Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de mégis itt, a mi szép országunk egyik legmesésebb erdejében, élt két jóbarát: Zsófi és Bendegúz. Zsófi, a vékonyka, szemüveges kislány, akinek a feje mindig tele volt okos gondolatokkal, és Bendegúz, a dundi, mosolygós fiúcska, akinek a lábában rengeteg hancúrozás és a szívében még annál is több bátorság lakozott. Imádták az erdőt. Minden zegét-zugát ismerték, a patak csobogásától a madarak trillázásáig, a tölgyfák árnyékától a mohos sziklák rejtekéig. De egy napon valami megváltozott az erdőben.
A megszokott, zöldellő, élettel teli erdőben furcsa, édes illat kezdett terjengeni. Nem a virágoké, nem is a mézillatú akácé, hanem valami egészen más, csábítóan mézes, mégis kissé furcsa, fojtó szag. A madarak halkabban énekeltek, az állatok mintha elbújtak volna, és a levegőben valami különös feszültség vibrált.
– Érzékeled, Zsófi? – suttogta Bendegúz, orrát szimatolva. – Mintha mézeskalács illat lenne, de mégsem… valahogy… csalogató.
– Valóban – bólintott Zsófi, és megigazította szemüvegét. – De ez nem természetes. Az erdőnek más illata van. Látod, még a Cinege sem csicsereg.
Ahogy kimondta, egy apró, sárga mellényes cinege, akit Cinegének hívtak, mert ő volt az erdő leggyorsabb és legügyesebb kalauza, hirtelen eléjük repült. Nem a megszokott vidám csipogással szállt le egy ágra, hanem reszkető szárnnyal, riadt tekintettel.
– Csip-csip! – sipította. – Óvatosan, gyerekek! Az erdő bajban van! Boróka, a boszorkány, fondorlatos csapdákat állított! Mézes illatúak, hogy elcsábítsák a vándorokat, de valójában fejtörőket rejtenek, amikbe beleragadtak az állatok! Csip-csip, segítségetekre van szükség!
Zsófi és Bendegúz összenéztek. Borókáról már hallottak. Nem volt gonosz, de nagyon szerette próbára tenni az erdőlakók és a vándorok eszét. Azt mondták, csak akkor engedi el a csapdájába esetteket, ha az ember megmutatja, hogy van annyi esze és szíve, hogy kiutat találjon a rejtélyekből.
– Ne félj, Cinege! – mondta Bendegúz bátran, és ökölbe szorította a kezét. – Mi nem ijedünk meg! Ugye, Zsófi?
– Dehogy! – felelte Zsófi, bár a szíve egy kicsit gyorsabban dobogott. – Inkább izgalmasnak találom. Mutasd az utat, Cinege!
A cinege elöl repült, ők pedig követték. Hamarosan mélyebbre értek az erdőbe, ahol az édes illat már szinte fojtogatóvá vált. Egy tisztásra érve megpillantották az első csapdát. Egy hatalmas, fényes, aranyló mézcsöpp formájú, áttetsző gömb volt, benne egy rémült, apró mókus kuporgott. A gömb körül mézes illat áradt, és a felületén apró, csillogó betűk táncoltak.
– Szegény mókus! – kiáltott fel Bendegúz. – Hogy jutott ide?
– Gondolom, a mézes illat csalogatta ide – mondta Zsófi. – Nézd, a betűk! Ez egy fejtörő!
A betűk lassan összeálltak egy mondattá, és a gömb halk, zümmögő hangon felolvasta:
„Fán lakom, makk a kedvencem,
Téli álmot nem alszom, de gyűjtögetek.
Ki vagyok?”
– Ez könnyű! – kiáltotta Bendegúz. – Mókus!
– Várj! – fogta meg Zsófi a karját. – Nem elég csak kimondani. Gondolkodjunk! A boszorkány csapdái sosem ilyen egyszerűek. Lehet, hogy a válaszba van elrejtve a megoldás kulcsa.
Zsófi körülnézett. A földön, a mézcsöpp közelében, apró, fényes makkok hevertek.
– Nézd, Bendegúz! Makkok! A mókus a makkokat gyűjti. Mi van, ha a megoldás nem a szó, hanem a cselekvés?
– Mire gondolsz? – kérdezte Bendegúz, ráncolva a homlokát.
– Próbáljuk meg! – Zsófi felvett egy makkot. – A mókus gyűjt. Mi van, ha a makkokkal kell valamit csinálni? Talán be kell dobni a gömbbe?
– De hogy? Az áttetsző falon nem jut át!
