Kristályvölgy városában, ahol a házak sudár üveg- és acéltornyokként nyújtózkodtak az ég felé, élt egy kisfiú, akit Máténak hívtak. Máté nem volt harsány, sem bátor, mint a többi fiú, akik a lebegő játszótereken kergetőztek. Ő inkább a háttérben maradt, és csodálattal vegyes félelemmel nézte a magasságot. Szíve mélyén arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is olyan szabad lesz, mint a madarak, akik a legmagasabb tornyok csúcsán is gondtalanul pihentek meg. De Máté félénk volt, a tenyere is leizzadt, ha csak egy magasabb lépcsőfokra kellett fellépnie a többiek előtt.
Volt neki egy húga, Nóri, aki pont az ellentéte volt. Csillogó szemű, copfos kislány, akinek a nevetésétől még a legborúsabb felhők is odébbálltak. Nóri mindig próbálta Mátét kimozdítani a csigaházából. „Gyere, Máté, játsszunk a Fény-hídon!” – csilingelte, de Máté csak a fejét rázta, és inkább a szobája ablakából nézte a várost, amely mint egy ezüstösen ragyogó ékszerdoboz terült el alatta.
A városka szélén, egy ezer kütyüvel és furcsa szerkezettel teli műhelyben élt Bertalan bácsi, a feltaláló. Haja égnek állt a sok gondolkodástól, a szemüvege pedig mindig az orra hegyén egyensúlyozott. A város lakói szerették és tisztelték, mert Bertalan bácsi találmányai tették Kristályvölgy életét könnyebbé és csodálatosabbá. Tőle származtak az öntisztító járdák és a napenergiával működő, halk siklók is.
Egy nap Nóri kedvenc zenélő doboza elnémult. „Menjünk el Bertalan bácsihoz, Máté, kérlek! Te olyan ügyesen el tudod neki magyarázni, mi a baja!” – kérlelte a bátyját. Máté vonakodva, de beleegyezett, mert a húgának sosem tudott nemet mondani. A műhelyben, míg Bertalan bácsi apró csavarhúzóval babrált a dobozkával, és közben a kvantummechanika rejtelmeiről motyogott, Máté a polcok között bolyongott. Egy poros sarokban, egy régi láda mélyén megpillantott valamit. Egy pár kesztyűt. Nem volt rajtuk semmi különös, szürke, simulékony anyagból készültek, a tenyerükön és az ujjak végén pedig parányi, póklábszerű, kékesen irizáló tapadókorongok sorakoztak.
„Az meg mi, Bertalan bácsi?” – kérdezte halkan. A feltaláló odapillantott. „Á, csak egy félresikerült kísérlet. Geometrikus tapadás-generátor… vagyis falmászó kesztyű akart lenni, de nem lett elég erős. Játssz velük, fiam, nekem már csak a port fogják!” – legyintett, és visszafordult a zenélő dobozhoz, amely hirtelen vidám dallamba kezdett.
Máté hazavitte a kesztyűt. Aznap este, amikor már mindenki aludt, és a várost csak a mesterséges csillagfény világította be, nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Felhúzta a kesztyűt. Az anyaga hűvösen simult a bőrére. Odalépett a szobája falához, és félve, remegő kézzel rátette a tenyerét. És akkor csoda történt. A kesztyű szinte odaragadt a falhoz. Máté óvatosan felemelte a lábát, majd a másik kezét is a falra tapasztotta. Zakatoló szívvel, de érezte, hogy a kesztyűk megtartják. Lassan, centiméterről centiméterre elkezdett mászni a saját szobája falán, egészen a plafonig. Onnan nézett le, és a félelem helyett valami mást érzett: izgalmat és szabadságot. A félénk kisfiú, aki a lépcsőtől is félt, most a plafonon lógott, mint egy pók.
Innentől kezdve Máté éjszakái a titkos gyakorlásról szóltak. Először csak a házuk falán mászott fel a tetőre, ahonnan lélegzetelállító volt a kilátás. Aztán egyre bátrabb lett, és a szomszédos házak, a kisebb tornyok oldalán is kipróbálta tudományát. Odafent, a sötétség leple alatt senki sem látta. Egyedül volt a magassággal, és rájött, hogy nem is félelmetes, hanem gyönyörű. A félénksége lassan, de biztosan kezdett átalakulni csendes magabiztossággá.
Egy viharos estén azonban minden megváltozott. Hatalmas, sötét felhők gyűltek Kristályvölgy fölé, és egyetlen villámcsapás telibe találta a város központi Energia Kristályát. A fények egy pillanatra még erősebben felragyogtak, majd hirtelen, vészjósló csattanással minden elsötétült. A városra koromsötét csend borult, amit csak a lakók ijedt kiáltásai törtek meg. Az öntisztító járdák megálltak, a siklók az égen lebegve maradtak, az ajtók bezáródtak. Kristályvölgy megbénult.
