Valamikor, nem is olyan régen, volt egy kert, ahol a fű zöldebb volt minden más fűnél, és a virágok olyan színekben pompáztak, hogy még a legszürkébb felhők is elpirultak szégyenükben, ha föléjük úsztak. Ebben a kertben élt két testvér, Zsófi és Misi. Zsófi az a fajta kislány volt, aki a pitypang bóbitájában is a világ összes titkát kereste, Misi pedig az a fiú, aki a legmagasabb fára is felmászott, csak hogy egy kicsit közelebb legyen a Naphoz.
Azon a napon azonban a világ elvesztette a ragyogását. Az ég ólomszürke takaróként borult a tájra, a virágok kelyhe megfakult, és még a legpirosabb katicabogár is csak egy szomorú, szürke pöttyné vált a leveleken. Zsófi a verandán kuporgott, és az állát a térdére támasztva sóhajtozott.
– Misi, hová lettek a színek? – kérdezte szomorúan.
Misi a fűben ült, és egy bottal unottan a földet kapirgálta.
– Nem tudom. Talán elmosta őket az eső. De olyan unalmas így minden! Nincs kedvem még a fára sem felmászni, ha a levelek olyanok, mint a porcicák.
Ahogy ezt kimondta, a sűrű felhőtakaró mögül egyetlen, vékony napsugár tört elő, és pont a kertjük végébe, a hatalmas tölgyfa mellé rajzolt egy szivárványt. De ez a szivárvány más volt, mint a többi. Halovány volt és törékeny, mintha egy festő épp csak felskiccelte volna, de elfelejtette volna kifesteni. Hiányzott belőle a tüzes piros, a vidám sárga és a megnyugtató kék is.
A gyerekek csodálkozva nézték, amikor a szivárvány íve hirtelen megvastagodott, és fénylő, csillogó sínpár formálódott belőle. A tetejéről pedig egyetlen, szivárványszínű kocsiból álló hullámvasút kezdett el lefelé siklani, hangtalanul, mintha csak álomból szőtték volna. Megállt pont előttük a fűben. Az apró kocsi ajtaja nyikorogva kinyílt, és egy különös alak lépett ki belőle. Hosszú, a szivárvány minden színében játszó kabátot viselt, a szeme pedig úgy csillogott, mint két apró csillag.
– Üdvözöllek benneteket, Zsófi és Misi! – köszöntotta őket bársonyos hangon. – Az én nevem Ív, és én vagyok a szivárvány kalauza. Segítségre van szükségem.
A gyerekek tátott szájjal bámulták. Mielőtt bármit kérdezhettek volna, egy apró, csipogó hang szólalt meg Ív zsebéből.
– És én vagyok Pötty! A menetjegy! De nem akármilyen, mert én beszélek is! Csip-csirip, indulás! – Egy apró, pöttyös kartonlapocska kandikált ki a zsebből, két pici, rajzolt szemmel pislogott rájuk.
Ív elmagyarázta, hogy a színek azért tűntek el a világból, mert az emberek elfelejtették, hogyan kell érezni őket. A szivárvány, a színek forrása, meggyengült. A hullámvasút végigviszi őket a Színek Birodalmán, és minden állomáson vissza kell szerezniük egy-egy elveszett árnyalatot.
Misi szeme felcsillant a kaland ígéretétől, Zsófi pedig a színek visszatérésének reményétől. Habozás nélkül beszálltak a fénylő kocsiba. Ahogy elindultak, Pötty, a menetjegy vidáman csipogta:
– Kapaszkodjatok! Első állomás: a Bátorság Pirospozsgás Völgye!
A hullámvasút felrepítette őket a halovány szivárványíven. Az első megálló egy furcsa, rózsaszínes-szürke világ volt. A fák törzse, a folyó vize, még a levegő is fakó volt. Mindenből hiányzott az élet tüze.
– Itt a piros szín veszett el – magyarázta Ív. – A piros a bátorság, a merészség és a szeretet színe. Meg kell találnotok valamit, ami igazán, szívből piros.
A gyerekek körülnéztek. A távolban egy kis róka sírdogált egy szikla tövében, mert a lába beszorult két kő közé. Nagy, morcos borzok vették körül, és nem engedték a közelébe. Zsófi megijedt, de Misi összeszedte minden bátorságát.
– Ne félj, Zsófi! Segítenünk kell neki! – kiáltotta, és elindult a borzok felé. Nem bántani akarta őket, csak határozottan, bátran lépkedett, és a szemükbe nézett. A borzok meghökkentek a kisfiú merészségétől, és morgolódva odébbálltak. Misi óvatosan kiszabadította a róka lábát. Abban a pillanatban, ahogy a kis állat hálásan hozzádörgölőzött, Misi mellkasából vakító, meleg, piros fény áradt szét. A fény beleivódott a tájba: a folyó vörösesen csillant meg, a fák levelei között megjelentek a piros bogyók, és az ég alja gyönyörűen kipirult.