– Nem is kell, hogy átjusson! – vágta rá Zsófi. – A makk a megoldás kulcsa. A mókus a makkokat gyűjti. Talán a makkok száma számít? Vagy a helye?
Cinege, a cinege, halkan csipogott, és egy apró, fényes, zöld levelet mutatott a csőrével, ami a gömb tetejére volt ragasztva.
– A levél! – kiáltott Bendegúz. – Lehet, hogy az a titok!
Zsófi odanyúlt, de a levél szinte észrevétlenül, magától leesett. A földre hullva apró, zöld fénnyel világító magokká változott, és lassan a gömb köré rendeződött, mintha egy kör alakú naptár lenne.
– Ez egy naptár! – jött rá Zsófi. – És a makkok…
– A makkok a hónapok! – fejezte be Bendegúz. – A mókus télen eszik, de nyáron gyűjtöget. A rejtvény azt kérdezi, „ki vagyok”. A mókus. A mókus a makkot gyűjti. De mikor? Nyáron!
– Pontosan! – Zsófi felkapott egy makkot. – A nyári hónapok! Június, július, augusztus.
Zsófi és Bendegúz gyorsan a megfelelő helyekre helyezték a makkokat a zöld fényű naptáron. Amint az utolsó makk is a helyére került, a mézcsöpp halk puffanással eltűnt, és a mókus ijedten, de sértetlenül kiugrott belőle, majd felrohant egy fára.
– Sikerült! – kiáltott Bendegúz örömmel.
– Látod, Bendegúz? – mondta Zsófi. – Nem csak a válasz számít, hanem az is, hogyan jutunk el odáig. És az, hogy együtt gondolkodunk!
Tovább haladtak az erdőben, Cinege vezetésével. Az édes illat egyre erősebbé vált, és nemsokára egy újabb csapda tárult a szemük elé. Ezúttal egy róka volt bajban, egy csillogó, ezüstös hálóba gabalyodva. A háló úgy nézett ki, mint egy hatalmas, pókhálószerű, mézszínű lepel. A háló szélén szintén betűk táncoltak, és egy hangos, de mégis lágy hang olvasta fel a következő fejtörőt:
„Ravasz vagyok, piros bundám van,
Az erdőben járom a vadászatom.
Ki vagyok?”
– Róka! – mondta Bendegúz azonnal. – De most már tudom, hogy nem elég csak kimondani.
– Úgy van! – bólintott Zsófi. – Nézz körül! Mi van a háló körül?
A háló körül apró, fényes tollak hevertek, és egy-két elszáradt, de mégis csillogó nyom a földön, mintha valamilyen vadászösvény lenne.
– A tollak! – kiáltott Bendegúz. – A róka vadászik! És a nyomok…
– A nyomok egy irányba mutatnak! – tette hozzá Zsófi. – Mintha egy ösvény lenne. A róka ravasz. Azt mondja, „az erdőben járom a vadászatom”.
Cinege a háló egyik sarkánál egy apró, mézbe ragadt falevelet mutatott.
– A levél! – kapta fel Zsófi. – Nézd, Bendegúz! A levél alakja egy iránytűre emlékeztet!
– Akkor a róka vadászösvényét kell követni! – mondta Bendegúz. – De melyik irányba?
– A legravaszabb irányba! – vágta rá Zsófi. – Az, amelyik a legkevésbé nyilvánvaló!
A tollak és a nyomok egyenesen a háló középpontjába vezettek, de volt egy halvány, alig látható nyom, ami a háló szélére, egy eldugott bokor felé mutatott.
– Oda! – mutatta Bendegúz. – A róka mindig a legkevésbé várt helyen jelenik meg!
Elkezdtek óvatosan, lépésről lépésre, a bokor felé haladni, követve a halvány nyomokat. Minden lépésnél, ahol a nyomra léptek, a háló egy apró szála elpattant, mintha láthatatlan olló vágta volna el. Amikor elérték a bokrot, és az utolsó nyomra is ráléptek, az egész háló egy pillanat alatt eltűnt, és a róka szabadon szaladt tovább az erdő sűrűjébe.
– Ez csodálatos! – lelkendezett Bendegúz. – Még sosem volt ilyen izgalmas az erdő!
– Látod, Bendegúz? Az összefogás! Én a levelet vettem észre, te a nyomokat. Együtt sikerült!
– Csip-csip, ügyesek vagytok! – csipogta Cinege, és boldogan ugrált ágról ágra.
