíz elmosta a város alapító okiratait és a legelső, kézzel írt mesegyűjteményt is. Ezek a történetek örökre elvesztek.
Milának összeszorult a szíve. Az elveszett történetek! Ez volt a legszomorúbb dolog, amit el tudott képzelni. Tudta, hogy tennie kell valamit, de hogyan? A múltat megváltoztatni veszélyes. Talán a jövőben tudnak segíteni?
– Toki, vigyél a jövőbe! – suttogta.
A homokóra ismét pörgésbe kezdett, és Mila egy csillogó, modern városban találta magát. Az épületek az égig értek, az emberek halk siklókon közlekedtek, és mindenki apró, lebegő képernyőket bámult. A könyvtár helyén egy hatalmas, üvegkupolás épület állt, a Tudás Központja. Belül nem voltak könyvek, csak terminálok, ahol bármilyen információt le lehetett hívni.
Mila épp egy ilyen terminált nézegetett, amikor egy kedves hang szólította meg.
– Szia! Te új vagy itt? Sohasem láttalak még.
Egy vele egyidős, ezüstös ruhát viselő lány állt mellette. A haja szivárványszínben játszott, a szeme pedig élénken csillogott a kíváncsiságtól.
– A nevem Réka. Te ki vagy? És mi az a furcsa tárgy a kezedben?
Mila habozva, de elmesélte Rékának, hogy ki ő és honnan jött. Réka szeme elkerekedett a csodálkozástól. A múltból? Egy igazi, kézzel fogható homokórával? Réka elmesélte, hogy az ő idejében is ismerik a város régi történeteit, de a legrégebbiek csak legendaként élnek. Mesélnek egy nagy árvízről, ami elvitte a „Kezdetek Könyvét”, a város legelső mesegyűjteményét. Senki sem tudja már, milyen csodák rejlettek benne.
– Meg kell mentenünk azokat a történeteket! – kiáltott fel Mila, és a szeme elszántan csillogott.
Réka azonnal beleegyezett. Az ő technológiai tudása és Mila bátorsága együtt talán sikerrel járhat. Toki segítségével kidolgoztak egy tervet. Visszautaznak az időben, pontosan egy nappal az árvíz elé. Nem vehetik el a könyvet, mert az megváltoztatná a történelmet, de talán megmenthetik.
A következő pillanatban már ismét a múltban voltak, a régi könyvtár előtt. Az ég komor volt, a levegő nehéz a közelgő vihartól. Bementek, és felkeresték a mogorva könyvtárost, akit Mila korábban hallott panaszkodni.
– Kérem, uram – kezdte Mila –, tudjuk, hogy nagy vihar közeleg. A könyvtár legértékesebb kincsét, a kézzel írt mesegyűjteményt biztonságosabb helyre kellene vinni, a toronyszobába!
A könyvtáros csak legyintett.
– Ugyan már, kislány! Ez az épület száz éve áll. Kibír az egy kis esőt.
Ekkor Réka lépett előre. Elővett egy apró, zsebben hordható projektort, és a falra vetítette a városuk jövőbeli térképét.
– Nézze – mondta higgadtan. – A mi számításaink szerint a folyó pont itt, az alagsori raktárnál fog kiönteni. A toronyszoba az egyetlen biztonságos hely.
A könyvtáros szája tátva maradt a csodálkozástól. Soha életében nem látott még ilyet. Bár nem értette, mit lát, a gyerekek komolysága és a különös szerkezet meggyőzte. Bólintott, és a segítségükkel felcipelte a nehéz, bőrkötésű kötetet a legmagasabb, legszárazabb szobába.
Küldetésüket teljesítve a három barát visszatért Mila jelenébe. Azonnal a könyvtárba siettek. Mila remegő kézzel kereste a katalógusban a régi kötetet. És ott volt! „A város elveszett történetei – Az árvizet túlélt eredeti gyűjtemény”. A könyvtáros néni mosolyogva hozta elő a vitrinből a féltve őrzött kötetet. A lapjai megsárgultak, de a kézzel írt történetek mind olvashatóak voltak.
Mila és Réka boldogan ölelték át egymást. Még egy utolsó ugrás következett Réka idejébe. A Tudás Központjában a legendák helyén most ott szerepelt a teljes, digitalizált gyűjtemény. A jövő gyermekei is megismerhették a város alapításának csodás meséit.
Eljött a búcsú ideje. Réka hálásan megölelte Milát.
– Soha nem felejtem el ezt a kalandot. Megtanítottad, hogy a múlt kincseket rejt.
Mila is tanult valamit. Ahogy ott állt a szobájában, a kezében Tokival, körülnézett. Látta a múltat a maga bájos, régimódi módján. Látta a jövőt a maga csillogó, technológiai csodáival. Mindkettő izgalmas és lenyűgöző volt. De ahogy kinézett az ablakon, és látta az édesanyját a kertben virágot ültetni, ahogy megérezte a frissen sült kalács illatát a konyhából, és hallotta a barátai nevetését az utcáról, rájött valamire.
– Toki – szólalt meg halkan. – A múlt érdekes, a jövő pedig izgalmas. De azt hiszem, a legjobb mégiscsak itt és most lenni.
A beszélő homokóra finom homokja egy pillanatra megállt a felfelé vezető úton.
– Bölcsen beszélsz, Mila – csilingelte Toki. – Az idő legnagyobb ajándéka maga a jelen pillanata. Ez az, amiben élünk, amiben szerethetünk, és amiben a saját történeteinket írhatjuk.
Mila letette Tokit az asztalára, és leszaladt a kertbe, hogy segítsen az édesanyjának. A szívében ott ragyogott a múlt emléke és a jövő ígérete, de a lába szilárdan állt a jelenben, ami minden kalandnál értékesebbnek bizonyult.