– Csodálatos! – lelkendezett Ív. – A bátorságod visszahozta a pirosat!
Visszaszálltak a kocsiba, és a szivárványsín első sávja ragyogó pirosra váltott.
– Következő állomás: a Kacagás Aranyló Rétje! – csipogta Pötty.
A második megálló egy unalmas, sárgásfehér mező volt. A napraforgók lekonyították fejüket, a méhek zümmögése erőtlen volt. Itt mindenki szomorkodott.
– A sárga a vidámság és a nevetés színe – mondta Ív. – Valahogy fel kell vidítanotok ezt a helyet!
Misi próbálkozott viccekkel, de senki sem nevetett. Zsófi elgondolkodott. Észrevette, hogy a rét lakói, az apró manók, mind magukban gubbasztanak. Odament hozzájuk, és egy buta, vicces táncot kezdett lejteni. Pörgött-forgott, grimaszolt, és egyszer még orra is esett a nagy igyekezetben. Először csak egy manó kuncogott fel, aztán egy másik, majd hamarosan az egész rét hangos, tiszta kacagástól zengett. Zsófi nevetése volt a leghangosabb és a legtisztább. Ahogy nevetett, belőle is fény tört elő: ragyogó, napsütötte sárga. A fény végigsimított a tájon, a napraforgók felemelték fejüket, a fű aranylóan ragyogott, és a méhek vidámabban zümmögtek, mint valaha.
A hullámvasút sínjének második sávja is megtelt színnel. A harmadik állomás a Nyugalom Tengerszem Tavat rejtette. Ez a világ zavaros, szürkéskék ködben úszott. Az emberek és állatok idegesen rohangáltak, nem találták a helyüket.
– A kék a béke és a nyugalom színe – sóhajtott Ív. – Ezt a legnehezebb megtalálni.
Zsófi és Misi látták a sok zaklatott lényt. Leültek a tó partjára. Nem szóltak semmit, csak nézték a víz fodrozódását. Misi egy lapos kavicsot dobott a vízbe, ami békésen pattogott a felszínén. Zsófi mélyet lélegzett, és kifújta a levegőt, mintha minden gondját el akarná engedni. Egymásra néztek, és rájöttek, hogy a nagy rohanásban ők is elfáradtak. Csak ültek csendben, egymás mellett, és érezték, ahogy a béke lassan átjárja őket. És ekkor, kettejük csendes, békés együttlétéből mély, tiszta kék fény derengett fel, ami eloszlatta a ködöt, és a tavat gyönyörű, égszínkékre festette.
Amikor a kék sáv is a helyére került a szivárványsínen, a varázslat teljessé vált. A pirosból és sárgából narancs lett, a sárgából és kékből zöld, a kékből és pirosból pedig lila. A szivárvány-hullámvasút teljes pompájában ragyogott. A kocsi felszáguldott az ív legmagasabb pontjára. Ott, a szivárvány tetején, ahol a felhők a legpuhábbak, egy vidám unikornis várta őket. Sörénye szivárványszínben játszott, szarva pedig fénnyel pulzált.
– Ügyesek voltatok! – nyerített kedvesen. – Megmentettétek a színeket!
Ív, a kalauz rájuk mosolygott.
– Látjátok, gyerekek? A színek nem vesztek el. Csak elrejtőztek. Nem a tárgyakban kell őket keresni, hanem legbelül, a saját szívetekben. A bátorság pirosa, a nevetés sárgája és a béke kékje mindig veletek van.
Pötty, a menetjegy vidáman csipogott:
– A lecke megtanulva! A menetjegy érvényes a hazaútra is!
Az unikornis bólintott, és a hullámvasút elindult lefelé a teljes, ragyogó szivárványon. Ahogy suhantak, látták, hogy alattuk a világ újra színesbe öltözik. A fák zöldelltek, a virágok pompáztak, és az ég olyan kék volt, mint a legszebb nyári napon.
A hullámvasút finoman landolt a kertjükben, majd Ívvel, Pöttyel és az unikornissal együtt lassan szertefoszlott, mintha csak egy gyönyörű álom lett volna. De a világ körülöttük színes és ragyogó maradt. Zsófi és Misi egymásra néztek. Többé már nem csak egy piros almát vagy egy sárga virágot láttak. Látták benne a bátorságot, az örömöt, és tudták, hogy a világ legszebb palettáját, a saját érzéseik színeit, örökre a szívükben hordozzák.