Ahogy tovább haladtak, az édes illat már szinte bódító volt. Elértek egy hatalmas tisztásra, ahol Boróka, a boszorkány, állt. Nem volt öreg, ráncos, görbe orrú boszorkány, hanem egy fiatalos, mosolygós asszony, hosszú, borókaágakkal díszített hajjal és csillogó, játékos szemekkel. Kezében egy mézszínű pálcát tartott, aminek a végén egy apró, zümmögő méhfej volt. Körülötte rengeteg állat volt csapdába esve: nyuszik egy mézeskalács házikóban, szarvasok egy cukorkából font kerítés mögött, mókusok ismét, és még egy bagoly is, aki egy karamellizált könyvben rekedt.
– Üdvözöllek benneteket, kedves vándorok! – mondta Boróka, hangja lágyan zümmögött, mint a méhek. – Látom, eljutottatok hozzám. A próbák eddig jól mentek. De most jön az igazi kihívás!
A boszorkány felemelte pálcáját, és a tisztás közepén egy hatalmas, mézeskalács labirintus emelkedett ki a földből. A labirintus falai mézeskalácsból készültek, cukormázzal díszítve, és minden sarkában egy-egy állat kukucskált ki rémülten.
– Ennek a labirintusnak a közepén van a kijáratot biztosító mézszív. De csak akkor juthattok el hozzá, ha megfejtitek az utolsó rejtvényemet, és mindannyian összefogtok!
Boróka mélyen belenézett a szemükbe, és a hangja komolyabbá vált:
„Nincs szája, mégis mesél,
Nincs keze, mégis ölel.
Életet ad, mégis csendben él.
Mi az, ami mindent egyesít,
És az erdő szívében rejtezik?”
Zsófi és Bendegúz összenéztek. Ez már nem egy egyszerű rejtvény volt. Ez valami mélyebb, valami, ami az erdő lelkéről szólt.
– Nincs szája, mégis mesél… – suttogta Zsófi. – Az erdő hangjai… a szél susogása, a patak csobogása.
– Nincs keze, mégis ölel… – folytatta Bendegúz. – Az erdő árnyéka, a fák ágai, amik beborítanak.
– Életet ad, mégis csendben él… – mondta Zsófi. – A fák, a növények… mindent táplálnak, de ők maguk csendben vannak.
– Mi az, ami mindent egyesít, és az erdő szívében rejtezik? – kérdezte Bendegúz. – A természet? A szeretet?
Cinege a vállukra szállt, és halkan csipogott.
– A barátság! – kiáltott fel Zsófi hirtelen. – Az egyesít mindent! Mi is a barátságunk erejével oldottuk meg az eddigi rejtvényeket! És az erdő szíve… az állatok barátsága, a fák barátsága, a természet barátsága az emberrel!
– Az együtt gondolkodás! – tette hozzá Bendegúz. – Az, hogy mi ketten, és Cinege, mindannyian összefogtunk!
Boróka mosolya kiszélesedett. – Pontosan! A barátság és az együtt gondolkodás! Az az igazi erő, ami az erdő szívében rejtezik, és ami mindent egyesít!
Ahogy kimondták a szavakat, a mézeskalács labirintus hirtelen megremegett, majd édes illatú gőzzé változott, és eltűnt. Az állatok szabadon rohangáltak, boldogan ugráltak, és hálásan néztek Zsófira és Bendegúzra.
Boróka odalépett hozzájuk.
– Gratulálok, kedves gyerekek! Nemcsak okosak vagytok, de a szívetek is tiszta. Ti vagytok az elsők, akik az igazi választ adták meg. Az erdőnek szüksége van ilyen vándorokra, mint ti.
A boszorkány eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent, csak a méz illata maradt utána, ami most már nem volt fojtogató, hanem kellemesen édes, a győzelem és a barátság illata.
Zsófi és Bendegúz, Cinegével a vállukon, elindultak hazafelé. Az erdő újra a régi volt: a madarak vidáman csicseregtek, a szellő susogott a fák között, és a napfény áttört a lombokon. Tudták, hogy ez a nap nemcsak egy kaland volt, hanem egy fontos lecke is. Rájöttek, hogy a valódi erő nem a varázslatokban rejlik, hanem a barátságban, az együtt gondolkodásban, és abban, hogy sosem adjuk fel, ha bajba kerülnek azok, akiket szeretünk. És attól a naptól fogva, ha valaki az erdőben eltévedt, vagy egy nehéz fejtörővel találkozott, biztos lehetett benne, hogy Zsófi és Bendegúz, a két jóbarát, Cinegével a vállukon, készen állnak majd a segítségre.