A legnagyobb baj az volt, hogy a Fénytorony tetején lévő vészjelző sem kapcsolt be. Ez a jelzőfény volt az, ami egy ilyen helyzetben aktiválta volna a tartalék generátorokat. A kézi kapcsolója azonban – Bertalan bácsi egyik szórakozott tervezői hibájából – a torony legeslegtetején volt, a külső falon. Senki sem tudott feljutni oda. A lift nem működött, a belső lépcsőház ajtaját pedig az áramszünet hermetikusan lezárta.
A Város lakói a sötét utcákon gyülekeztek, tanácstalanul és ijedten. Nóri Máté kezét szorongatta. „Most mi lesz velünk, Máté? Olyan sötét van…” – suttogta remegve.
Máté a távolban álló, fekete sziluettként az égre meredő Fénytoronyra nézett. Tudta, mit kell tennie. A gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Ez nem a házuk fala volt, amit az éj leple alatt mászott meg. Ez a város legmagasabb épülete volt, és mindenki őt nézné. A gondolattól is levegőt alig kapott. De aztán ránézett a húgára, és a többi ijedt arcra a sötétben, és tudta, hogy nincs más választás.
„Várj itt!” – mondta Nórinak, és beszaladt a házba. Pár pillanat múlva a szürke kesztyűvel a kezében tért vissza. Nóri szeme elkerekedett a csodálkozástól. Mielőtt bárki bármit szólhatott volna, Máté már a Fénytorony tövében állt.
Ekkor érkezett oda lihegve Bertalan bácsi is, egy kis zseblámpával a kezében. „A kesztyű! Tudtam, hogy több van benne egy félresikerült kísérletnél! Máté, fiam, hallgass rám! A torony tetején egy piros kart kell felhúznod. Vigyázz, csúszós lehet a fém a párától!”
Máté bólintott. Rátette a kezét a torony hideg, sima felületére. A kesztyűk azonnal megtapadtak. Vett egy mély lélegzetet, és elkezdett mászni. Először csak néhányan vették észre a sötétben lassan felfelé kúszó apró alakot. Aztán valaki rákiáltott: „Nézzétek! Egy fiú!”
Hamarosan az egész város lélegzetvisszafojtva figyelte Mátét. A sötét égen mozgó parányi pont volt csupán, akit csak a csillagok halvány fénye világított meg. A mászás nehezebb volt, mint bármikor. A szél süvített a füle mellett, és a magasság ezerszer félelmetesebbnek tűnt, amikor tudta, hogy ennyi ember szeme szegeződik rá. De minden alkalommal, amikor a félelem úrrá akart lenni rajta, lepillantott. Látta a tömeget, a sok apró, reménykedő arcot, és köztük Nóri biztató integetését. Ez erőt adott neki.
Emeletről emeletre kúszott feljebb. A karja már fájt, a tenyere izzadt a kesztyűben, de nem adta fel. Végül, ami egy örökkévalóságnak tűnt, elérte a csúcsot. Ott volt a piros kar. Utolsó erejével megragadta, és teljes súlyával ránehezedve felhúzta.
Egy pillanatnyi csend után a torony tetején lévő jelzőfény vakító fénysugárral életre kelt, bevilágítva az egész várost. A tömegből hatalmas üdvrivalgás tört fel. A jelzőfény aktiválta a tartalék rendszert, és Kristályvölgyben sorra gyulladtak ki újra a fények. Az utcák, a házak, a siklók fényárban úsztak.
Máté lassan, óvatosan ereszkedett lefelé. Amikor a lába földet ért, a város lakói körbevették. Tapsoltak, éljeneztek, a vállát lapogatták. A félénk kisfiú, akit eddig észre sem vettek, most hős lett. De a legfontosabb Nóri ölelése volt, és Bertalan bácsi büszke, elismerő pillantása.
Máté attól a naptól fogva már nem volt ugyanaz a fiú. A félénksége nem tűnt el teljesen, a szíve csücskében megmaradt csendes és szerény. De már tudta, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy sosem félünk. A bátorság az, amikor a félelmünk ellenére is megtesszük, amit helyesnek érzünk. És rájött, hogy mindenkiben ott rejtőzik egy különleges képesség, ami csak arra vár, hogy a megfelelő pillanatban megmutatkozzon. Kristályvölgy pedig megtanulta, hogy a legnagyobb hősök néha a legcsendesebb sarkokból bújnak elő, hogy fényt hozzanak a sötétségbe.
